Nemcsak a '89-es forradalomnak, hanem Zenglitzky Zoltán fotósnak is emléket állítottak Székelyudvarhelyen

„Tudtam, hogy Zoli fotózott azon a napon, mert ismertem az egyiket. Ki volt téve az Udvarhelyi Fiatal Fórumnál, aminek én alapítója voltam. Arról a fényképről van szó, amelyiken egy egyetemista kidob egy Ceaușescu képet a városháza ablakán. A brassói egyetemisták már vakáción voltak, aznap épp a gimnáziumban kosaraztak, és onnan ők az elsők között mentek be a városházára. Az én testvérem is köztük volt, ő volt az az egyetemista, aki kidobta azt a képet” – magyarázta Balázs Attila fotós, a Face to Face Egyesület alapítója, akit amiatt hívtunk fel, hogy bemutassa a Zenglitzky Zoltán 35 évvel ezelőtt készült képeit bemutató, A szabadság fotográfusa című tárlatot.

Az egyesület kezdeményezésére múlt hétfőn két helyszínen mutatták be az autóbalesetben fiatalon meghalt Zenglitzky Zoltán korábban soha nem látott képeit. Négyet a hajdani Akarat Szövetkezet épületén állítottak ki, míg a többi fényképet a város központjában található Vekker Kávézóban tekinthetik meg ez érdeklődők. A szervezők nemcsak a három és fél évtizeddel ezelőtti eseményekre szerették volna megemlékezni, hanem Zenglitzky Zoltánra is. Mi is így teszünk most.

„Zoli a ‘90 utáni erdélyi magyar televíziózás kiemelkedő alakja volt. Több filmet, dokumentumfilmet is készített a ’97-as haláláig, amikkel már a fesztiválokat járta. Vagány dolgokat csinált, nagy jövő várt rá, viszont beszállt egy Budapestre tartó autóba, ami balesetezett, és ő meghalt. A filmjei közül a könyvtár feldolgozott néhányat, viszont a fotóit, azok negatívjait a szülei őrizték. Egy idős házaspár, akik '97 óta nem nagyon nyúltak a dolgaihoz. Én már pár éve próbálom elkérni tőlük, de egészen tavalyig nem nagyon akartak megválni tőlük. Elhívtam őket az apám életműkiállítására, és ott szembesültek azzal, hogy egy szépen, gondosan eltett 36x24 mm-es negatívból, mit lehet kihozni. Azzal meggyőztem őket. A múlt télen ideadták, és néhány hónapon keresztül esténként, éjszakánként ezeket digitalizáltam” – magyarázta Balázs Attila a most nyilvánosságra került képekről. Összesen 100 tekercset gondosan felvágott és rendezett, nagyon jó minőségben megőrzött negatívot digitalizált.

Az 1965-ben született Zenglitzky Zoltán a Székelyudvarhelyen működő Orbán Balázs Fotóklubban ismerkedett meg a fényképészettel, tizenévesen ott kezdte. A 80-as évek vége felé már sokat fényképezik, Balázs szerint látszik a képein is tehetsége, nagyon jól komponál.

„3600 kocka maradt utána. A képei alapján látható, hogy az elvesző értékek érdekelték. Udvarhelyen az előző rendszerben a régi Rákóczi útba bontottak bele, például ő azt a bontást dokumentálta. Régi épületeket, házakat. Sok minden olyat fotózott, amit a 80-as évek végén az emberek fontosnak tartottak. A múlt fontos elemeit, amiről akkor úgy gondolták, hogy ezek eltűnhetnek vagy eltüntethetik ezeket. Ezeket próbálta menteni és megörökíteni. A későbbi filmjeiben ezek az erdélyi értékek köszönnek vissza” – mondta a képei digitalizálója.

A forradalom székelyudvarhelyi eseményeit megörökítő képeit – eszerint – a város akkor indult új lapja, a Szabadság közölte, így belekóstolt a sajtófotózásba is. Az Orbán Balázs Fotóklubból a rendszerváltás után létrejött közművelődési egyesületben vett először kamerát a kezébe. Ezzel beteljesítette a még gyerekkorában megfogalmazódott álmát, hogy televízióval és filmmel foglalkozzon.

