A szobrok ne a múltban éljenek, üzenjenek valamit a jelen emberének is

Az Erdélyi Művészeti Központ szervezésében tíz kortárs képzőművészeti alkotó műhelytitkaival ismerkedhetnek meg a városnapok résztvevői, a művészek műtermeinek meglátogatásával Sepsiszentgyörgyön. A Made in Sepsi ArtBrunch hiánypótló eseménye során elsőként Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója fogadta a képzőművészet iránt érdeklődőket.

A múzeumigazgató az egyik legfoglalkoztatottabb szobrász Háromszéken, csak a Köztérkép nevű honlapon 41 munkája látható, de ennél sokkal többel bír. Mára – egykori mestere, a kézdivásárhelyi Vetró András után – neki van a legtöbb kültéri szobra/domborműve Háromszéken.

Műtermét Sepsiszentgyörgy főterétől pár méterre, a Csíki utca elején találjuk, ahol takaros kis patinás házikó falán Szent István mellszobra és Gyárfás Jenő teljes alakos szobráról készült képek fogadják a látogatókat. Vargha Mihály két közismert szobráról van szó. A képeken és egy félkész állapotban lévő egész alakos szobron kívül azonban szinte egyetlen figuratív szobor vagy dombormű sincs a műterem különböző kialakítású szobáiban vagy a kertben elhelyezve.

Ennek egyik oka nyilván, hogy a szobrászművész nem magának alkot, hanem például Sepsiszentgyörgynek is, ahol legalább 21 munkája van kiállítva. De a műteremben látott megannyi absztrakt alkotás arra is utal, hogy Vargha művészetének fővonalát az absztrakt plasztikák képezik.

Ugyanakkor a szobrászról azt írja a Wikipédia, hogy plasztikai stílusa a konceptuális szobrászat és az érzékeny konstruktivizmus ötvözete. Főleg kőből, fából faragja igen finom felületeit, de készít art brut jellegű láncfűrészplasztikákat, environmenteket, installációkat és objekteket is. Emlékműszobrainak realisztikus mintázásán a posztmodern klasszicizmus fedezhető fel. Az emlékművek esetében tehát fontosnak tartja a realizmust, miközben más munkáiban nem ezt az irányt követi.

A fa és kő anyagok használata, amint a helyszínen tőle megtudhattuk, gyerekkorára nyúlik vissza. Vargha Lemhényben nőtt fel, a természet közelsége nagy hatást gyakorolt rá. Egy percig se bánja, hogy fából készült műveinek nem az öröklét adatik meg, és egy idő után az enyészet áldozatai lesznek. Azt mondja, ez a dolgok természetes rendje, ez őt is arra készteti, hogy folyamatosan új és új dolgokat találjon ki.

Előfordul, hogy absztrakt szobrait direkt azért teszi ki a kertbe, hogy a környezeti hatások kikezdjék a fát, például repedések képződjenek rajta. A fákon lévő hibákat is beleépíti koncepciójába. „Szeretem a természetet, és nagyon gyönyörű az, amikor a természet dolgozik valamin, amit a művész továbbgondol”.

Az absztrakt szobrok esetében Vargha azt szereti, ha a nézők fantáziája szabadon szárnyalhat és maguk próbálják kitalálni, mivel is van dolguk. A cím ugyanis befolyásolja a nézőt, ő pedig ezt nem szeretné. „Ha egy szobornál odaírom, hogy fájdalom, akkor már rögtön erre gondol a néző. Jobb szeretek velük inkább együtt alkotni. Valahol a művészetnek van egy demokratizmusa, a művész nagyon sokáig egyeduralkodó volt, és mindent is uralt. Most meg azért a művész kell engedjen, nem túlságosan sokat, de a kapukat ki kell nyitni a befogadók előtt. Már nem elég az, hogy »én vagyok a nagy művész, megtanultam írni, ti tanuljatok meg olvasni«. Ez azért egy nagyon pökhendi álláspont” – részletezte.

A művészetre pedig ő amúgy is egyfajta komolyan vett játékként gondol.

Az a jó művész, aki vissza tud menni gyerekkorba, mert játék nélkül nincs művészet. Azt mesterségnek hívnák. Amikor játszani engedi magát az ember, az a jó. Én ide a hivatali problémákat elfelejteni jövök és feltöltődni. Ez itt nekem a szabadság tere, itt szabad mondani, és lehet kritizálni is nyugodtan.

