Stefano Bottoni: Orbán ölelése halálosnak bizonyulhat – miután Simion mögé állt, az RMDSZ sarokba szorult

Az idei romániai elnökválasztás második fordulója egyértelműen sokkolta az erdélyi magyar közvéleményt. Az, hogy George Simion került be a végső párharcba, sokak szerint nemcsak politikai, hanem történelmi fordulópont. Hogyan látod, mennyiben más ez a helyzet, mint mondjuk húsz-huszonöt évvel ezelőtt, amikor egy hasonlóan szélsőséges jelölt, Corneliu Vadim Tudor jutott el idáig? Mi változott meg azóta a politikai térben – és különösen a magyar szavazók számára?

Amikor Corneliu Vadim Tudor váratlanul bejutott az elnökválasztás második fordulójába, pánikgombot nyomtak meg a román társadalomban – és az erdélyi magyar társadalomban is. A második fordulóban egy emberként, kétharmad-egyharmados arányban szinte mindenki Ion Iliescura szavazott – nem volt könnyű döntés, mégis vállalható volt.

Akkoriban az etnikai határok nagyon világosak voltak: Vadim Tudor vagy Funar nyíltan ellenséges volt a magyarokkal szemben, nem keresték a magyar szavazatokat, nem is számítottak rájuk. Ehhez képest most, 25 évvel később, egy olyan jelölt, mint George Simion – akit joggal sorolhatunk az integrális román nacionalizmus képviselői közé – egyrészt magyar szavazatokkal is kampányol, másrészt nyíltan keresi Orbán Viktor formális vagy informális támogatását.

Azt üzeni: „Orbán az én szövetségesem, tehát bízzatok bennem is.”

Ez azt mutatja, hogy az európai és nemzetközi politika alapvetően megváltozott. Ma már nem lehet a régi paradigmák alapján védekezni. Az etnicitásra épülő politikai határvonalak fellazultak, mert az, amit autoriter populizmusnak vagy illiberalizmusnak nevezünk, globális jelenséggé vált. Egy informális politikai szövetség formálódik – amelynek tagjai között ott van Trump, Erdoğan, Netanjahu, Orbán és Putyin. Ebbe a klubba próbál bekerülni Simion, ebbe tartozik Vučić vagy éppen Robert Fico.

Ez a klub gyakran átlépi az ideológiai és nemzeti különbségeket. Nézzük csak Orbán és Vučić kapcsolatát – történelmileg terhelt viszonyból szövetség lett. Vagy Robert Fico példáját: 2006-ban még egyértelműen magyarellenes volt, kormányzása alatt megtörtént Malina Hedvig meghurcolása, megakadályozták Sólyom László belépését Szlovákiába, a kettős állampolgárságot betiltották. Aztán 2010 után báránybőrbe bújt, és Orbán Viktor egyik legközelebbi partnere lett.

Az RMDSZ most Simion veszélyességére próbálja építeni a kampányát, hangsúlyozva a nyílt magyarellenességet. De, amit már említettünk: ma már sokkal összetettebb törésvonalak határozzák meg a politikai választásokat, mint korábban – gyengült az etnikai lojalitás, és megjelent egy új, szuverenista-populista világkép, ami sokak számára vonzó. Ebben a közegben az RMDSZ mozgósítása működhet még? Vagy épp ez jelzi, milyen nehéz helyzetbe kerültek?

Úgy látom, az RMDSZ ebben a kampányban újra működésbe akarja hozni az etnikai reflexeket – és ez részben még mindig működhet. Gondoljunk csak vissza a legutóbbi parlamenti választásokra: akkor is sikeresen mobilizálták az etnikai szavazóbázist, a megszokott módszerekkel, a ’90-es évek reflexeit újraélesztve.

De ez már nem működik korlátlanul. Mert Simion és Georgescu – és szerintem őket érdemes tandemben szemlélni – nemcsak etnikai alapon politizálnak. Ők egy új típusú politikai gondolkodást képviselnek, amelyet Romániában még csak most tanul a társadalom, de Magyarországon már intézményesült.

