A kolozsvári szocmodern nem csak unalmas szürkeség, épp észre kell venni az izgalmas részleteket

Az államszocializmus (vagy ahogyan általában nevezik, a kommunizmus) építészetét a közvélekedés leggyakrabban szürkének, rondának, unalmasnak és lehangolónak tartja. Ha lenne rá lehetőség, sokan valószínűleg eltüntetnék a föld színéről. Bár már korábban is voltak kísérletek a szocialista modern építészet értékeinek a bemutatására (például a Korzo Egyesület is szervezett sétát), ezek nem hoztak áttörést, így május végén a SZEMinárium szervezésében ismét kísérletet tettek arra, hogy árnyalják a kialakult negatív képet, ebben is lássuk meg az értéket, hogy ne túl későn ébredjünk rá, mit hagytunk elveszni.

Pál Emese művészettörténész, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Kar tanárának vezetett sétája nem egyszerűen a szocmodern építészetet mutatta be, hanem a hozzájuk kapcsolódó, sokszor az épített tájba teljesen belesimuló murális műveket emelte ki Kolozsvár tágan értelmezett belvárosában, amelyek mellett sokszor egyszerűen csak elsétálunk.

A művészettörténész öt évvel ezelőtt kezdett foglalkozni az államszocializmus épített örökségével, azon belül is elsősorban a monumentális művészettel, leginkább az érdekelte, ami a falon van, tehát a falképek, mozaikok vagy épp sgraffitók. Elmondása szerint Kolozsváron eddig 28 ilyen murális munkát sikerült azonosítani a korból, ebből 10 már véglegesen elpusztult.

„Arra számítottam, több pusztult el, mint amennyi megmaradt, de inkább az a jellemző, hogy valamit eléjük helyeztek vagy olyan elrejtett helyen vannak, ahol senki nem vesz róluk tudomást” – magyarázta.

Mielőtt jobban belelendülnénk a részletekbe, szükséges egy rövid történeti kitérő arról, hogy nem lehet egy kalap alá venni mindent, amit az 1945-1989 közötti időszakban építettek. Először rögtön érdemes megmagyarázni, hogy

mi a különbség a szocreál és szocmodern között?

A szocialista realizmus (röviden szocreál) a Szovjetunióban született meg 1932-1934 között, állítólag maga Sztálin is részt vett a meghatározásáról szóló vitákban. A szocreál először az irodalomban honosodott meg, majd a képzőművészetben és az építészetben is gyökeret vert. A II. világháború után a keleti blokk többi országában is átvették a Szovjetunióból származó építészeti stílust.

A szocialista realizmusra jellemző a monumentalitás, historizáló építészeti formáknak az átvétele: többek között klasszikus görög oszlopok és barokk korból származó díszítő elemek jellemzik. Ezért is nevezik Magyarországon a szocreált Sztálin-barokknak. Pál Emese hangsúlyozta, Kolozsváron szocreál épület nem igazán van, a legjellegzetesebb romániai példa a bukaresti Scânteia-ház.

Sztálin halála után ugyanis felülről irányított váltás zajlott le a keleti blokkban. Hruscsov 1954. december 9-én a moszkvai építészeti kongresszuson elhangzott emlékezetes beszédében elítélte a sztálini építészetet, és meghatározta az új irányt. Ennek lényege az indusztrializáció, a tipizálás, valamint a szigorú szabályozás építőanyagokban. Ezek szellemében vezetik be a típusterveket, amely olcsóbbá teszi az építkezést, illetve tiltják a téglának, a fának meg a kőnek a használatát, mert ezek drága építőanyagok, helyettük igyekeznek mindent előregyártott vasbeton elemekből megépíteni. Elítélik ugyanakkor az épületek díszítését; csupán a formaalkotásból következőkkel megengedőbbek. Pál Emese hangsúlyozta, hogy az 1960-as évektől már Romániában sem beszélhetünk szocreál építészetről, helyét átveszi a szocialista modernizmus, azaz a szocmodern.

A kifejezést nagyjából másfél évtizeddel ezelőtt vezette be Rieder Gábor művészettörténész, és úgy határozta meg, mint a nemzetközi modern építészet és a keleti blokk állami megrendeléseinek a sajátos keveréke. Ugyanakkor a szocmodernt is érdemes korszakolni, pláne Romániában.

