Kábuló nebulók – beszélnünk kell a szerhasználatról

A parkolót hirtelen ugrabugráló, vigyorgó fiatal fiúk lepték el, tízen is lehettek. Volt valami szokatlan a viselkedésükben, zsizsegtek a járdán, aztán megrohanták a kis szürke Fordot amely lépésben haladt át a parkolón. Nem állt meg. A lehúzott ablakon át egy férfikéz adott ki néhány maroknyi pici átlátszó zacskót, benne valamiféle fehér dologgal – hogy az tabletta vagy por volt, meg nem mondanám.

A srácok villámgyorsan szétosztották maguk között, mire megfordultak már a zsebükbe süllyesztették az árut. És akkor leesett az állam. Gyors egymásutánban érkeztek a vevők: huszonéves pár, kézenfogva, idősebb úriember, még szinte gyerek hátizsákos kissrác, velem egykorúnak tűnő kontyos nő… Egyik kézben összehajtott bankjegy, a másik kéz már nyújtotta is a másikba a zacsit. Kevesebb mint egy perc alatt történt minden, mire felocsúdtam, már mindenki ment a dolgára, mintha meg sem történt volna, hogy Kolozsvár belvárosában, fényes nappal, bárki szeme láttára kábítószer adok-veszek folyt.

2013 telén történt. Azóta tudom, hogy a drogfogyasztók egyáltalán nem „olyanok”, amilyennek képzeljük. Köztünk járnak, teljesen hétköznapi emberek. Nem, nem csak híres filmszínészek, énekesnők, alkotói krízisben vergődő lila művészek, vagy lecsúszott, híd alatt lakó homleszek. Tisztes hivatalnokok, banki tisztviselők, orvosok, tanárok, villanyszerelők, egyetemisták. És igen, iskolások.

Az elmúlt hetekben nem telt el nap, hogy ne emlegették volna a tévében a „drogost”, aki gyalogosokat ütött el. Milyen borzasztó, hogy ahogy telt az idő, újabb és újabb balesetek történtek, újabb és újabb bekábítószerezett fiatal sofőr okozott tragédiát.

Lehet valami a levegőben?

Nos, igen, a szőnyeg alá söpört trutyi már nem fér, kidugja nagy, ronda fejét és vigyorog.

Úgy hívják: függőség.

Nos a függőséggel mifelénk nem nagyon tudnak mit kezdeni.

Élő példa erre Cătălin Predoiu igazságügy miniszter, aki a történtek után csak arról tudott lesújtó kijelentést tenni, hogy a felnőtt kategóriájú drogellenes harc minálunk elveszett. A függőség problematikája, mint olyan, fel sem vetődött, említésre került viszont a bullying, mint kísérőjelenség, és az is elhangzott, hogy azért mégiscsak az ifjú generációt meg kell menteni a drog karmaiból. Volt kicsi statisztika is: állítólag a 15-24 éves korosztály minden tíz tagjából legalább 2 biztosan fogyasztott már valamilyen narkotikumot.

Ennyi. Igazán nincs ezután olyan érzésünk, hogy a politikum vagy a hatóságok tisztában lennének a jelenséggel, és olyan sem, hogy pontosan tudnák honnan hová szeretnének eljutni ez ügyben.

Ezért kell most nekünk beszélni a gyerek- szerhasználókról.

A gyerek dohányosok, gyerek alkoholizálók, gyerek füvezők és gyerek keménydrog-használók köre folyamatosan bővül. A legkisebb cigizők 12-13 évesek, a World Vision 2018-as felmérése szerint, alkoholt rendszeresen fogyasztó társaik is csak azért 14 évesek hivatalosan, mert fiatalabb populáción nem végeztek kutatást. Egy 2013-as SpiritRomania tanulmány szerint a tinédzser válaszadók 35 százaléka a 14 éves kort nevezte meg a szeszesital fogyasztás kezdetének. A Belügyminisztérium Antidrog Ügynökségének 2023-as adatai szerint legifjabb pszichoaktív szert használó polgárunk sem több 13 évesnél.

Nos, a számok azt mutatják, hogy mind egyéni, mind rendszerszinten valami nem ok.

Hogy mennyire tartja a társadalom szem előtt ezt a kérdést? Nos, hogy csak a legbanálisabbat említsem: miután a törvényhozás 1991-ben leszögezte, hogy tilos kiskorúnak alkoholt eladni, és 100-tól 500 lejig terjedő büntetést irányzott elő, legközelebb 2023-ban érezte szükségét annak, hogy a szankciókat hangsúlyosabbá tegye. Bár nem vagyok jogász, de ez kb. úgy nézett ki mostanáig, hogy a 174-es törvény idén júniusi megjelenéséig igazából ejnye-bejnye járt azért, mert valaki üzletben, kocsmában, fesztiválon, bárhol alkoholt adott el egy kiskorúnak.