A munkája meghatározó a város televíziózásának intézményes megteremtésében, részt vett az UTV, majd az Ati-Beta Televízió létrehozásában, adásrendezője volt az első adásoknak, élő közvetítéseknek. Filmes munkáját először 1994-ben díjazták, a Kiáltó szó dokumentumfilmjéért megkapta a marosvásárhelyi Alter-Nativ a legígéretesebb rendezőjének járó különdíját. 1995-ben aztán felvették a budapesti Filmművészeti Főiskola rendezői szakára. Ezzel pedig kinyílt előtte a világ, az élete kockáztatásával készített filmet a boszniai háborúról, de eljutott Nepálba és Kanadába is. A filmes adatbázis összesen 14 filmet tart számon, de a Székelyhon összesítésében említik az Örökségünk és a Kép a képben c. tévéműsorokat, illetve a Corpus és az Évgyűrűk c. doksikat is. Nemcsak rendezte, hanem sokszor operatőre és vágója is volt a filmjeinek.

Zenglitzky Zoltán filmjeinek egy részét már digitalizálták. Balázs elmondása szerint amikor felszámolták az udvarhelyi tévét a város sok mindent odaadott a könyvtár látvány- és hangzóanyag részébe, ahol sok mindent digitalizáltak már. Néhány az intézmény Youtube-csatornáján is elérhető. A fotói digitalizálásával és közzétételével viszont nem foglalkoztak eddig, Balázs pedig azt szerette volna, ha ezt is megismerheti a közönség.

„Zoli egy generációval idősebb volt, mint én. ‘93 végén kezdtem el tévézni, ’94-től pedig operatőrködni. Nekünk ő egy példakép volt. Annak idején, aki operatőrként dolgozott vagy tévézett egy kicsit Zenglitzky Zoli is szeretett volna lenni” – teszi hozzá motivációként, indoklásként Balázs Attila. Elmondása szerint mindenképp alternatívabb helyszínen szerette volna megmutatni a képeket, ahol közel tudják vinni az emberekhez őket. Így esett a választása a képek készítésének közelében található egykori Akarat Szövetkezet épületére, illetve a Vekker kávézóra.

Az egykori szövetkezet épületének ablakaiba négy nagyméretű, 3,6 méter hosszú képeket nagyítottak, százszor akkorákat, mint egy negatív. Balázs szerint a városközpontban sétáló emberek sokszor észre sem veszik az ide-oda kitett kisebb képeket, de ezek a méretükkel tudnak hatni, hiszen a rajta szereplő emberek ugyanakkorák, mint maga a néző. Úgy tapasztalja, hogy előttük sokaknak gyökerezik földbe a lába.

„Működnek a múzeumok és a galériák is, de a tapasztalatom szerint egy ilyen kisvárosban a megnyitó után már kevesen mennek oda. A kávézók és más közösségi helyek nagyon jó kiállítóterek lehetnek. Én hiszem azt, hogy közel kell vinni a képeket, főleg a mai generációhoz. Semmivel se rosszabbak, mint mi voltunk, csak közel kell vinni hozzuk. Ha az a kép nemcsak egy belsőépítészeti dísz, hanem mondanivalót is hordoz, ha egy táblát mellé téve az is kiderül, hogy miről szól röviden, akkor az ember már azon van, hogy elérje a célját” – mondta.

1989. december 22-én már délelőtt elkezdődtek a történések a székelyudvarhelyi Matricagyárban, valamint az Élelmiszeripari Gépgyárban. Gidó Csaba történész Transindexen megjelent írása szerint pedig a rendőrség már délelőtt megkaphatta a parancsot, hogy át kell állni a tüntetők oldalára, mert elzárták a fegyvereiket. Borş Aurel, a rendszerváltás utáni székelyudvarhelyi rendőrparancsnok, az egykori rettegett gazdasági milicista, a déli órában már fegyvertelenül állt a Milícia épülete előtt és az egyre nagyobb számban összesereglő tömegnek mondogatta: „suntem cu voi, suntem cu voi” (veletek vagyunk).

