A szülő a gyermek névjegykártyája – hátrányos helyzetű kisgyerekes családok a romániai közoktatásban

A hátrányos helyzetű kisgyerekes családok miért „húzzák a rövidebbet” a közoktatásban? Ez volt a fő kérdése Dr. Kovács Borbála Gyerekekkel kapcsolatos közszolgáltatások Romániában: oktatás és szociális szolgáltatások hátrányos helyzetű kisgyerekes családokkal című előadásának, amit a kolozsvári BBTE Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézet és a Max Weber Szakkollégium által szervezett Szociológus Napok előadássorozat második napján hallgattunk meg. A szakember két kutatást mutatott be, amelyben ezt a kérdés járta körül. Olyan kulcsmondatok is elhangzottak, mint „a szülő a gyermek névjegykártyája”, illetve az a megállapítás, hogy Romániában „az állam nem jön az állampolgár felé”. Szó esett még intézményes szegregációról, heterogén közszolgáltatásról, szülői tehetetlenségről is. Tanulságos előadás volt.

A kutató többek között azt vizsgálta, milyen egyenlőtlenségek vannak a romániai közoktatásban az elit és a nem elit oktatási intézményeket nézve, illetve milyen viszonyban van egymással az állampolgár és az állami intézményrendszer. Ez nem egy feszültségfokozó krimi, lelövöm a poént: az állam nem ajánl, nem közeledik, nem keresi a kapcsolatot a polgáraival. Ennek fényében pedig nem csoda, ha kitermelődnek az egyenlőtlenségek a tehetősebb és a hátrányos helyzetű kisgyerekes családok között.

Mert a kérdés jogos: miért szükségszerű, hogy a hátrányos helyzetű családok az állam által közpénzen működtetett oktatási intézményrendszerben is hátrányban maradnak? Miért van az, hogy elviekben ugyanazon állami szolgáltatás igénybe vételekor is megmaradnak a társadalmi különbségekből adódó hátrányok?

A bürokrácia átka ül a közszolgáltatásokon

Az előadó több okkal magyarázta a helyzetet. Arról beszélt, hogy maga az állami bürokratikus rendszer segíti, hogy a hátrányos helyzetű szülőket és gyerekeket másképp kezelik. Ezek makroszintű, szisztematikus folyamatok. A másik pedig a káderi viszonyulások szinten történik: mikroszintű folyamatok, amik kevésbé intézményesültek, de sok helyzetben megtörténnek és befolyásolják a szakmai működést.

A makroszintű jelenségek közé tartozik a rossz intézményi infrastruktúra. Romániában a falu / kisváros és a nagyváros eleve két külön világ, és az oktatás nagyrészt helyi önkormányzati kompetencia. Magyarán, a polgármesteri hivataltól függ, hogy mi létezik és mi nem létezik az adott településen. Nagyrészt tőle függ, hogy megteremtődik-e a hely a bölcsődei oktatáshoz vagy nem. Ráadásul, ha a szülő nem kéri, nem születnek bölcsődei vagy óvodai helyek, és ha kéri, akkor sem rögtön.

A másik bürokratikus probléma, hogy sok esetben nem elérhetőek bölcsődei és napközis helyek, ha mindkét szülő nem dolgozik. Ez egy kétgyerekes anyuka esetén azért nagy probléma, mert a gyereknevelési szabadság alatt a nagyobb gyereknek már napköziben kellene lennie. Ha pedig munkahely hiányában a gyerek nem részesül napközis oktatásban, akkor nagyon sok idő eltelik, amíg a kötelező iskolai oktatás elkezdődik. Ezidő alatt a munkanélküli anyuka diplomája is elévülhet, hiszen jellemzően kevésbé szakképzett, alacsonyabb iskolázottságú emberekről beszélünk. Mindezek ahhoz a jelenséghez vezetnek, amelyet a szociológus a közoktatásban való „lemaradtatásnak” nevezett.

Mikroszinten: nehezen érvényesülnek a szakmai szempontok, a gyerekek jogai nem relevánsak

A mikroszintű probléma a dolgozók attitűdjének változatosságában rejlik. Dr. Kovács Borbála a homogén és heterogén közszolgáltatásokról beszélt. Dániai tapasztalatairól azt mondta, ott homogén rendszer működik. Ez azt jelenti, hogy az állami intézmény dolgozója munkaideje alatt a szakmai „kalapját” veszi fel, és ott minél nagyobb mértékben a szakmai szempontok szerint végzi a munkáját anélkül, hogy a személyiségét túlzott mértékben érvényesülni hagyná.

Romániában ez sajnos nincs így, itt heterogén közszolgáltatás működik. Ez azt jelenti, hogy nem a közszolgáltatás és a szakma határozza meg a dolgozót, hanem fordítva. Az egyén, függetlenül attól, hogy munkában vagy munkán kívül van, minden helyzetben a saját attitűdjét engedi érvényesülni. Ez azt eredményezi, hogy a közszolgáltatás nem egységes, hanem utcáról utcára változik, hogy a papíron egyébként ugyanaz a szolgáltatás hogyan valósul meg. Ez egyébként nem csak oktatásra, hanem gyakorlatilag bármilyen közszolgáltatásra igaz. Az állampolgárnak tehát nagy a kitettsége a káderek munkához és az oktatásban részesülő gyerekekhez való viszonyának, ezáltal az egységes szakmai elvek háttérbe szorulnak.

