Három év terápia után megértettem, hogy csak őszintén érdemes beszélni emberi küzdelmeinkről

Téglás István egy székelyföldi kisvárosból indulva lett a Bukaresti Nemzeti Színház művésze. Megkapta már a román filmszakma egyik legjelentősebb díját, a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Gopo-díjat Corneliu Porumboiu A hegyek szigete (La Gomera) című filmjében nyújtott alakításáért. Szerepelt Cristi Puiu Berlinben bemutatott Malmkrog című filmjében, legutóbb pedig Sebastian Mihăilescu szintén Berlinben debütáló Mammalia filmjében láthatta a közönség, például a TIFF-en, ahová István is elkísérte a filmet. Téglás István azon kevés romániai művészek egyike, aki meleg férfiként coming outolt. Erről (is) beszélgettünk vele.

Eléggé negatívan nyilatkozol Barótról, a szülővárosodról a veled készült interjúkban. Úgy tűnik, nem volt jó élmény ott élni, sem művészi, sem más szempontból.

Szakmailag nem is nagyon lehetett, mert sem színház nincs a városban, sem mozi. Amikor líceumos voltam, talán két évig működött egy mozi, az első film a Titanicvolt. Igazából bárhol lehetettem volna az országban, sőt talán azon túl is, kis vidéki városban nem lett volna jó. Ez nem kimondottan Barótról szól, hanem inkább rólam, arról, hogy nem találtam a helyem. Viszont azzal, hogy nem volt lehetőségem bizonyos dolgokat kipróbálni, védve is voltam.

Mire gondolsz?

Drogoktól elkezdve sok mindenre. Mi akkor elég durván alkoholizáltunk, gondolom, mint minden fiatal abban a korszakban.

Hogy jött az, hogy te művészettel szeretnél foglalkozni?

Amióta az eszem tudom, mindig részt vettem valami tánckörben, színi körben. Líceumban a művelődési ház színjátszó csoportjának is tagja voltam. Mindig szerettem a színpadon vagy színpad közelében lenni, szerettem magam kifejezni. Már napközis koromban is szórakoztattam a takarítónőket vagy a szakácsnőket, amikor anyum későn jött utánam. Akkor nem volt tudatos ez a dolog, és természetesnek tartottam, hogy tapsoltak nekem és örvendtek, hogy ennek a gyereknek sokféle tehetsége van. Ezt én nem úgy vettem, mint dicséretet, nagyon nehezen és későre tanultam meg elfogadni, hogy ha valaki megdicsér, komolyan kell venni, ha valakinek tetszettem a színpadon, akkor azt jelenti, hogy jól végeztem a dolgom.

Vásárhelyen milyen volt akkor?

Vidékről érkezve minden város nagynak, nagyobbnak tűnt. Eleinte élveztem, de utána irtózatosan szar volt. Mi voltunk az utolsó generáció, aki még négy évet csinált, és 18 évesen szerintem még túl fiatal voltam ehhez a szakmához. Fogalmam sem volt, hogyan kell ezt csinálni.

Első éven a fő tantárgyból, színészmesterségből volt a legkisebb jegyem. Ott is akartam hagyni a főiskolát, de elvégeztem. Viszont nem tudom azt mondani, hogy bármit is tanultam volna az ottani oktatóktól. Csak magamtól, illetve külsősöktől. A romániai főiskolákkal kapcsolatban sokunk véleménye az, hogy egyáltalán nem azok a kreatív energiákat mozgósító intézmények, amelyeknek lenniük kellene. Persze, hallok én is olyan tanárról, például Kolozsváron, akinek olyan módszere van, ami működik, de nem ez az általános tendencia. Bukarestben most azt mondják, a tanárok nem is járnak órára, mert más dolguk van. Szerintem ez szörnyű.

Hogyan vezetett az utad Bukarestbe?

Temesvár, Gyergyószentmiklós és Sepsiszentgyörgy ilyen kényszermegoldások voltak. A főiskola után Szentgyörgyre szerettem volna kerülni, Bocsárdinak a csapatába, de nem vettek fel. Így Temesvárra mentem, ahol épp „rendszerváltás” volt, akkor rúgták ki Victor Ioan Frunză rendezőt, és senki nem foglalkozott velem, egyáltalán nem kaptam megfelelő szerepeket. Még operett-előadásba is beosztottak, meg statisztáskodtam, egyszóval minden, ami elrémítheti az embert a színháztól, megtörtént velem. Borzalmas volt, egy év után be is adtam a felmondásom. Így kerültem az akkor induló M Studióhoz, de az sem érdekelt. Az M Stúdió akkor még nem azt a fajta mozgásszínházi vonalat képviselte, mint később, akkor „rendes” fizikai színház volt, ami teljesen hidegen hagyott. Unalmasnak találtam.