És ez teszi nehézzé az erdélyi magyar helyzetet is: mert ott lebeg előttük Magyarország példája. Ahol az illiberális rendszer már alkotmányos szinten működik, ahol ez a típusú gondolkodás már nem alternatíva, hanem mainstream. Simion ezt ígéri: hogy amit Orbán Magyarországon elért, azt Romániában is meg lehet valósítani.

Ez azt is jelenti, hogy az etnikai határok most kevésbé számítanak?

Igen. Az etnikai reflexek ma már gyengébbek. A társadalom másképp működik.

A Simionra adott szavazat sokszor nem etnikai hovatartozás szerint dől el, hanem egy általános elitellenes, protest-hangulat része. És ebben a tiltakozó hangulatban eltűnnek a régi határvonalak – az etnikai határok is.

Nem véletlen az sem, hogy sokan emlegetik Simion roma származását. Régen elképzelhetetlen lett volna, hogy egy roma hátterű jelölt ilyen közel kerüljön a román elnöki székhez. Ma viszont ezt is benyelte a rendszer. Corneliu Vadim Tudor – ha úgy tetszik, a román Csurka István – egy ismert költő, értelmiségi volt. Simion viszont nem. Lehet hasonlítani Dan Diaconescuhoz is, de Simion más szinten mozog. És ne felejtsük: pártja, az AUR ma már az ECR (European Conservatives and Reformists) tagja – tehát egy európai jobboldali hálózat része. És ezt az áttörést éppen tavaly érte el – Orbán Viktor ellenében, Giorgia Meloni olasz kormányfő támogatásával.

Hogyha jól emlékszem, akkor az Ukrajnával kapcsolatos álláspontja a két pártnak volt nagyon eltérő, tehát Simion hajlandó volt elismerni, hogy Ukrajna egy jogos önvédelmi háborúban vesz részt, míg ugye Orbánnak ez nem feküdt.

Pontosan, így van. Orbánt ezért nem vették be az ECR-be, pedig eredetileg oda szeretett volna bekerülni, főként Meloni révén. Akkoriban az ECR, Meloni vezetésével, a legfontosabb szövetségesnek tűnt, de mivel elutasították, Orbán utólag azt mondta, hogy nem is akart odamenni. És ha megnézzük a mostani Patrióták palettáját: ott van Salvini Északi Ligája, amely gyakorlatilag egy orosz zsebpárt, minden téren tolja az orosz narratívát, ahogyan a Fidesz is Magyarországon. Ott van az AfD, szintén. Le Penék Franciaországban valamelyest finomítottak az utóbbi években, de alapvetően ugyanazt a vonalat képviselik. Tehát a Patriótákban azok a pártok gyűltek össze, amelyekhez a Fidesz teljesen organikusan kapcsolódik. És ebből a szempontból Georgescu jobban jött volna Orbánnak, mint Simion.

Simion viszont azt ígéri, hogy ha nyer, valamilyen formában visszahozza Georgescut ebbe a konstrukcióba.

Igen, igen. Ez politikailag is érdekes fejlemény lenne, és elég sok mindent elmond a mögöttes szándékokról.

Milyen hatása lehet ennek a román társadalomra? Ha visszagondolunk Romániának a második világháborús vasgárdista, legionárius múltjára – amit épp Georgescu kezdett el az utóbbi időben újra tematizálni –, akkor tényleg érdemes feltenni a kérdést: mennyire lehet egy ilyen közegben megőrizni egy viszonylag egészséges társadalmi működést?

Optimizmusra adhat okot, hogy Magyarországgal ellentétben Romániában sokkal nehezebb lenne gyorsan és akadálytalanul átformálni az intézményi rendszert, tehát kiépíteni egy „román NER-t”, ha úgy tetszik. A választási rendszer miatt nagyon nehéz egyetlen politikai tömbnek kétharmados többséget szereznie, és a félelnöki konstrukció lehetőséget ad arra, hogy az elnök és a kormány akár külön politikai táborból is jöhessen – ez már önmagában egy fontos ellensúly. A román intézményi struktúrában tehát vannak beépített, látható és láthatatlan fékek, ezek szerintem erősebbek, mint Magyarországon. Nehezebb lenne a mostani tudásunk szerint kiépíteni egy olyan rendszert, mint amit a NER képvisel.

