Orbán és Nicușor Dan között lavírozva – az RMDSZ mozgástere szűkülhet az új politikai viszonyok között

A romániai elnökválasztás második fordulója után nemcsak a szélsőjobboldal visszaszorítása, hanem az RMDSZ stratégiai újrapozicionálása is napirendre került. Orbán Viktor Simion-barát nyilatkozata, a magyar közösség elzárkózása a szélsőjobbtól és a Nicușor Dan vezette új politikai képlet egyszerre állítják kihívás elé a magyar pártot. Miközben az RMDSZ továbbra is stabilnak mutatkozik, kérdés, meddig tudja fenntartani kényes egyensúlyát Bukarest és Budapest között – különösen akkor, ha a Fidesz dominanciája meginog, és új hatalmi központok rajzolódnak ki a régióban. A párt várhatóan ismét kormányzati szerephez jut – koalíciós partnerként számítanak rá az újonnan alakuló kormányban az USR és a PNL mellett, a nyitott kérdés pedig az, hogy a PSD kívül marad-e, vagy belép a koalícióba. Mindezekről Borbáth Endre politológust, a heidelbergi egyetem oktatóját kérdeztük.

– Európában és világszerte is egyre erőteljesebben jelen van a szélsőjobboldali pártok térnyerése. Romániában is láttuk, hogy George Simion az első fordulóban meglepően erős eredményt ért el. Mit gondolsz, milyen strukturális okai vannak ennek a jelenségnek?

– Úgy gondolom, hogy ezeknek a pártoknak az előretörése mögött egyszerre húzódnak meg globális és lokális tényezők. Két olyan általános okot látok, amelyek szinte minden országban érvényesülnek. Az egyik a globalizáció felerősödése – európai kontextusban ez főként az Európai Unióval kapcsolatos tapasztalatokban jelenik meg –, a másik pedig a tömeges migrációval kapcsolatos félelmek, illetve a migráció politikai tematizálása. Ezek a szélsőjobboldali pártok rendszerint e két ügy köré szervezik a diskurzusukat: EU-ellenesség és a migrációval kapcsolatos kemény retorika. Ez a két ügy transznacionális kapocs a szélsőjobboldali pártok között.

– És Romániában mi az, ami ehhez társul? Mi az, ami lokálisan működteti ezt a diskurzust?

– Romániában ehhez hozzájárul az elitellenesség erős jelenléte. Ha kelet-európai kontextusban nézzük, 1990 után a demokratikus átmenettel nagyon erős elvárások kapcsolódtak az új politikai rendszerhez – nemcsak a demokráciához, hanem a piacgazdasághoz is. Ezek az elvárások azonban gyakran nem teljesültek. Egyfelől azért, mert az új politikai elit tapasztalatlan volt, másfelől azért, mert az állam egyszerre próbált demokratizálódni és neoliberális gazdaságpolitikát megvalósítani – ez pedig túl sok volt egyszerre. A pártrendszer kialakulatlan volt, és a politikai intézményekbe vetett bizalom az évek során fokozatosan leépült.

Ezt a bizalmi válságot súlyosbította, amikor a hagyományos bal- és jobboldal, a PSD és a PNL koalícióra lépett. Ez a nagykoalíció azt az üzenetet küldte sok választónak, hogy a rendszer önmagát védi, nincs valódi választási lehetőség. Ilyenkor jelennek meg rendszerkritikus alternatívák – és erősödnek meg. A két mostani elnökjelölt valójában ugyanannak a rendszerellenes igénynek két különböző artikulációja: Nicușor Dan a technokrata, antikorrupciós vonalat képviseli, míg Simion egy szélsőségesebb, nacionalista, polarizáló diskurzuson keresztül próbál megszólítani.

Közös bennük, hogy mindketten egy kisebb, „karcsúbb” államban gondolkodnak, csökkentenék az állami kiadásokat, és újra akarják szabályozni az állam és állampolgár közötti viszonyt. Noha természetesen az utóbbi esetében teljesen eltérő módon. A különbségek itt már markánsak, de az államreform igénye mindkettőjük esetében jelen van.