A kutató arról is beszélt hogy a szülőnek sokszor lehetősége sincs informálódni arról, hogy egy intézményben milyenek a viszonyok, milyenek a szakemberek. Olyan, mint amikor nem tudjuk előre, milyen egy orvos, hogyan műt, hiszen mi nem vagyunk orvosok, nem értünk hozzá. Az oktatási folyamat pedig hosszú, és sokszor csak évek múltán derül ki, ha a gyerek rossz minőségű oktatásban vett részt, ennek következményei pedig hosszú távon érződni fognak.

Éppen ezért lenne szükség homogén közoktatásra. Ebben az esetben a szülőnek lenne egy átfogó képe arról, hogy Romániában miben áll az oktatás, és a tudása alapján már voltaképpen mindegy lenne, hogy a város melyik intézményébe küldi a gyerekét, hiszen a közszolgáltatás minősége állandó lenne. Ezzel az elit és nem elit oktatási intézmények kérdése kevésbé lenne aktuális.

A rendszer egyik legnagyobb, rendszerszintű problémája, hogy nem beszélünk a gyerekek jogairól és szükségleteiről, mintha ők nem is számítanának. Az említett empirikus kutatásoknak pedig ez volt a középpontjában: a gyerekek jogai mennyire relevánsak a gyermekvédelem és a közoktatás rutinos tevékenységeiben? A válasz: nem relevánsak, és erre a szakember később példákat is hozott.

Nagyváros és község között is nagyok a különbségek

A homogén közoktatás igénye városon látványosabb, de falun sem kevésbé szükséges. A kutató azt mondja, községben vagy kisvárosban, ahol nincs választék, ott nincs lehetőség jó iskolát választani, ha az az egy, ami a faluban van, rossz. A kutatásokból kiderült, hogy a nagyvárosiak nem is értik ezt a problémát, amellyel a községi, kisvárosi szülőknek kell megküzdeniük. Viszont a nagyvárosi emberek sem mind tehetősek: a szociológus szerint egy kevésbé talpraesett szülő nem biztos, hogy meg tudja oldani, hogy a gyermekét több kilométerre hordja autóval csak azért, hogy a legjobb oktatási intézménybe járhasson. Tehát a választás még városon is egy luxus.

„Vinném óvodába, ha nem jönne haza megverve”

A szakember a gyerekek nem-befogadásának problémájáról is beszélt. Azt mondja, kutatása során találkozott olyan esettel, hogy egy gyereket a gluténérzékenysége miatt nem fogadták be egy napközibe (egész napos oktatás), mondván, nem fogják tudni külön táplálni. Emiatt a szülőnek óvodába (4 órás program) kellett küldenie a gyerekét, és ennek elintézése is hosszadalmas folyamat volt.

Egy másik rutinos nem-befogadási helyzet a roma gyerekekkel szemben történik. Itt említette meg, hogy ilyen esetekben az intézmények feltételeket szabnak, például csak akkor fogadják be, ha a gyereket fel tudják szépen öltöztetni, tiszta, hoz magával uzsonnát stb. Ilyen helyzetben a nagyon szegény szülő a megszégyenítés és a távolmaradás között választ. A kutató olyan esetről is beszámolt, ahol már a szegény sorú gyerek sem bírta pszichésen a megaláztatást:

„én vinném óvodába, ha nem jönne haza megverve”

– mondta egy anyuka, aki amiatt nem vitte a gyereket óvodába, mert a helyzete miatt bántották a társai.

„A szülő a gyermek névjegykártyája”

Ez a mondat sok mindent elmond az intézményes szegregációról. Dr. Kovács Borbála szerint létező jelenség a szegregáció, de hivatalosan nincs ilyen, emiatt a rendszer nem átlátható. A szülőket kiszűrik, emiatt létrejönnek olyan iskolák, amelyekről úgy beszélünk, hogy „itt csak problémás családok gyerekei vannak”, vagy hogy „ide csak jegyzők, bírók gyerekei járnak”. Esetleges konfliktusok esetén a szülőnek kell tudnia, hogy hogyan menedzseli a helyzetet. A gyerek, a diák mint alany, akinek jogai vannak, sajnos nem legitim elv.

Végezetül a szakember elmondta, ugyanígy a szülőre hárul minden felelősség a rokkant gyerekek problémájánál is. A kutató megjegyezte, Romániában eleve a rokkant jogi fogalma sem elég specifikus, és például a gluténérzékenyek is rokkantaknak minősülnek. De függetlenül attól, hogy mit értünk rokkant alatt, minden esetben a szülőnek kell felismerni a helyzetet.

A dán modellel ellentétben, ahol az állam odajön hozzád, hogy dolgokat tegyen meg érted, akár a rokkant gyereked helyzetét segítendő, Romániában a szülőnek kell kezdeményezni a helyzetének megfelelő intézményi keretek biztosítását, mert az intézmény sosem jön az állampolgárhoz. Nem kérdez, nem kezdeményez, nem ajánl semmit – zárta a bemutatót Dr. Kovács Borbála.