De van néhány olyan tényező, amit figyelembe kell venni. Például az ortodox egyház szerepe. Magyarországon ilyen értelemben nem kell számolni egy önálló vallási hatalmi pólussal, míg Romániában az ortodox gondolkodás nagyon erősen jelen van. Az egyház hivatalosan nem mindig támogatja ezeket a szélsőjobboldali jelölteket, de az értékrendjüket tekintve nagyon hasonló diskurzust folytatnak: a nyugati társadalmakat bűnösnek, erkölcsileg rothadtnak, a modernitást pedig veszélyesnek tartják. Ez teljes mértékben egybevág az orosz propaganda és a putyini Oroszország által hirdetett világképpel.

Ez egy komoly különbség. Magyarországon a történelmi egyházak nyilván sokat nyertek a NER alatt, de nem miattuk épült ki a rendszer, inkább csak együtt úsztak vele. Romániában viszont a 20. században minden totalitárius hatalom – a legionáriusok, Ceaușescu, és most ezek az új szereplők – tudatosan támaszkodtak és támaszkodnak az ortodox egyházra. Ez egy történetileg nagyon mély, nagyon erős kapcsolat.

A második Magyarországtól eltérően majdnem önálló életet élő tényező, az a titkosszolgálati szféra, a „mélyállam”. Húsz éven keresztül hallottuk, hogy hiába teljesít gyengén az államapparátus, a rendszergazdák szerencsére egy irányba – a nyugati integráció felé – húznak. A tavalyi elnökválasztás alkalmával kiderült, hogy már nem. „Odafent” is különböző geopolitikai projektekhez csatlakozó érdekcsoportok harca folyik. A „mélyállam” már nem egységesen érdekelt Románia nyugati státusához. Hasonló törésvonal következett be, mint az 1930-as évek végén a vasgárdista mozgalom térnyerésével, vagy az 1970-as években, amikor a korábban Nyugatra nyitó Ceaușescu rendszer nemzeti kommunizmust hirdetett.

Arra utaltál az előbb, hogy ezek az autoriter vezetők – Trumptól Putyinig – egy globális politikai konglomerátum részei, és Simion is ebbe az irányba tart. Orbán pedig lényegében segítő jobbot nyújtott neki a tihanyi beszédével, amit Erdélyben nagyon komoly megrökönyödés fogadott. Miért gondolhatta Orbán, hogy ezt megteheti? Miért mondta ezt ki nyilvánosan, ahelyett, hogy háttéralkut kötött volna Simionnal?

Nem tudom, miért mondta pontosan így Tihanyban, nem vagyok Orbán Viktor fejében. De az biztos, hogy ez nem volt elszólás. Ez egy tudatos, konzisztens álláspont része. A legnagyobb hiba vele kapcsolatban az, ha nem vesszük komolyan, amit mond. Ha valaki meghallgatja a beszédeit, egy nagyon koherens politikai világképet lát. Ő a román politikai elittel – főleg a PNL-vel és általában a nyugat- és Európa-párti pártokkal – nem tud mit kezdeni. Egyszerűen nincs politikai kapcsolódás. Az utolsó román politikus, aki iránt szimpátiát mutatott, előbb Băsescu volt, majd Dragnea. De Băsescu már régen kiesett, Dragnea megbukott, és utána egy stratégiai űr maradt Bukarest irányába. A kivétel Szijjártó energetikai ügyletei voltak. Egyébként Orbán számára Bukarest érdektelenné vált.

Miben jelentett fordulatot az új szereplők, potenciális államelnökök – Georgescu és Simion – megjelenése?