Pál Emese szerint a romániai szocmodern kezdeti időszakában még érvényesülnek a modern építészet francia atyja, Le Corbusier által lefektetett elvek, amiket alkalmazva úgy gondolták, hogy jobbá válik az ember. Ezek az úgynevezett elemi örömök, tehát:

• A napfény. Úgy tájolni az épületet, hogy minél több természetes megvilágítást kapjon. Ennek megfelelően világos, átlátható terek, illetve hatalmas, vízszintes ablakok jellemzik.
• A tér. Az épület környezetbe való beillesztettsége legyen átgondolt.
• A zöld. Legyen közel a természethez.

Ceaușescu júliusi téziseinek a kiadása után, a szisztematizáció bevezetésével viszont váltás történt, ahogy a művészettörténész megfogalmazott, utána a romániai építészet már inkább arról szólt, hogy minél kisebb területre minél több épületet zsúfoljanak be, ami „már gátat szab az elemi örömök érvényesülésének”. Kolozsváron a negyedekben a leglátványosabb az a folyamat, amíg a Györgyfalvi és Donáth negyedeket a szocmodern eredeti elképzelései alapján tervezték meg, a Mărăsti vagy a Monostor tömbházai már a szisztematizáció jegyében épültek. Manapság is érzékelhető a különbség az említett városrészek között, pedig közben a Györgyfalvi és Donáth negyedeket sokemeletes tömbökkel „egészítették ki”.

A művészettörténész meglátása szerint rontja az épületek jelenlegi megítélését, hogy sokszor az alapján írják le ezeket az épületeket, ahogy napjainkban, elhanyagolt állapotban látják, pedig ezek a korabeli fotókon modernnek és fancy-nek néznek ki.

A szocmodernnel szembeni ellenérzést táplálja, hogy több erdélyi város központjában is jelentős rombolást végeztek, amik sokan a mai napig traumaként élnek meg. Marosvásárhely lakosságában azóta is negatívan él, hogy a színháztér kialakítása miatt lebontották a ferences kolostort, de a szatmári új központ és csíkszeredai Szabadság tér kialakítása miatt is jelentős rombolásokat végzett a hatalom. Kolozsvár átalakulása az államszocializmus idején főként a külső területeken zajlott, például a Hostat lebontása a mostani Mărăști-negyed helyén. A központban ezért elszórtan, sokszor egymástól távol lévő pontokban vannak látnivalók.

„Az utóbbi időben került a figyelmem központjába, hogy a 80-as években már itt is tervezték, hogy bele kellene nyúlni a belvárosba, mert az rendezetlen. Úgy gondolták, sokkal átgondoltabb tereket kellene építeni. A romániai építészek szövetségének folyóiratában, az Arhitecturában több cikk is megjelent arról, hogy át kellene alakítani Kolozsvár belvárosát, ami végül a '89-es fordulat miatt nem valósult meg. Viszont néhány jelentős épület – főként közintézmények – a belvárosban is készült” – magyarázta a művészettörténész.

Ezekből fogunk most néhányat megemlíteni. A kolozsvári és úgy általában a romániai szocialista modern építészet egyik fő művénél kezdjük a sétát.

Telefonpalota

Manapság már nehéz elképzelni, de az elárverezése miatt újra a figyelem középpontjába kerülő épületnek eredetileg egyetlen funkciója volt: a telefonálást szolgálta. Vasile Mitrea építész eredeti tervei szerint az alagsoron és földszinten kívül még öt emelete lett volna az épületnek, de végül pénzhiány miatt 1969-ben csak három emelet valósult meg, majd egy évtizeddel később egy negyedik szinttel bővítették. Az eredetileg egységes földszinti belső térben voltak a telefonfülkék, míg az emeleteken a telefonáláshoz szükséges berendezések, gépek kaptak helyet.