A háttérben pedig ott van egy további tényező is: a gazdasági realitások. Románia költségvetési hiánya magas, az államadósság nő, és a politikai szereplők – bármit is ígérnek kampányban – kormányzati szerepvállalás esetén szembe kell nézzenek a pénzügyi fegyelem és a hitelezői elvárások realitásával. Ez egyfajta ellentmondás: egyszerre kellene teljesíteni a választói elvárásokat és a nemzetközi pénzügyi intézmények elvárásait – miközben az erőforrások szűkösek. Ez az ellentmondás – közelebb hozni a politikai front és backstage-t – évek óta egyre élesebben jelenik meg, és a jövőben – legyen szó akár Nicușor Dan elnökségéről – csak még komplexebb kihívás lesz.

– A tiltakozó szavazatok mögött gyakran nemcsak konkrét társadalmi problémák – például az oktatás vagy egészségügy állapota – állnak, hanem az az érzés is, hogy a régi jóléti állam ígérete végleg szertefoszlott. Szerinted mennyire tud ebből a helyzetből a szélsőjobb profitálni, és a mostani részleges sikerre építve egy népszerű alternatívát kínálni?

– Nagyon fontos és nehéz kérdés. Ha összehasonlítjuk Romániát olyan országokkal, ahol a szélsőjobboldal már régebb óta jelen van – például Franciaország, Németország, Magyarország vagy Szlovákia –, akkor látjuk, hogy ezekben az országokban a szélsőjobboldali pártok körül már kialakult egyfajta stabil, ideológiai azonosulás. A választók nemcsak tiltakoznak, hanem következetesen ugyanazokat a pártokat támogatják. Magyarországon például a Fidesz vagy a Jobbik szavazótábora részben ilyen identitásalapú szavazókból áll.

Romániában ez még nincs így. Itt a szélsőjobboldali szavazatok jelentős része még mindig inkább tiltakozás, düh, frusztráció – nem ideológiai elköteleződés. Ezért lenne még most lehetőség arra, hogy ezek a szavazók ne szilárduljanak meg az AUR vagy más szélsőjobboldali szereplők bázisában. Ebben kulcsszerepe lehet Nicușor Dannak – vagy legalábbis a szövetségeseinek, leginkább a PSD-nek, amelyik korábban ezeket a társadalmi rétegeket képviselte.

– De vajon rendelkezik-e ehhez elegendő politikai akarattal vagy gazdasági mozgástérrel bármelyik szereplő? Egyáltalán: miből lehetne finanszírozni újra egy közszolgáltatás-alapú jóléti államot?

– Ez az egyik legsúlyosabb strukturális kérdés. A román közszolgáltatási rendszerek – oktatás, egészségügy, szociális ellátás – már most is alulfinanszírozottak. A választók viszont reálisan vagy irreálisan, de jelentős állami szerepvállalást várnak el. Mindkét elnökjelölt – Dan és Simion is – inkább a „karcsúsított állam” víziójával kampányolt, vagyis azzal, hogy hatékonyságnöveléssel orvosolható a rendszer működésképtelensége. Csakhogy hatékonyságot úgy nehéz elérni, ha nem áll rendelkezésre több forrás.

A probléma gyökere részben az adórendszer. Romániában a 16%-os egykulcsos adózás mellett érvelnek azzal, hogy a progresszív rendszer nem lenne behajtható, és csak növelné az adóelkerülést. Ez azonban egy nagyon igazságtalan rendszer: mindenki ugyanannyit fizet, függetlenül a jövedelmi szintjétől. Ezen változtatni kellene, vissza kellene térni egy progresszív adórendszerhez, amilyen korábban is létezett Romániában.

Ehelyett azonban úgy tűnik, hogy inkább az áfát akarják növelni. Ez viszont szintén aránytalanul sújtja a szegényebbeket, hiszen ők jövedelmük nagyobb részét költik alapvető szükségletekre, mint például élelmiszer vagy rezsi. Az adórendszer tehát tovább növelheti az egyenlőtlenségeket, miközben az így keletkező bevétel sokszor még csak nem is fejlesztésekre, hanem a rendszer fenntartására elegendő. Így az állam nem mint szolgáltató jelenik meg az emberek szemében, hanem mint egy elvont bürokratikus gépezet, amely beszed, de nem ad vissza.

Radikálisan újra kellene gondolni, hogy milyen szerepet tölt be az állam a jövedelemelosztásban, és közelebb kellene hozni a közszolgáltatásokat ahhoz, amit az állampolgárok elvárnak. Ennek azonban ára van: több pénz kellene, nagyobb állami bevétel, ami népszerűtlen döntéseket igényel.