A kocsmákban, szórakozóhelyeken, fesztiválokon illuminált állapotú tizenévesek jelenléte teljesen hétköznapi dolog – és nem vagyok biztos benne, hogy ezt mi, felnőttek igazán problémának fogjuk-e fel. Holott az.

Beszélnünk kellene arról is: miért kell a szer (alkohol, fű, bélyeg, bármi) ezeknek a tizenéveseknek?

Egyszer egy drogprevenciós szakértő mondta, hogy a az ember ösztönösen keresi az elkábulás lehetőségét, kimondottan olyan élethelyzetekben, amikor nincs eszköz a megküzdésre, amikor nehéz, amikor bizonytalan, amikor a feszültség terhes. Nos a kamaszkor ilyen.

Különösen ilyen, amikor a kamasz közvetlen környezetében szinte mindenki visszaél valamilyen dologgal: kaja, pia, cigi, TV, játék. Soroljam? A fáradt, feszült, türelmetlen, a maguk dolgaival sem egyenesben lévő felnőttek általában 10 éves koruk környékén elengedik gyerekeik kezét. Az iskolába kísérgetés, közös házifeladatozás lejár, a gyerek önálló lesz, saját lakáskulcsot és telefont kap. Ha addig nem, ezután biztos belép egy olyan világba, ahol a kortársak és a közösségi média diktálnak, a felnőtt többnyire csak a számonkérés szintjén van jelen, az elvárásokat, a szidalmakat, a bírálatot képviseli.

Nagyon sok esetben a tipikus kamasz viselkedés a szülő értetlenségével az érzelmi eltávolodást is meghozza, s ennek nyomán a szerek, a csoportba való befogadás, a lazulás, a gőzkieresztés, gyakran a tombolás, a jókedv és mámor lehetőségét ígéri. Ilyenkor mondják a prevenciósok,hogy a prevenció ilyenkor már fabatkát sem ér. Érdekes módon, a hivatalos felvilágosító órák és kezdeményezések ilyenkor jönnek, mikor ők már javában benne vannak, javában titkolják és falaznak egymásnak, javában szenvednek tőle, és félelmetesen kevés a lehetőség arra, hogy értő, hatékony segítséget kapjanak.

Beszélnünk kell továbbá arról is, hogy ezek közül a fiatalok közül nyilván nem lesz mindenki függő, de sokan azok lesznek. Sajnos, egyelőre nálunk egy hatalmas nagy vörös stigmán kívül nem sok mást kap egy ilyen fiatal.

Érdemes rákeresni, országos szinten milyen elenyésző számú rehab van, még ennél is kevesebb olyan, ahova kiskorúakat is befogadnak. Ezek szakmaisága, megbízhatósága, hatékonysága is sokszor komoly kételyeket ébreszt: például ortodox egyházi méltóságok összehúzott szemöldökkel, ördögűzések hangulatát idéző videókkal népszerűsítik rehabilitációs központjaikat. Feltűnő, hogy szinte minden központot ONG működtet, több-kevesebb pénzért, államilag támogatott, alanyi jogon járó asszisztencia függő betegnek leginkább nincs vagy csak névleg létezik.

S akkor végül beszéljünk arról, hogy a függőség – bár túl sokan szeretnék úgy beállítani – nem a lecsúszottak, a bunkók, a szegények vagy a primitív emberek démonszerű nyavalyája.

A függőség olyan mentális és fizikai állapot, amellyel adott helyzetben bárki találkozhat – anyagi, szellemi vagy bármilyen más adottságától függetlenül. A függő ember többnyire saját nem működő viszonyait vetíti a szerre, attól remélve azt a fajta kapcsolódást, biztonságérzetet, jóérzést, nyugalmat,amit optimális esetben a környezetétől kapna. A függés minden esetben káros, személyiségromboló.

Úgy hogy ideje lenne beszélni róla, hogy a függőséget kiváltó okokkal kellene többet foglalkozni, egyéni és rendszer szinten, családban és intézményesen odafigyelni a felnövőkre, értelmes, jó példát mutatni, ítélkezés helyett a megértésre törekedni. Szembenézni a tényekkel, tanulni számunkra ismeretlen területekről, felnőttként is,folyamatosan. Hiszen emberek és egymáséi vagyunk mindannyian – csíkon innen és túl.