Amikor ezek az új arcok felbukkantak, különösen Georgescu, látható volt az azonnali szimpátia. Orbánék nyilvánosan is támogatták. És ez a mostani, Simion melletti kiállás is illeszkedik abba a globális gondolkodásba, amelyet ők képviselnek: mindenki, aki felkavarja a liberális, „Soros-féle” nyugatpárti állóvizet, az jó. Ez a gondolkodásmód már nem nemzetállami, hanem nemzetközi léptékű. A választási beavatkozás ennek a világképnek a része. Orbán már számos alkalommal mondta meg más országokban, hogy kire kéne szavazni – Szerbiában, Észak-Macedóniában, máshol. És ezt úgy tette, ahogy ma már több európai vezető is teszi. A beavatkozás mára nem kivétel, hanem bevett stratégia.

A tihanyi beszéd is egy ilyen beavatkozás volt?

Igen. Be akart avatkozni, és meg is tette. Szerintem úgy gondolta, megteheti. Elég erős és elég tekintélyes ahhoz, hogy bármit kimondjon – főleg a sajátjainak. És az erdélyi magyarokat a sajátjainak tekinti. Ez az egymillió ember, ha nem is jogilag, de politikai-kulturális értelemben hozzá tartozik. Különösen, hogy 6–700 ezer ember magyar állampolgár is. A kettős állampolgárságnak ebből a szempontból van egy nagyon világos üzenete: „ti is a mieink vagytok”.

Vagyis ha a mieink vagytok, akkor jogom van megszólalni arról is, hogy mi történik veletek, kire szavaztok.

Pontosan. Orbán ebből indul ki. Nem avatkozom be – mondja –, de elmondom, hogy mit gondolok a romániai elnökválasztásról. És ezt a gesztust erősíti meg az a felfogás is, hogy az erdélyi vagy Kárpát-medencei magyarság az egyetemes nemzet része. Kövér László például ezt egyszer nagyon világosan megfogalmazta, amikor székelyföldi vezetőknek egyszer azt mondta: „nincs olyan, hogy erdélyi érdek vagy székely érdek – magyar érdek van”. Azt pedig, hogy mi a magyar érdek, Budapesten döntik el.

Ez egyértelműen egy alávetettségi viszonyt jelent, nem?

Igen. Lényegében egy politikai és jogi típusú függésről van szó. És ez hat az RMDSZ-re is. A mozgásterük drámaian szűkült. Most is azt látjuk, hogy amikor az RMDSZ tiltakozna – nem lázadna, csak kifejezné a nemtetszését –, hideget-meleget kap a saját táborától. Elég megnézni Kelemen Hunor vagy Csoma Botond posztjait.

Az erdélyi hátország pedig tanácstalan. Elárulva érzi magát a tihanyi beszéd után, de még mindig nem fér bele a gondolkodásába, hogy Orbán Viktor miniszterelnök úr hibázhat.

Magyarországon ez a varázstalanítás már megtörtént, de Erdélybe még nem szivárgott át a Magyar Péter féle „új közép”. Tehát ha ilyen történik, akkor csak félreértés lehet, vagy félretájékoztatták. Ez volt a hivatalos magyarázat is: hogy ez csak politikai kommunikáció volt.

De hát egy politikus épp a kommunikációján keresztül mutat irányt.

Igen, ezért ez a magyarázat teljesen abszurd. Azt sugallja, hogy „ne higgyetek neki, mert csak politikus, és a politikus hazudik”. Ez nem működik. A politikus éppen azért beszél, hogy politikai akaratot közvetítsen.

Mindez hogyan hat vissza az RMDSZ-re és az erdélyi magyar közegre?

A 90-es évek második felében az erdélyi magyar politikai gondolkodás a legprogresszívebb között volt a román térben. Aztán jött az a hosszú korszak, amikor az RMDSZ a „magyar PSD-vé” vált: egy beágyazott hatalmi szereplővé, amely már nem autonómiát akar, hanem kormányzást. Ehhez adódott hozzá az elmúlt 8–10 évben, hogy az RMDSZ – vagy ha nem is maga a párt, akkor a hátországa – egyre mélyebben bemerült a NER rendszerébe. Gondoljunk csak az MCC-re. Nézzük meg, hány erdélyi szakember van alkalmazásban, tart kurzust, kap szerződést. És persze mindenkinek megvan rá a magyarázata.