A főtéren a déli órákban alakult ki egy spontán gyülekezés, amikor az első váltás hazaindult a gyárakból. Húsz-huszonkétezer ember gyűlt össze, amelynek csak néhány százaléka viselkedett agresszíven, a többségük békésen ünnepelt. Az agresszívek megfékezésével többen is próbálkoztak. Az eseménynek nem volt románellenes hangulata.

„A városházára érkező emberek egy része Gál Ferenc, városi első titkárt bántalmazták, akinek végül sikerült elmenekülnie. Sajnos a feldühödött és részben alkohol hatása alatt lévő tömeg egy része a városházánál, a pártkönyvek mellett az anyakönyvi hivatal iratait is kidobálta, összetaposta és elégette. A főtéren lévő könyves üzletből a kommunista rendszer műveit kihordták és tűzre vetették. A pártbizottság büféjéből nagy mennyiségű szeszes ital, kávé és déli gyümölcs került az utcára. A mámoros tömeg felborította, majd felgyújtotta néhány ismert párttag és milicista autóját. Itt veszítette életét az első áldozat, Székely Gábor tartalékos őrmester. Egykori felettesének autóját próbálta elvinni a tömegből, ezért agyonverték” – írta a történész az összefoglalójában. Gidó szerint az időközben a főtérre érkezett Mika Dezső mérnök, illegálisan karate oktató és néhány tanítványa, akik végül megakadályozták a Városháza felgyújtását és további rombolást.

A Városháza előtti térről aztán fokozatosan a rendőrség előtti térre terelődtek az események, ahol kezdetben békés tömeg demonstrált.

„Kivágott román trikolórt lobogtattak, felcsendült a székely és a magyar himnusz, a tömeg a román forradalmat éltette. A Városháza előtti térről jövő agresszív csoport hatására a tömeg skandálni kezdte: Hoţii, hoţii! (tolvajok, tolvajok!). A rendőrségi alkalmazottak egy része a közelben lévő Bútorgyár területére menekült, ahol átöltöztek és elmenekültek. A rendőrség épületének felső emeletein a Securitate emberei a titkos dokumentumok megsemmisítésével foglalatoskodtak. A milicisták egyre nagyobb számban próbálták elhagyni az épületet, letépték vállpántjukat és egy-egy pofonnal, fenékberúgással megúszták, hazatérhettek otthonaikba” – írja Gidó.

A rendőrség épületénél is gyújtogatni kezdtek, az épületbe beözönlő tömeg az ablakon kidobott papírokat és bútorokat égette, a köztük elkeveredő besúgók a zűrzavart kihasználva a rájuk nézve terhelő bizonyítékokat próbálták megsemmisíteni.

Az ottmaradt rendőrök és szekusok a padlástérben, illetve egy kisebb legénységi szálláson zárkózott be. Utóbbiak közt volt Coman Dumitru Securitate parancsnok is, aki végül civil ruhába öltözve próbált kijutni az épületből, de néhányan felismerték, a feldühödött tömeg pedig halálra verte a parancsnokot.

„Az újabb vérontás elkerülése végett Mika Dezső a sportolókból verbuvált rendfenntartó csapatával a rendőrségre sietett és sikerült a melléképületekben rekedt rendőröket és szekusokat kimenekíteni. A Milícia és a Securitate épülete estére teljesen kiégett, a tömeg nem engedte beavatkozni a tűzoltókat. Estére az emberek szétszéledtek” – írta a történész. Ezek a történések köszönnek most vissza Zenglitzky Zoltán fotóin: a kiégett autók, az utcákra dobott iratok, az ünneplő tömeg, és a rendőrség kiégett épületének maradványai.

A kiállítás anyaga a Haáz Rezső Múzeumé lesz, míg a digitális másolatait az Azopan Fotóarchívum mellett a Fortepan is megkapja majd.

„Szerintem ezekkel a fotókkal nem szabad azt a hibát elkövetni, hogy valahol porosodni hagyjuk. Ezeket látni kell, feldolgozható és kutatható kell legyen” – mondta Balázs, aki szerint ez a kiállítás az első lépés lehet Zenglitzky Zoltán fotós hagyatékának a további feldolgozása felé, aminek a keretei már megvannak, hiszen a negatívokat már digitalizálta.