Ami még aggasztó, az az, hogy miközben ezek a rendszerek alulfinanszírozottak, az állam egyre nagyobb összegeket fordít olyan területekre, mint a hadsereg vagy a „stratégiai fejlesztések”. A közbeszédben is inkább a hadsereg modernizációja, hadiipari beruházások, uniós védelmi pénzek megcélzása kerül fókuszba – nem az oktatás vagy egészségügy. Pedig például ha a GDP 5%-át költjük hadseregre, az a központi állami költségvetés 20%-át is kiteheti. Ez óriási összeg, és a társadalom más szolgáltatásaira jóval kevesebb mozgástér marad.

Szerintem ez az a pont, ahol Nicușor Dannak – ha komolyan gondolja a rendszer megreformálását – újragondolnia kellene az egész államszervezési filozófiát. Retorikai gesztusokkal nem lehet tartósan „visszahódítani” a Simion-szavazók egy részét. Ehhez új vízió kell: hogyan lehet úgy megszervezni a román államot, hogy az ne csak fegyverkezzen, hanem valóban képes legyen közszolgáltatásokat biztosítani.

– Hogyan látod, milyen politikai koalíció rajzolódhat ki a választások után, és van-e reális esély egy stabil, hiteles kormányzásra?

– Jelenleg három párt együttműködése tűnik valószínűnek: a PNL, az USR és az RMDSZ. Ez a hármas együttesen meg tudna fogalmazni egy közös kormányprogramot, de parlamenti többséget önmagában nem alkot. A kérdés tehát az, hogy a PSD csatlakozik-e ehhez a konstrukcióhoz, vagy kívül marad. A PSD belső megosztottsága most kulcskérdés. Egyrészt vannak benne olyan szereplők, akik nyitottak egy európai irányú, felelős kormányzásra, másrészt viszont jelen van egy erősen populista, AUR-hoz közel álló vonal is. A párt önmagában is identitásválságban van.

Alapvetően két forgatókönyv képzelhető el. Az egyik: megalakul egy kisebbségi kormány a PNL–USR–RMDSZ koalícióval, amelyet kívülről a PSD tolerál. Ez ugyan lehetővé tenne egyfajta működőképességet, de komoly reformokra aligha lenne ereje. A másik lehetőség: a PSD is belép a kormányba, ami matematikailag nagyobb mozgásteret biztosítana, viszont belső feszültségekhez vezethet – politikai és programatikus különbségek miatt. Az USR például sokkal erősebben elkötelezett a transzparencia, intézményi reformok és antikorrupciós politika iránt, ami korábban is konfliktushoz vezetett, például az előző körös koalíciós tárgyalások során.

A következő időszak teljesítménykényszere egyértelmű: a koalíciónak bizonyítania kell, hogy nem csak a szélsőjobboldalt képes feltartóztatni, hanem kormányzóképes is. Ez pedig nemcsak technikai kérdés, hanem politikai vízió és közös projekt kérdése is.

– A PSD mellett más pártoknál is érezhető az instabilitás: az USR és a PNL élén is ügyvezető vezetés van. Közben az RMDSZ mintha változatlan formában vészelte volna át a választást. Mi lehet az oka ennek a különbségnek?

– Valóban: az RMDSZ egyike azon kevés pártoknak, amelyek szervezeti értelemben stabilak maradtak, és nem került sor vezetőváltásra vagy belső válságra. Ennek egyik oka, hogy a magyar közösség politikai viselkedése erősen kollektív identitás-alapú. Amikor a társadalmi közegben nő a bizonytalanság vagy erősödik a szélsőjobboldal, a kisebbségi közösségek hajlamosak összezárni a saját politikai képviseletük mögött.

Ez a logika más országokban is működik: a nemzeti kisebbségek pártjai akkor erősödnek meg, amikor a többségi társadalomban radikalizálódás tapasztalható. Az RMDSZ ezt a „védelmi reflexet” jól ismeri és mozgósítja is. Ebben szerepe van annak is, hogy az erdélyi magyar közösség egyre inkább a magyarországi médiatérben szocializálódik – és bár Orbán Viktor retorikája sokban olyan, mint az AUR magyar változata – megerősített egy a román társadalommal szemben kirekesztő magyar kollektív identitást.