„Csak egy képzés”, „csak egy kis mellékbevétel”…

Igen, ezek a tipikus mondatok. De ezekből a sok apró gesztusból áll össze a kép, ami alapján Orbán azt gondolhatja: ezek az emberek az enyéim. És ha így van, akkor azt is elmondhatom nekik, mit gondoljanak a világról, és arról, hogy ki képviseli a magyar érdeket – Simion vagy valaki más. És közben mindenki keresi a kapaszkodót, hogy hogyan lehet ezt értelmezni, miközben az RMDSZ nem tud világos választ adni.

Ma az erdélyi magyar társadalom egyes szegmensei gyakorlatilag a romániai Fidesz-tagozatként működnek. Nem mindenki, de sokan. Az RMDSZ-nek fontos lenne azt is világossá tenni, hogy ez – tehát a választás Simion és Nicușor Dan között – értékválasztás is. És az az érték, ami most kockán forog, nem más, mint a nyugati típusú demokrácia fennmaradása. Nekem az a problémám, hogy míg egy román középosztálynak ezt már kevésbé kell elmagyarázni, Erdélyben – főleg Székelyföldön – ez sokkal nehezebb, mert a Brüsszeltől való viszolygás mélyen beépült a közhangulatba – ezt a reflexet Orbán Viktor retorikája évek alatt szisztematikusan alakította ki.

Korábban elhangzott, hogy Orbánnak nem volt mit kezdenie Bukaresttel. De közben mégiscsak voltak apró sikerek, az RMDSZ-nek volt egy transzmissziós szíj szerepe. A schengeni csatlakozással kapcsolatban ez például jól látszott, hogy össze tudnak hozni sikereket, de más együttműködések is tervben voltak, említsem fel a híres gyorsvasút projektet. Viszont, ha egy AUR-os elnök és egy AUR-os kormány kerülne hatalomra, én nem látom az RMDSZ helyét ebben a képletben.

Valóban nem. Nem hiszem, hogy az RMDSZ-esek egy jobboldali vagy szélsőjobboldali projektben részt vennének. Sok mindennel lehet őket vádolni, de ezzel nem. Egy ilyen helyzetben a kemény ellenzéki szerep és az etnikai kártya kijátszása maradna: „bántják a magyart”. Ez a klasszikus védekezési stratégia.

Egy alternatív magyar politikai mozgalom létrehozását sem látom reálisnak. Ne felejtsük el, hogy ez még a Fidesznek sem sikerült. Az EMNP, az MPP, a polgári párt mind megbuktak. Senki nem tudta eddig kikezdeni az RMDSZ-t, nem hinném, hogy pont egy román kezdeményezés tudná. Valószínűleg maradna egy légüres tér, ami nagyon nem tenne jót a közösségnek.

Miben áll a mostani helyi magyar hatalom alapja?

A legnagyobb vívmány az elmúlt 20–25 évben – és ezt szerintem minden polgármester és helyi vezető megerősítheti – a decentralizáció volt. Hogy Bukarest egyre kevésbé számít a helyi beruházásokban, a mindennapi irányításban. A legnagyobb veszély éppen az lenne, ha egy „erős kezű” kormány kerülne hatalomra, amely – mint ahogy Orbánék tették 2010 után – a helyi autonómiák leépítésével kezdené a hatalom megszilárdítását.

Ez nem feltétlenül etnikai alapon történne, de a magyar közösséget különösen súlyosan érintené. Hiszen ott, ahol magyar polgármesterek, tanácselnökök vannak – Hargita, Kovászna, Maros, Szatmár –, ezek az emberek jelentős összegek felett diszponálnak, a helyi autonómiájuk valóságos. Ez a helyzet össze sem hasonlítható az ezredfordulós állapottal, amikor még arról folyt a vita, hogyan lehet megakadályozni Corneliu Vadim Tudor elnökségét. Ez egy teljesen más Románia.

Miért nem lehet erről egyértelműen kommunikálni?

Számomra ez drámai. Mert ezek nyilvánvaló, evidens dolgok, és mégsem tudunk velük mit kezdeni kommunikációs szinten. Lesöprik ezeket az érveket, miközben ezek a valódi, döntő érvek. Az, hogy miből gazdagodott ez a közösség: nem a NER pénzéből, hanem döntően Brüsszelből.