A modern építészet egyik fő elve, hogy a funkcióból kiindulva kell a tervezés során meghatározni a formát, ebben az esetben ez egyértelműen tetten érhető. Azért olyan picikék rajta az ablakok (az északi oldalon nincsenek is ablakok), mert a telefonálásnál használt berendezések érzékenyek voltak a hőre. Ha nagy ablakokat terveztek volna rá, akkor a nyári melegben fennállt volna a robbanásveszély.

Vasile Mitrea elmondása szerint két inspirációs forrása volt a jellegzetes betonkockás, kis ablakos kialakításnak. Egyrészt Kolozsvár középkori várfala inspirálta, ami egykor épp a Telefonpalota helyén húzódott. Az építész egy olyan monumentális, tömbszerű épületet akart tervezni, ami tükrözi a várfalat. Másrészt a szomszédos ferences kolostor utcára néző homlokzatának volt az ihletforrása, amelyen négyzet alakú ablakok szintén elszórtan, aszimmetrikus rendben helyezkednek el.

A kolozsvári születésű Vasile Mitrea a Telefonpalotát tartja az élete fő művének, de többek között részt vett a Györgyfalvi-negyed 1-es és 2-es rajonjának, illetve a Donáth-negyed tervezésében is. Az épületet több képzőművészeti alkotás is díszítette eredetileg, előtte Kolozsvár stilizált, fémcsövekből kirakott címre volt látható, ami a 2000-es években ócskavasként végezte. A belső térben Doina Hordovannak és diákjainak absztrakt gipszreliefjei voltak láthatók, ezek mára nyomtalanul eltűntek, a művészettörténész szerint még archív felvételek sem maradtak róla.

Az egyetlen megmaradt, még manapság is látható műalkotás Kolozsvári Puskás Sándor hanghullámokat formázó fémdomborítása az épület északi oldalán, a Hang. A művésznek több köztéri alkotása is látható vagy volt látható Erdélyben, ő készítette a már elpusztult Tavasz nőalakot Marosvásárhelyen és Csíkszeredában, illetve az ő munkája volt a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum udvaráról korábban eltávolítottÜlő nő is.

Diákművelődési Ház (Studház)

Séta közben felnézhetünk a Fellegváron álló Belvedere Hotelre (ami most az MCC kolozsvári székhelye) vagy tehetünk egy rövid kitérőt a Central áruház manapság már rácsok mögé zárt épülete felé. Mindkettőn megfigyelhető a szocmodernre jellemző lépcsőzetes homlokzatkialakítás. Mindkét épületre nagyon büszkék voltak a maguk korában, és nagyon modernnek tartották őket. A Centralban volt először mozgólépcső a városban, nagyon sokan csak azért jártak oda, hogy fel és le járjanak vele. A következő fontos állomásunk viszont a Studház (manapság a pontos neve Dumitru Fărcaș Diákművelődési Ház).

Jellemző volt a korra a művelődési házak építése, főleg a szakszervezetek építettek, de a nagy egyetemi központokban a diákoknak is készült. Ilyen volt a kolozsvári is. Már 1956-ban megfogalmazódott az igény egy ilyen intézményre, 1957-ben pedig hivatalosan is megalakult. A székhelye végül 1960 augusztusára készült el Natalia Mănduc tervei alapján. Az épület stílusában átmentet jelent a szocreál és a szocmodern között. Vannak rajta a szocreálra jellemző elemek, például a párkányok vagy az előcsarnok oszlopai, viszont a letisztult, díszítésmentes külső már a szocmodernhez közelíti.

Ugyanakkor az is a korszak sajátossága, hogy összeművészeti alkotásként tekintenek az épületekre, és nemcsak az építész jut szerephez, hanem a művészek is. Már a Telefonpalota esetében is láttunk erre példát, de a Studház esetében lesz ez igazán látványos. Sajnos az épület nagytermének eredeti, fából készült díszítése (a korábban már említett Doina Hordovan és férje, Victor Ciato alkotása) már elpusztult, de még így is bőven van látnivaló. Közülük a leglátványosabb (ha nem is eredeti formában) Kolozsvár egyik első, nagy felületet elfoglaló falképe az első emeleti Transilvania teremben.