– Ha ez a közösségi összezárás a stabilitás egyik forrása, akkor adódik a kérdés: hogyan befolyásolhatja mindezt egy esetleges közigazgatási reform? Milyen lehetőségei és kockázatai vannak az RMDSZ számára, ha valóban sor kerül egy regionális vagy államszerkezeti átalakításra?

– Szerintem az egyik legnagyobb tét a következő ciklusban valóban az, hogy megtörténik-e egy átfogó közigazgatási reform. Ez az USR-nek régóta programja, és most, hogy Nicușor Dan elnök lett, és a pártnak valamilyen formában befolyása lesz a kormányzati struktúrákra, ez napirendre kerülhet. Az RMDSZ számára ez egyszerre lehetőség és veszély.

A lehetőség abban áll, hogy részt vehet egy olyan reform kidolgozásában, amelyben érvényesíteni tudja a magyar közösség érdekeit – például abban, hogyan alakulnak a régiók, kik döntenek a fejlesztési forrásokról, hogyan oszlik meg a hatalom a központ és a helyi szint között. A veszély viszont az, hogy ha ez a reform kizárja az RMDSZ-t vagy a székelyföldi helyi eliteket a gazdasági döntésekből, akkor marginalizálhatja a pártot és meggyengítheti a közösségi képviseletet is.

Tágabb értelemben az is látszik, hogy Romániában egy olyan gazdaságpolitikai modell felé mozdulás történik, ahol az állam nem a jóléti újraelosztás, hanem a beruházások – leginkább a katonai és Uniós fejlesztések – révén próbálja betölteni szerepét. Ez viszont nem biztos, hogy visszacsatol a társadalom alsóbb rétegeihez, és egyre erősebb a veszélye annak, hogy csak a központok profitálnak belőle, míg a régiókon belül újabb belső perifériák keletkeznek.

Ezért is lenne fontos, hogy ha már nem is tud a román állam klasszikus jóléti szerepet betölteni, legalább a fejlesztési politikák újratervezése során érvényesüljenek a regionális egyensúly szempontjai – ebben pedig a magyar politikai képviseletnek aktív és konstruktív szerepet kell vállalnia.

– Bár az RMDSZ a választások után is stabilnak tűnik, időről időre felerősödnek azok a kritikus hangok, amelyek a politikai verseny hiányát, az alternatívák elnyomását kifogásolják. Reálisnak tartod, hogy ezekből az elégedetlenségekből valódi politikai kihívás alakuljon ki, vagy továbbra is lezártnak tekinthető az erdélyi magyar politikai tér?

– Őszintén szólva, rövid távon nem látom, hogy ez a helyzet érdemben változna. Gyakran alábecsüljük az RMDSZ adaptációs képességét: ez a párt nagyon gyorsan és hatékonyan tud reagálni a körülmények változásaira, a saját logikája szerint. Ez történt most is: elsőként álltak be Nicușor Dan mögé, nyíltan kampányoltak mellette, erőforrásokat mozgósítottak, és sikerült is mozgósítaniuk a magyar szavazókat. Ezzel megerősítették a tárgyalási pozíciójukat – még akkor is, ha papíron nem nélkülözhetetlenek a kormányalakításhoz.

Ami a politikai pluralizmus lehetőségét illeti: látni jeleit annak, hogy vannak Erdélyben is olyan kezdeményezések – mint például egy Tisza-közeli csoportosulás megjelenése –, amelyek alternatívát keresnek az RMDSZ uralta mezőn kívül. De egyelőre ez inkább szimbolikus, mint strukturális kihívás. Az RMDSZ-nek megvannak az eszközei ahhoz, hogy a belső ellenzéki törekvéseket kordában tartsa és integrálja.

– És hogyan értelmezed azt, hogy az RMDSZ nem reagált nyíltan Orbán Viktor Simion melletti tihanyi nyilatkozatára, noha a magyar közösségen belül sokan ezt magyarellenes provokációként élték meg?