A mezőgazdasági támogatások, a fejlesztési források, a falvakban, városokban épülő utak, vasutak, csatornarendszerek – ezek mind EU-s pénzből valósultak meg. A stadion szép, de ivóvizet nem ad.

Egy normális világban nem kéne azon törni a fejünket, hogyan lehet ezt „beadni” a szavazóknak. De mivel én nem vagyok politikus, úgy érzem, legalább nekem – mint értelmiséginek – kötelességem elmondani: ha ezek a vívmányok veszélybe kerülnek, az sokkal súlyosabb problémát jelent, mint bármiféle etnikai szembenállás.

Miben látod a legnagyobb veszélyt egy recentralizáló hatalom esetén?

Ha csökken az általános demokráciaszint, és elindul egy állami központosítás, annak az első kárvallottjai a magyar közösségek lesznek. Mert ők azok, akik az elmúlt húsz évben – minden strukturális nehézség ellenére – valódi helyi hatalmat építettek ki, ott, ahol megvolt hozzá a szükséges etnikai és intézményi háttér.

Egyfajta informális autonómiát?

Igen. Ez Dél-Tiroltól eltérően egy nem intézményesített autonómia. Bukarestben annak sosem volt és talán sosem lesz realitása. De a gyakorlatban mégis működött. Bukarest lemondott bizonyos feladatokról, és az önkormányzatokhoz rendelt hozzá pályázati forrásokat. Így ezek a közösségek nagyobb szabadsággal gazdálkodhattak, fejleszthettek. Persze lehetett volna több, jobb, korábban. De ez a rendszer elindult, és az RMDSZ ezt a helyi szinten működő modellt egyfajta hatalmi gépezetté fejlesztette.

Ez tette lehetővé, hogy az RMDSZ fennmaradjon, és hogy ezek a fejlesztések valóban megtörténjenek. Ezért van még erdélyi magyarság. Nézzük meg máshol, mi történt: Szlovákiában a magyarok egy része beolvadt a romániainál polgárosultabb szlovák társadalomba, Vajdaságban sokan már nincsenek is ott, Kárpátalja pedig gyakorlatilag eltűnt. Erdély az egyetlen, ahol – ha csökkenő számban is –, de még mindig létezik egy jelentős, szervezett magyar közösség.

És most ennek a közösségnek üzeni Orbán Viktor, hogy George Simion a megfelelő választás számukra.

Nem is azt üzeni, hogy „jó választás”, hanem azt, hogy ő nagyban gondolkodik. Van egy globális víziója, és szerintem a tegnapelőtti kijelentése azért volt sokaknak sokkoló, mert hirtelen világossá vált: ez a „nagy ember” nem is velünk törődik. Jó reggelt! Sosem törődött. Amikor stadiont avatott, disznófarmot támogatott, traktorokat osztott, egyházi kollégiumot építtetett vagy helyzetbe hozott vállalkozói köröket Gyergyóremetén – ezek mind járulékos elemei voltak egy nagyobb, nemzetstratégiai játéknak. Egy veszteségsorozat a magyar költségvetés szempontjából, amelyet más, nagyobb célok érdekében vállalt. Ez a stratégia most bukott ki, és világos lett, miért kerülték az RMDSZ-es vezetők éveken át azt az egyszerű kérdést: mit keresünk mi Orbán Viktor oldalán? Miért fogadjuk őt államférfiként?

És most lehet, hogy eljött az a pillanat, amikor már nem lehet tovább kerülgetni ezt a kérdést?

Pontosan. Megértem, miért volt kényelmetlen. A közösség nagy része belesimult ebbe a kettős gondolkodásba. De most látjuk: ez halálos ölelés is lehet. Egy olyan kötelék, amelyből nem lehet következmények nélkül szabadulni.