1962-ben kérték fel az Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem három tanárát – Abodi Nagy Bélát, Petre Abrudant és Petru Feiert –, hogy fessék ki az első emeleti tánctermet. Az általuk készített, Az ifjúság a szocializmus építésében című falképciklust azóta amatőr módon átfestették, feltehetően azért, hogy ne hasson olyan szürkének és unalmasnak. Csakhogy a 2009-es beavatkozás nemcsak a színeket élénkítette, hanem elfedte azokat a festői részleteket is, amelyek művészeti értéket adtak a szekkónak.

A képzőművészetben a szocialista realizmus némileg tovább élt, mint az építészetben – az 1950-es években még elvárt népnevelő szándék csak az 1960-as évek közepére tűnt el teljesen. A Studház falképe is épp ezen a határvonalon helyezkedik el: tematikájában még szocreál, de formanyelvében már a szocmodern felé hajlik. A klasszikus szocreál ikonográfia minden eleme megjelenik: parasztok, építkezés, zenélő-ünneplő figurák, atommagmodell és békegalamb – ám ezek nem a megszokott realista ábrázolásban tűnnek fel. A hátteret fák és hegyek helyett letisztultabb, stilizáltabb formák alkotják, az alakok pedig szögletesebbek, távolabb kerülnek a korábbi naturalizmustól.

„A Diákművelődési Ház tánctermében kicsit úgy érzi az ember, mint amikor a moziban az első sorba került. Szeretne valahogy hátrébb húzódni, sokkal hátrébb, ahonnan egyben láthatná a nagy falat, de nincs hová. Érezték a művészek is ezt az elhibázott arányt, s hogy a nyomasztó méreteket ellensúlyozzák, nagyon halvány és többnyire hideg színekben tartották az egész festményt” – írja a kor egyik fontos kritikusa, E. Szabó Ilona a szekkóról. A művészettörténész szerint pont ez a szürkeség zavarhatta az utókort, amikor úgy döntöttek, hogy átfestik.

Diákvárosi étkezde

Útban a Diákváros (ismertebb nevén Hașdeu komplexum) felé mindenképp érdemes egy rövid pihenőt tartani a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Biológia Karának egyik épületénél a Mikó-kertben. A mikrobiológiai intézet falán lévő sgraffitóhoz már annyira hozzászoktunk, hogy arra járva nem is nézzük meg, pedig mára már egy ritkaságról van szó, noha épp az olcsósága miatt a korban igen elterjedt volt.

A sgraffitó igazából egy díszítő eljárás, amelyben különböző színű vakolatokat rétegeznek a falon, majd a felső réteget/rétegeket precízen visszakaparják, amíg elő nem tűnnek a mélyebben fekvő rétegek. A szakember szerint az intézet falán található alkotásról szinte semmit sem lehet tudni, sem azt, hogy ki (csupán szignózva van), sem azt, hogy mikor készítette. A stílusa alapján az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején készülhetett, amikor a legszabadabb volt a művészet, és a nyugati avantgárd inspirációkat is beépíthettek egy nyilvános falon lévő munkába.

Innen már viszonylag közel van a Complexul Studențesc I., amit magyarul Diákvárosként emlegettek. A komplexum nagyon jól illeszkedett a kor gondolkodásába, az államszocializmus építészete előszeretettel gondolkodott egységekben. A Diákváros központja pedig az étkező volt, az az épület, amelyben manapság is működik a Babeș–Bolyai Tudományegyetem központi kantinja.

A Diákváros kialakításában érhetők leginkább tetten Le Corbusier elvei az élet örömeiről. Nagyon figyeltek arra, hogy a diákok egészséges és esztétikus környezetben tanuljanak és éljenek. A szabad urbanisztika elvei szerint építették fel az 1960-as években az első nyolc bentlakást, elszórtan, mintha csak egy angolpark részét képeznék, és a tájolásuknál még kifejezetten figyeltek arra, hogy minél több természetes fény jusson a szobákba. Ezekben nagyjából 3000 diák fért el, akinek a napi étkezéséről a diákváros étkezdéjében gondoskodtak. Az 1970-es évek második felében bővítik a komplexumot, ekkor épültek meg a mindenki által élhetetlennek tartott tömbök, például a hírhedt 16-os bentlakás.