Miután Vargha az egyik termébe kalauzolt, mintha tárlatvezetésen vennének részt hallgatói, azt is megvallotta, hogy „játszótere” eredeti állapotában a most látottaknál sokkal zűrzavarosabb, rendetlenebb. „Ez amúgy egy raktárszerűség. Ha ennek a teremnek lehetne címe, akkor a Work in progress lenne az, mert tulajdonképpen azok a munkák vannak itt, amelyek még nem véglegesek, még változhatnak. Itt rendet raktam, hogy be lehessen ide jönni. Különben hatalmas a rendetlenség, most egy kicsit kiállítássá avanzsáltam, hogy ezt is megnézhessék a látogatók.” De olyan terme is van, amit „tisztaszobának” nevez, és stúdióteremnek használ, ott a kész munkákat őrzi.

Szobrászként fontosnak tartja, a szobrok ne a múltban éljenek, üzenjenek valamit a jelen emberének. Látogatásunk alatt többször hangsúlyozta, mennyire zavarja őt, hogy az alkotók és a kortás művészet befogadói között egy hatalmas nagy fal húzódik.

Az Erdélyi Művészeti Központ eseményének, a Made in Sepsi ArtBrunch rendezvénynek azért is örült, mert egy ilyen esemény közelebb hozza a művészt és a befogadót, a közönség ellátogathat a művészekhez, megnézheti a készülő munkáikat, kérdezhetnek egymástól. Máskülönben a két oldal képviselői nem nagyon találkoznak, a közöttük lévő párbeszéd pedig hol félelemmel, hol elvárásokkal, de közönnyel is terhelt. A félelem kapcsán megjegyezte, egyesek attól tartanak, megzavarják a művészt, de ez az illem is a falat erősíti, amit az esemény most valamelyest megpróbált lebontani.

Szavaiból kiérződött, esze ágában sincs a műhelytitkokat rejtegetni a kíváncsi szemek elől, inkább igyekezett az általa bérelt három szobás házikóban mindent megmutatni, minden kérdést megválaszolni, és megadni a lehetőséget, hogy a félkész absztrakt munkákról mindenki eldöntse, hogy mit ábrázol, mit jelent számára, tetszik-e egyáltalán a mű.

Egy kis kitérő: még mindig felkorbácsolja az érzelmeket a Petőfi-szobor ügye

Mivel többször szóba jött az alkotók és befogadóik közötti fal kérdése, rákérdeztünk, Vargha Mihály mit tett volna Gergely Zoltán szobrász helyében, aki a Petőfi-szobor nyertes pályamunkáját leadta. A szakmai zsűri döntését azonban – a városlakók felháborodása miatt – lényegében visszavonták, majd később a kortárs művészet szereplőinek felháborodása miatt, végül csak Gergely Zoltán alkothatja meg a szentgyörgyi Petőfi-szobrot, de azzal a kikötéssel, hogy módosítja eredeti terveit.

Vargha Mihály erre úgy reagált:

Többet szóba se állnék szentgyörgyiekkel. Megalázták a művészt. De nem csak Gergelyt, az egész szakmát megalázták a város vezetői. Ilyet nem szabad csinálni.

Elmondása szerint nem kellett volna egy rossz fotót feltenni a világhálóra, mert a legnagyobb probléma, hogy ez kikerült a nyilvánosság elé, és olyanok is hozzászólhattak, akik nem értenek a művészethez. Szerinte Gergely az egyik legjobb szobrász Erdélyben, egyetemet végzett művész, aki komoly eredményeket tud felmutatni. Már tizenhét évvel ezelőtt is „csodagyerek volt”, és mind a mai napig nagyon jó szobrász: a nemzetközi Dante Biennálén, Ravennából is díjat hozott haza.

Vargha azért nem szólt bele a vitába eddig, mert nem volt a pályázók és a zsűritagok között, a véleményét pedig eddig nem kérték ki. Anekdotaként említette, tőle mind a mai napig számon kérik az utcán, hogy II. Rákóczi Ferencre mellszobrára miért nem alkotott még mindig fejfedőt, mert egyesek azt hiányolják róla.