– Azt gondolom, ez egy tudatos politikai stratégia része. Az RMDSZ jelenleg kétirányú játszmát folytat: nem tudni, hogy jövő tavasszal Magyarországon Orbán Viktor vagy Magyar Péter kerül-e ki győztesen, és nem akarnak nyíltan szembemenni egyik lehetséges hatalmi központtal sem. Ezért nem is Orbánt bírálták, hanem Simion magyarellenességét emelték ki – ezzel lényegében megkerülték a direkt konfliktust.

A „tihanyi ügyet” diplomáciai úton zárták le: volt egy telefonbeszélgetés, ahol tisztázták az álláspontokat, és a Fidesz részéről – többek közt Semjén Zsolt – világossá tették, hogy az RMDSZ a hivatalos partner. Ez az RMDSZ-nek elég volt. Nem akarták tovább tematizálni a konfliktust, amely számukra kellemetlen és belpolitikai szempontból nehezen kezelhető lett volna.

Ezt ugyanakkor tesztként is lehet értelmezni: vajon követik-e őket a szavazóik, ha ők nem konfrontálódnak nyíltan Orbán Viktorral? A válasz: igen. A magyar közösség összezárt az RMDSZ mögött – nem Simion mögé. És ez azt is jelenti, hogy még ha sokan hallgatnak is Orbán Viktorra, nem vakon követik. Van egy határ, amit nem lépnek át: nem szavaznak egy olyan pártra, amelynek vezéralakja pozitívan beszél a legionárius múltról.

Orbán Viktorról sokan úgy gondolkodnak Erdélyben, mint egy számottevő vezetőről, de mégsem tekintik abszolút tekintélynek. A lojalitás nem feltétlenül vak követés. Az RMDSZ ezt jól érzékelte, és látta, hogy a szavazói mögötte állnak – még akkor is, ha ő nem állt ki teljes erővel Orbán kijelentésével szemben. Ez megerősítette a párt legitimitását.

Ugyanakkor az Orbán-féle stratégia hosszú távon is érdekes. Mintha egy új, „transznacionális”, bevándorlásellenes és euroszkeptikus kelet-európai szövetséget próbálna kiépíteni – Simionnal, Ficóval, Vučićcsal –, amelyben az erdélyi magyarok sorsa már nem elsődleges szempont. Lehet, hogy Tihanyban ez is egy próba volt: vajon mennyire lehet még mozdítani az RMDSZ-t és a közösséget ebbe az irányba? Egyelőre úgy tűnik, hogy nem nagyon. Az RMDSZ elég erős ahhoz, hogy megőrizze az autonómiáját, és a közösség is világosan jelezte, hogy hol húzódnak a határok.

– 2026-ban Magyarországon választások lesznek. Szerinted emlékezni fognak-e az erdélyi magyar szavazók a tihanyi beszédre, amikor elindul a kampány?

– Emlékezni akkor fognak, ha valaki emlékezteti őket – márpedig az RMDSZ-nek nem érdeke, hogy ezt tematizálja. A párt valószínűleg azt szeretné, hogy a magyarországi választási kampányból a lehető leginkább kimaradjon. Legalábbis formálisan. Most nem számítok arra, hogy ugyanolyan nyílt és intenzív kampányt fognak folytatni Orbán Viktor mellett, mint tették 2014-ben vagy 2022-ben.

Az RMDSZ számára ezúttal a legnagyobb kérdés az, hogyan alkalmazkodjanak egy olyan magyarországi politikai helyzethez, amely nem feltétlenül a Fidesz dominanciájáról szól. A Tisza Párt gyors megerősödése, Magyar Péter népszerűsége és a rendszerellenes hangulat az anyaországban azt eredményezheti, hogy a pártnak egyszerűen újra kell gondolnia, kivel és hogyan épít politikai kapcsolatokat Budapesten.

Én nem tartom valószínűnek, hogy az RMDSZ látványosan közeledne Magyar Péterhez – például meghívnák, fotózkodnának vele, gesztusokat tennének felé. Ez nem fér bele a jelenlegi politikai identitásukba. Ugyanakkor, ha Magyarországon valóban kormányváltásra kerül sor, és a Tisza Párt kerül hatalomra, akkor az RMDSZ-nek stratégiai érdeke lesz, hogy nyitni tudjon feléjük – legalább a háttérben.

Ráadásul Brüsszelben ugyanabba a pártcsaládba kerültek – az EPP-be –, ami intézményi csatornákat is nyithatott közöttük.