Viszont ott találkoztam Vava Ștefănescuval, és tőle halottam először kortárs tánc színházról. Ő rendezett egy előadást Gyergyószentmiklóson, és így kerültem oda, majd meggyőzött, hogy Bukarestben kellene szerencsét próbálnom. Jókor jött az ajánlat, mert akkor már a gyergyószentmiklósi felmondásomat terveztem, sorban a harmadikat, és már nem is akartam színházban dolgozni, csak hazamenni Barótra, és valami máshoz kezdeni. Ehhez képest majdnem húsz éve vagyok Bukarestben.

Budapest is érdekelt volna, csak volt bennem egyfajta távolságtartás, és úgy éreztem, hogy nem találnám meg a helyem ott, pedig voltak kollégáim, akik már évek óta a magyar fővárosban éltek. Ha általuk nem találkoztam volna budapesti emberekkel, akkor esélyem sem lett volna barátságokat kötni.

Magányos és depressziós voltam, azt éreztem, nem tudok nyitni az emberek felé. Nagyon kevés barátom volt, és nem tudtam ezen hathatósan változtatni. Bukarest hozta el a fordulatot.

Szakmai szempontból iszonyú nehéz volt Bukarest is, mert még csak nem is beszéltem jól románul, viszont az ottani művészekben forr valami, tele vannak élettel, egyből nyitottak felém. Ez engem is „felmelegített”, könnyebb lett a barátkozás, az emberi és szakmai kapcsolatok kialakítása. Most sem vagyok olyan extrovertált, de érzem már, hogy mit jelent, és tudok nyitni a világ fele. De Svájcban még borzasztóbb, mint Budapesten. Ott éltem három hónapig, és senkivel sem beszéltem. A bemutató után mondták, hogy wow, meg, hogy you are great (nagyszerű vagy), másnap azonban még csak nem is köszöntek. A románokban ott van az a forrongás, kommunikációs nyitás, érdeklődés, ami engem biztos megmentett.

Mi motivált abban, hogy coming outolj?

Nekem volt egy kapcsolatom, ami 15 évig tartott. Az elején nagyon gyerekek voltunk, nem is volt semmi tapasztalatunk egy párkapcsolat szempontjából, és a coming outtal egy óriási félsz volt bennünk, főleg a társamban, aki akkor kezdett ismertté válni a színház világában.

Akkor a beismerés és kiállás elmaradt, de én tudtam, hogy előbb-utóbb eljön a pillanat, egyszer meg fogom tenni, de akkor fontosabb volt számomra, hogy a kapcsolatunkat védjem. Aztán egy olyan kontextusban történt meg a coming out, amire egyáltalán nem is számítottam.

Elmeséled?

Mindig magammal cipeltem a depressziómat, ami valahogy keveredett a furcsa magányosságommal is, amit nem értettem. Így kezdtem el terápiára járni, és három év után meg nagyon sok önreflexió és olvasás után jutottam el oda, hogy megértsem, ezekről a dolgokról csak őszintén érdemes beszélni. 2021-ben öngyilkos lett egy színész, és akkor a Cultura la duba folyóirattól megkerestek, hogy készítsenek velem egy interjút. Akkor elsősorban a depressziómról kellett vallanom, de sok minden felszínre került, így kimondtam azt is, hogy meleg vagyok. Mielőtt megjelent volna a beszélgetés, felhívtak a szerkesztők, mondván, hogy tudják, hogy én még erről nem nyilatkoztam, és egyetértek-e a publikálással. Biztosítottak, hogy bár nagyon szeretnék lehozni ebben a formában az interjút, nem akarják túllépni az intimitásom határait. De beleegyeztem, most már jöhet, mondtam nekik.