Érdeklődésünkre elmondta, a rossz minőségű képek közzététele helyett a pályázatra érkezett maketteket kellett volna kiállítani, a közönség szemügyre vehette volna őket, elmondhatta volna róluk a véleményét, majd közülük ki tudta volna választani a neki tetszőt, amire leadhatta volna a szavazatát.

„De nem a néző a mindenható. Mert a művészet nem demokratikus. A művészet diktatúra. Ha beleköt valaki, hogy ez miért van úgy, akkor a művész azt mondhatná: »Ez az azért ilyen, mert én így akartam, mert az akkori lelkiállapotomat tükrözöm vele«”

– fejtegette a szobrászművész. A közönség szavazata pedig egy lett volna a több tagú szakmai zsűri voksai mellett.

A szobrász szerint Cs. Gyimesi Éva Gyöngy és homok című tanulmányának egyik következtetése érvényes erre a helyzetre: a polgári kultúra átalakul tömegkultúrává. A tömegízlés mindent elural, mindenki mindenhez is ért, de félműveltség van. Az internet, azt hisszük, mindent tud, de felületes: a tudás, a műveltség szedentáris, üledékes. Egyik napról a másikra nem válik valaki műveltté.

Hozzátette, az erdélyi köztéri szobortrendet meg kell reformálni, mert már inflálódott: A Petőfi-szoborral eljött az a pillanat, amikor el kell gondolkodni, érdemes-e folytatni ezt a klasszicizáló folyamatot, mert az ilyen hangvételű, köztéri munkákkal Erdély telítődött. „A Transelexen is elolvastam mindent, ami megjelent, és abban igazuk van, hogy ezt újra kellene gondolni. Sőt, most már rossz változatok is jönnek Magyarországról, rosszabbnál rosszabb figuratívak jönnek be Erdélybe, merthogy itt még elfogadják” – jelentette ki.

Mihály Amerikában, avagy a nyugat nélkül a Székely Nemzeti Múzeum sem lenne a mai

A petőfis kitérő után Vargha elmesélte, még a 90-es években Amszterdamba utazott, és a Van Gogh Múzeum meghívottjaként ismerkedett meg azokkal az amerikaiakkal, akik révén később az Egyesült Államokba is kijutott.

Fun factként megjegyezte, Amerikába érve két szót tudott angolul, autodidakta módon tanulta meg a nyelvet. Képtárban dolgozott, ahová hétre járt munkába, és este 9-ig tanult angolul. Mindennap tizenöt szót tanult meg.

Szorgalmát azonban Amerika kamatostól kárpótolta, és mély nyomot hagyott benne nemcsak szobrászként, hanem intézményi emberként is, mert amit ott látott, az lenyűgözte. A múzeumok és a művészvilág is dübörgött '95-ben, és óriási volt a kísértés, hogy ott maradjon, mert segítőkész emberek vették körül, olyan művészeknél volt megszállva, akik gyűjtést szerveztek, hogy be tudja járni Baltimore és Chicago múzeumjait, de azt is felajánlották neki, maradjon ott.

„Nagyon nagy volt a csábítás, de az a helyzet, becsöppensz egy olyan világba, ahol minden ki van találva, beállsz valamelyik mainstreambe, sikeres leszel, és akkor mi van? Idehaza még semmi nincs, semmi nem működik jól, kezdetleges, de itt lehet alkotni, mert sokkal kreatívabb a környezet” – osztotta meg vendégeivel a véleményét.

Hazatért, és hozta magával a jó példákat is múzeumigazgatási téren és a művészeti életet érintően is, folytatta Vargha a történetét. Azt is elmondta, ott hallott először a múzeumpedagógiáról is, amiről addig azt hitte két külön szakma, ma pedig a Székely Nemzeti Múzeumban ez a tevékenység jelentős számú látogatót vonz az intézménybe, amely novemberben megújulva várja látogatóit.

A múzeum nem csak megújulási folyamaton megy keresztül, de élővé kívánják tenni külsőleg és belsőleg is. Tárlatait új történetmesélési nyelven kívánják bemutatni, tanösvényeket is kialakítanak, ezért körülbelül 1500 növényfajt telepítettek oda, úgyhogy biológia órákat is lehet majd tartani ott. A közönség még a novemberi megnyitó előtt láthatja majd a még üres, de felújított épületet és múzeumkertet. A múzeumigazgató a Transtelexnek azt mondta, köszönetük jeléül ilyen formában egy napra fogják megnyitni a látogatok előtt.