Amikor 1962-ben elkészült az a centrumként szolgáló étkező, fiatal képzőművészeket kértek fel, hogy díszítsék. Az egykori U alakú étkezőt mindkét szárnyába mozaikok kerültek. Az egyik szárnyában manapság is étkező működik, de ez a kevésbé izgalmas és látványos, a másik szárnyat azóta tanteremmé alakították, ezt néztük meg.

„A terembe lépőnek az első élménye a jobbról áramló fény fluoreszkáló játéka a mintegy 400 ezer mozaikkockán” – írta elismerően Banner Zoltán művészettörténész Liviu Florean, Ion Mitrea és Paul Sima közös munkájáról. A kompozíció ma is lenyűgöző, bár az időközben felhúzott parkolóház kissé leértékeli a környezetet.

A mozaik nemcsak a săvinești-i fonalgyár világára utal, hanem tágabb kulturális és tudományos motívumokat is megidéz: megjelenik rajta a népművészet és a modern művészet közötti átmenet, a periódusos rendszer, egy űrutazásra utaló jelenet, sőt Constantin Brâncuși híres Végtelen oszlopa is – egy motívum, amelyet abban az időszakban kezdett újra felfedezni magának Románia.

„Brâncușit a szocreál korszakban – egészen a ’60-as évek elejéig – nyugati, formalista, dekadens avantgárd művészként kezelték. Azt mondták, nem is román. Aztán amikor a modern művészet kezdett elfogadottá válni, hirtelen ő lett a nemzeti panteon egyik oszlopa – a román lélek letéteményese” – idézte fel a szemléletváltást Pál Emese.

Sétánk utolsó állomása az étkezőépület külső fala, ahol Kovács Zoltán terméskő mozaikja zárja a sort – egy olyan művész alkotása, akit a korszak monumentális művészetének egyik legmeghatározóbb alakjaként tartanak számon.

Az Ifjúság című mozaik igazán távolról lenne hatásos: onnan tűnik fel igazán, hogy egy kép a képen – az előtér alakjai mögött más figurák is feltűnnek. Csakhogy ma egy terebélyes fa takarja, így nehéz rálátni a kompozíció egészére. A mű központi témája az egyesülő ifjúság, amit egy-egy vízszintes alak fog közre felül és alul. A jelenetet egy Horatius-idézet keretezi: „Ám a tanítás fejleszti a született életerőt, míg az igazság művelése a lelkeket erősíti.”

Kolozsvár szocmodern öröksége még sok rejtett kincset őriz. A Farkas utcai Akadémiai Könyvtár például hosszú ideig időkapszula hangulata volt: a felújítás előtt, ha valaki belépett az épületbe, olyan érzése támadt, mintha egy másik korszakba csöppent volna.

Murális művekre is számos példa van. Nagyon szép mozaikok vannak még a Kolozsvári Rádió Donáth úti épületében, Tóth László és Tóth Ilona alkotása rádiókészülékek elemeiből kirakott üvegmozaik, de az előbb említett Kovács Zoltán a Carbochim gyár szakszervezeti művelődési házában is készített egy jelentős ciklust.

A művészettörténész szerint rengeteg olyan épületben is volt mozaik, amiről manapság talán már nem is gondolnánk. Az egykori turisztikai hivatal Mócok úti épületben (manapság egy DM üzlet található benne) is volt, mára már teljesen eltűnt. A Kolozsvár Állami Magyar Színház épületét is díszítette falkép, de azt rendszerváltás után elég hamar lemeszelték, mert propagandisztikusnak értékelték.

Pál Emese szerint a technika döntő szerepet játszik abban, mi maradt ránk a szocializmus murális művészetéből. A mozaikok állják leginkább az idő próbáját: nehéz őket eltávolítani, munkaigényes leverni, és a kerámiadarabok ma is úgy csillognak, mint ötven évvel ezelőtt. A modern épületekhez illeszkedő, tartós megoldásnak számítottak. Ezzel szemben a falképek sorsa kevésbé szerencsés – sokat egyszerűen lemeszeltek, ami végleg megpecsételte a sorsukat. Mivel a költségek miatt jellemzően száraz falra festett szekkók készültek, nem pedig időtálló freskók, ezek a művek szinte nyomtalanul tűntek el.