Egyfajta felszabadulás is volt bennem, mert a 15 éves kapcsolatomnak is akkor tettem pontot a végére, és úgy éreztem, hogy ezt meg kell csinálnom. Nem magamért, mert rólam mindenki tudta, aki ismert, hogy meleg vagyok. Ez nem volt téma a baráti és ismerősi körömben, de fontosnak éreztem a világ előtt is felvállalni.

Nemrég egy meleg magazinnak azt mondtad, nagyon sok LMBTQ-személy van a művészvilágban, de nem állnak ki, árnyékban maradnak. Te miért érezted fontosnak a nyilvánosság bevonását a történetedbe?

Az általam ismert kollégák közül mindössze kettő olyan van Romániában, aki ezt nyilvánosan vállalja. Ez azt jelenti, hogy 99 százalék nem beszél erről, titkolja, elhallgatja. Ezt a hallgatást nyilván meg kell törni, bár ez nem szerepelt konkrétan a céljaim között. Nem akarom megváltoztatni a világot, de ha valamit meg tudok mozdítani, ha az én hozzáállásom segít egy helyzeten, akkor megcsinálom. Nem akarok ettől híresebbé válni, semmi önös érdekem nem fűződik ehhez, mindössze úgy érzem, túl sokáig hallgattam magam is, és amióta ezen változtattam, azt is megfogadtam, hogy a nyílt, egyenes beszédet választom mindig ezzel a témával kapcsolatban.

Mostanság vállalsz ezzel kapcsolatos konkrét feladatokat, egyfajta aktivistaként is számon tartanak.

Nem vagyok aktivista, mert ahhoz sokkal komolyabban kéne venni, én még nem tartok ott. Szeretnék, de nem tudom, hogy lenne-e hozzá elég bátorságom, meg időm, energiám. Most volt ez a dokumentumfilm Nan Goldinnal, All the Beauty and the Bloodshed a címe. Goldin tényleg aktivista, olyan dolgokat csináltak, hogy wow. Én erre képtelen lennék, legalábbis most.

Mindig szerettem feszegetni a határokat mindennel kapcsolatosan, de elsősorban magammal szemben. Szeretem fejleszteni magam, a nézőpontomat tágítani. A színpadon is ezt csináltam, és ez úgy bennem van. Szerintem az én idézőjeles aktivista szerepvállalásom is ennek tudható be.

Közben sok embert is megismertem, transzokat meg az LMBTQ minden árnyalatához tartozó embereket. Velük megjelenni repülőtéren és látni, hogy miként viszonyulnak hozzájuk, vagy egyszerűen csak ahogyan az emberek rájuk néznek, elszorul a szív. Olyankor érzem azt, hogy belemenősebben kell hozzáállni, mert másképp semmi nem mozdul előre.

Az ingyenes pszichológusi hozzáférésért is kiálltál.

Nyilván minden mindennel összefügg. Most választottak be a MozaiQ igazgató tanácsába, még nekem is egy csomó minden új, nem értek hozzá. Ott számos történettel találkozom. Sok kollégától is azt hallom, hogy nincs pénze pszichológushoz járni. Egyszerűen nincs. Holott a mi szakmánkban, ahol maximálisan feléljük sokszor lelki tartalékainkat, erre nagy szükség volna. Ami pedig az LMBTQ személyeknek a segítségnyújtására vonatkozik, ott is egyértelmű, hogy a folyamatos elhallgatások, a nyilvánosságtól való menekülés számos esetben maradandó lelki sérülést okoz. Igen, szakember segítségére van szükség, és most nyílt is egy pszichológiai tanácsadási központ, a működéséről és hatékonyságáról azonban még nincsenek információim, lássuk, be tudja-e tölteni a funkcióját. De egy ilyen központ még nagyon kevés.

Úgy látom, hogy az erdélyi magyar melegek esetében, sokan a kettős kisebbségi identitásukból az egyiket háttérbe szorítják. Mintha kétfajta kisebbségtudat nem férne meg egy emberben. Találkoztál-e már ezzel a jelenséggel?

Nem tudatosítottam, de biztosan volt bennem is egyfajta elmenekülni vágyás a szülővárosomból, majd más helyekről, ahol nem tudtam erős emberi kapcsolatokat kiépíteni. Bukarestben is az elején úgy voltam, hogy tényleg senkit nem ismertem és senki nem ismert engem. Azért nem mentem tovább, és nem kerestem új helyeket, más városokat, mert a bukaresti közösség nagyon hamar elfogadott és befogadott. Nekem volt nehezebb beilleszkedni, mert bennem volt kisebbségi érzés amiatt, hogy nem beszélek jól, akcentusom van, nem találom a szavakat. Rengeteg ilyen személyes problémám volt.