Ezért gondolom azt, hogy most nem lesz látványos „beleállás” a Fidesz kampányába. Lesz mozgósítás – lesznek buzdító üzenetek a szavazásra, általános hangsúly a nemzeti összetartozásra, a külhoni szavazatok fontosságára. De nem lesz annyira személyes Orbán Viktorra szabva, mint korábban.

Sok múlik azon, mi történik Magyarországon 2025 végén, 2026 elején. Ha a Fidesz megingathatatlan marad, ha Magyar Péter elveszti a lendületét – például lejárató kampányok vagy belső botrányok miatt –, akkor az RMDSZ visszatérhet a korábbi logikához. De ha a Tisza Párt bezárkózik a vezető pozícióba, akkor az RMDSZ sem engedheti meg magának, hogy egyetlen budapesti kapura játsszon. Ez most egy stratégiai kivárás időszaka.

– A tihanyi beszéd nemcsak az erdélyi magyarokat érintette. Mit gondolsz, milyen hatása lehet a magyar-román kapcsolatokra? Számíthatunk diplomáciai feszültségre az új államfő, Nicușor Dan és Orbán Viktor között?

– Biztosan lesznek feszültségek, és valószínűleg nőni is fognak. Orbán Viktor több európai ügyben is szembemegy a mainstreammel – például Ukrajna támogatásával vagy az EU reformjával kapcsolatban –, és ezekben Románia nem lesz partner. A két ország politikai távolodása szinte elkerülhetetlen.

Az RMDSZ számára ez sajátos kihívást jelent: egyszerre kell megfelelnie a bukaresti politikai térben – akár kormányzati partnereként –, és Budapest irányából is elvárásokkal szembesül. Ezt a kettősséget az RMDSZ eddig viszonylag ügyesen kezelte. Egyfajta „kettős beszédet” folytatott: Bukarestben atlantista, Brüsszel-párti pártként viselkedett, míg a magyarországi nyilvánosságban szuverenista retorikához simulóan szerepelt.

De ennek a kétbeszéd-stratégiának is vannak határai. A román–magyar politikai viszony feszesebbé válása idővel szűkítheti az RMDSZ mozgásterét. Egyre nehezebb lesz mindkét oldal igényeinek egyszerre megfelelni – különösen, ha Orbán Viktor tovább próbálja építeni a saját regionális szövetségi rendszerét Ficóval, Vučićcsal és más kelet-európai populista vezetőkkel, ahol az erdélyi magyarok már nem feltétlenül stratégiai prioritásként jelennek meg.

– Sokan attól tartottak, hogy ha George Simion nyer, előrehozott parlamenti választásokat is kierőszakolhat, és az AUR elsöprő többséget szerezhet a parlamentben. Most, hogy Nicușor Dan győzött, számíthatunk-e politikai stabilitásra, vagy marad a belső feszültség és bizonytalanság?

– Én már a kampány alatt is szkeptikus voltam az előrehozott választások realitását illetően. A román politikai rendszer túl széttöredezett, illetve kiszámíthatatlan, a jelenlegi parlamenti pártok támogatottsága túl alacsony ahhoz, hogy bármelyikük bevállalja a kockázatot. Most, hogy Nicușor Dan az elnök, ez még kevésbé valószínű. Egyetlen párt sem szeretne elveszíteni parlamenti helyeket, és ebben valójában érdekazonosság van a PNL, a PSD és más szereplők között.

Az viszont nem jelenti azt, hogy nyugodt, építkező időszak következik. Ha a PSD kimarad a kormányból, akkor kisebbségi kabinet jön létre, amely állandó politikai támadásoknak lesz kitéve – főleg az AUR részéről. Simionék biztosan nem fogják abbahagyni az utcai politizálást, a parlamenti blokádokat, a bizalmatlansági indítványokat. A céljuk az lesz, hogy fennmaradjon a politikai feszültség, hogy ők legyenek az egyetlen valódi ellenzék.

Persze lehet abban bízni, hogy egy ponton belép a felelősségteljesebb politikai logika, és a kormány képes lesz eredményeket felmutatni – akár egy szűkebb koalícióval is. De én nem hiszem, hogy egyhamar nyugalom lesz. Szerintem folytatódni fog a politikai „cirkusz”, még ha formailag stabil is marad a parlamenti térkép.