Zárásként hadd kérdezzek a Tisza Pártról és az RMDSZ újabb dilemmájáról. Hiszen 2026-ban Magyarországon választások lesznek, és elképzelhető, hogy a Fidesz nem szerzi meg a többséget. Ugyanakkor az RMDSZ a Tiszával egy európai pártcsaládban ül, az Európai Néppártban. Most együtt szavaztak igennel Manfred Weber elnökségére is. Eközben Magyar Péter azt mondja: Orbán elárulta az erdélyi magyarságot. Hogyan változna meg a helyzet, ha a Tisza kormányra kerülne?

Magyar Péter sokáig kerülte a határon túli, különösen az erdélyi témákat. A legutóbbi magyarországi választásokon Orbánék 95–96%-ban begyűjtötték a levélszavazatokat, tehát a diaszpóra választói nem a Tisza célcsoportja. És valószínűleg ő is úgy gondolta, hogy ha bemutatkozik Erdélyben, az több kárt okoz, mint hasznot: kontraproduktív lenne. Most azonban egy új helyzet állt elő. Az Európai Néppárt-tagság egy fontos kapocs lehet. És az RMDSZ-nek is szüksége van ilyen kapcsokra – elég, ha csak az SVP-re gondolunk, a dél-tiroli német kisebbségi pártra, amely bár kicsi, de szimbolikusan fontos.

Tehát, ha az RMDSZ etnikai pártként akar tovább működni, akkor fenn kell tartania európai kapcsolatait. És jelenleg úgy tűnik, Kelemen Hunorék azt gondolják: az a stratégia, amit az RMDSZ 30–35 éve folytat, még működhet. Az utolsó választások ezt részben vissza is igazolták. Amikor komolyan beleállnak, tudnak mozgósítani. Még mindig ott lehet 600 ezer magyar szavazat, ami Romániában tényező. Ha ez így van, nem is feltétlenül kell változtatni. De akkor a néppárti tagság, és a Fidesztől való különállás egyre fontosabb lesz. A baj az, hogy 2021 óta ez az ellentmondás – hogy Európában a Fidesz a radikális frakcióban ül, míg az RMDSZ a Néppártban – egyre kevésbé takarható el.

Ez a helyzet akár konfliktusokat is hozhat Erdélybe. Ha valóban elindul a nagyobb városokban a Tisza, mint alternatív mozgalom, akkor vele együtt a magyarországi politikai törésvonalak is átszivároghatnak. És ez veszélyes. Lesznek családi viták, gyűlölködések – de ez is része a politikai normalitásnak. Az nem politika, ha egyetlen párt képviseli a nemzetet. Az erdélyi magyarok két ország között élnek, kétféle szavazati joggal, kétféle politikai rendszerben. Ez mentális kettősséget jelent, ami kívülről nagyon is látszik. És most egy fordulópontnál vagyunk.

Május 18-án dönteni kell. Otthon maradni – az Simionnak kedvez. Rá szavazni – az Orbán-féle víziót erősíti, bizonyos következményekkel. Danra szavazni – nem garancia semmire, legfeljebb arra, hogy nem akarja lebontani a demokratikus rendszert. Márpedig ez önmagában is fontos. Simion és az AUR előretörése mögött ugyanis nemcsak politikai, hanem mély társadalmi és pszichológiai folyamatok állnak. A diaszpóra 60%-a már Simion mellé állt – valószínűleg a második fordulóban is így lesz. Ez azt mutatja: a demokrácia csak akkor maradhat fenn, ha képes megújulni. Dan ezt – úgy tűnik – érti. Vele legalább van esély a reformra.

De ezzel együtt kérdés az is: kell-e még egy RMDSZ mint etnikai gyűjtőpárt? Most is a megszokott szerepet játsszák: jön a veszély, jön a mozgósítás. Ez sokáig működött. De amikor valódi irányt kellene mutatni, már kevésbé működik.

Most ég a ház. Előbb el kell oltani a tüzet – aztán lehet megnézni, mit kell újraépíteni. Budapest véleménye ebben a pillanatban másodlagos. Az erdélyi magyar ember számára az számít, hol él: milyen közel van Bukarest, milyen messze Budapest. És hol van az élete súlypontja – az M1 híradójában, vagy abban a közösségben, ahol a hétköznapi élet gondjai a valóságosak: ivóvíz, közlekedés, megélhetés.