A kulturális különbségeket is könnyű volt áthidalni?

Nekem igen. Emlékszem a főiskolán, Marosvásárhelyen is mindig mondták, hogy te mindig úgy beleveted magad a szerepbe, nincs semmi távolságtartásod a téma iránt, és „ez nem magyar színház”. Kurvára szarul éreztem magam, mert világéletemben szerettem volna beilleszkedni, de soha nem sikerült akkoriban. Kincses Elemér rendező azt mondta, nem nekem személyesen, de visszahallottam, hogy „Nézzétek meg ezt, ebből soha nem lesz magyar színész”. Igaza is volt (nevet).

Akkor nyilván nagyon rosszul esett ez a kijelentése, de ennyi év távlatából azt kell mondanom, hogy szerencsés voltam, és jól alakult az életem, mert ha nem lett volna olyan egyértelműen rossz tapasztalat számomra a Marosvásárhelyen töltött periódus, vagy a temesvári és gyergyószentmiklósi tapasztalat, akkor nem kerestem volna tovább, és megelégedtem volna azzal, ami ott volt. Így, igaz, hogy sokszor kellett váltanom, de megtaláltam a helyem.

A coming out befolyásolta-e a pályádat?

Bukarestben, a színházban és a művészvilágban rengeteg a konzervatív ember, vagy legalább nagyon gyáva és képmutató. Azt hiszem azért is lettem szókimondóbb, mert már nagyon elegem van belőlük, nem tudok hallgatni. A hallgatással azt az állapotot hosszabbítjuk meg, amiben vagyunk. Nos, ha nekünk rossz és elfogadhatatlan a helyzet, akkor fel kell szólalni, el kell mondani. Csakis így remélhetjük azt, hogy valami valamikor változni fog.

Mint ahogy sok nő van, aki nőgyűlölő, nagyon sok meleg van, aki homofób. Még akkor is, hogyha ők párkapcsolatban élnek, felvállalni és elfogadni már nem fogják. Ha valaki jön egy olyan projekttel, amiben erről van szó, akkor hangosan tiltakoznak: „Nem! Szó sem lehet erről! Mit képzel magáról? Minek jön ilyen szociális témával?”

A független színházaknál valamivel másabb a helyzet, de csak 2-3 olyan hely van Bukarestben, ahol erről nyíltan beszélnek. Ott jó pár transz, meleg vagy bármilyen más művész van, akik csinálnak ilyen típusú előadásokat is. Az viszont nagyon kevés.

Visszatérve a kérdés lényegére, mert az előző gondolatokkal csak azt akartam érzékeltetni, hogy milyen a bukaresti közeg, ha a pályám elején teszem meg ezt a lépést, akkor lehet számított volna, negatív értelemben, de most nem érdekel az sem, ha nem játszom semmit.

Most lesz a Teatrul Actban, Marcel Iureșnek a színházában egy bemutatóm, ahol egy olyan személyről van szó, aki az LMBTQ-világban forog. Én még ilyet nem játszottam, nagyon nehéz szerep, nagyon erről szól, és eléggé belemegy a dolgokba. Ezzel kapcsolatban már gondoltam arra, hogy lehet azért keresett meg a rendező, mert én nyilvánosan vállalom a melegségemet.

Hogyan képzeled el a munkádat a Mozaiqban? Hezitáltál-e, mielőtt elfogadtad volna a felkérést?

Hezitáltam. Egy olyan szervezetről van szó, aminek már kialakult a működési rendje, és nagyon sok más területről érkező emberrel kell együtt dolgozni. Erre példa Mihai Lixandru is, aki a nemi betegségek szűrésével foglalkozó ARAS hálózat alapítója. És a képességünkhöz mérten mi is szeretnének segíteni. Másfél hónapja történt a választás, eddig egyszer volt gyűlésünk, de nekem még nagyon sokat kell tanulnom. Sokszor törékenyek a helyzetek, és ott helyben kell megoldani, kitalálni a hogyan továbbot. Ez is hozzátartozik ahhoz, hogy szeretném tágítani a nézeteim és határaim. Muszáj ezt csinálni.