Rácz Éva ráktúlélő: Még mindig úgy érzem, jól jön néha a megerősítés, hogy egészséges vagyok

2022. október 24. – 17:21

frissítve

Rácz Éva ráktúlélő: Még mindig úgy érzem, jól jön néha a megerősítés, hogy egészséges vagyok
Rácz Éva – Fotó: Tóth Helga / Transtelex

Másolás

Vágólapra másolva

A Kolozsvári Rádió munkatársa, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Újságírás, illetve Kommunikáció szakának tanára, aki túlélt egy daganatos betegséget. Rácz Évát arról kérdeztük, hogyan teltek a mindennapjai, amikor egyetemistaként petefészekrákkal diagnosztizálták, hogy zajlott a gyógyulás folyamata és milyen hatással volt a további életére korábbi betegsége.

Hogyan, mikor tudtad meg, hogy rosszindulatú daganatod van?

Már több mint húsz éve történt. Hogy tudtam meg? Mondhatnám, hogy véletlenül. Huszonhat évesen nem azzal foglalkoztam, hogy orvosokhoz járjak, és amikor lefogytam, akkor inkább örültem, mintsem kétségbe estem volna. Tulajdonképpen fájt is a hasam, meg nem is, végül ezzel kerültem orvoshoz. Mondták is, hogy a petefészekrák nagyon alattomos, általában nem fáj, ezért gyakran későn fedezik fel. Én szerencsés voltam, mert elég korán elkerültem orvoshoz, és jó orvoshoz kerültem – sajnos ő már nem él –, ő volt az, aki meg is műtött. Előzőleg volt egy cisztám, amit szintén megműtöttek, azt még Szatmárnémetiben, ez pedig Kolozsváron történt.

Nemrég fogadták el a nemzeti rákellenes tervet, amelynek célja megelőzéssel, illetve korai diagnózissal növelni a daganatos betegségből felgyógyulók számát. A romániai statisztikai adatok jelenleg elszomorítóak: 2020-ban például 98 886 megbetegedést és több mint 54 000 halálesetet jelentettek. A Transtelex cikksorozatban mutat be a témához kapcsolódó személyes történeteket, amelyek rávilágítanak az egészségügyi rendszer működésére és az érintettek pszichoszociális szükségleteire is.

Tehát amikor megkaptad a diagnózist, Kolozsváron voltál egyetemista, távol a családodtól…

Igen, anyám barátnője – akit azóta is pótanyámnak tartok – vitt orvoshoz, foglalkozott velem, de nyilván a család is járt utánam, amennyire tudott, hol Anyu, hol Apu jött, a testvérem dolgozott, ő nagyon ritkán tudott eljönni, de igyekeztek mindannyian valamennyire itt lenni. Ehhez még hozzátartozik az is, hogy ez még nem a mobiltelefon és internet világa volt… Apu betegnyugdíjas volt és ő jött fel háromhetente, amíg a kezelést kaptam.

Az fel sem merült, hogy hazaköltözz Szatmárra és ott kapj kezelést?

Nem. Mindig az volt a felfogás, hogy Kolozsvár orvosi szempontból jobb, és nagyon szerettem az orvosomat, Dr. Larisa Ciulét, aki a kezelést végigkövette, ma is hiszek benne, hogy nagy része volt abban, hogy meggyógyultam.

Hogy fogadtad a betegséged hírét?

Először azt érzed, hogy nem akarod. Aztán rájössz, hogy nem rajtad múlik, benne vagy, meg kell küzdeni vele. De fogalmad sincs, hogy mit kellene csinálni. Mai napig nem tudom, hogy hogy kellene jól hozzáállni. Egy dolgot tudtam, hogy nem halhatok meg hamarabb, mint a szüleim. Az van belénk kódolva, hogy az ember a szüleit veszti el, nem a szülők a gyereküket. Láttam, hogy mennyire megrázza őket, másba nem volt mibe kapaszkodnom, de azt tudtam, hogy a családommal ezt nem tehetem meg. Most is úgy gondolom, hogy a hozzátartozónak nehezebb, nem a betegnek. Persze, csodát tenni nem tudunk. De

ha van egy jó orvosod, van egy szerető családod, akkor mindent megpróbálsz, hogy itt maradj.

Mennyi ideig voltál kórházban?

A műtét idejére, kevesebb mint egy hétig, aztán a kezelések úgy zajlottak, hogy három hetente szerda estére bevonultam, azelőtt már vettek vért, és előkészítettek bizonyos gyógyszerekkel, csütörtökön megkaptam a kezelést és estére haza lehetett menni. December 16-án kaptam az első kezelést és úgy húsvét előtt az utolsót.

Gondolom, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy csütörtök este kijöttél a kezelésről és ment tovább az élet, valószínűleg a hatása eltartott egy ideig.

Igen, a kezelés után pénteken nem csináltam semmit, émelyegtem, nem akartam enni, nem akartam inni. Szombaton, illetve, ahogy telt az idő, volt, amikor már csak vasárnap Apu mindig kirángatott a házból, hogy menjünk el sétálni, tehát a csütörtök esti hazamenetel után akkor léptem ki először a házból, addig erőm sem, kedvem sem volt hozzá, leginkább aludtam vagy hevertem. Ez a betegség és ez a kezelés először fizikailag tesz tönkre, utána lelkileg, az önbecsülésedet veszi el. A negyedik kezelés után nehezemre esett lábra állni, annyira fájt az egyik térdem, hogy alig tudtam lemenni a második emeletről. Amikor elindultunk a kötelező sétára, és a második lépcsőház után a tömbház sarkán megálltam, Apu kérdezte, hogy mégse erre menjünk? Mondtam, hogy bármerre, csak mindjárt. Jóval később tudtam meg, hogy ez őt mennyire megrázta.

Az önbecsülés elvesztését említed… mi váltotta ki ezt belőled?

Az első kezelés után elkezdett ritkulni a hajam, és megkértem a lakótársamat, hogy borotválja le, mert nem bírtam elviselni, hogy amikor hajat mosok, akkor lefolyik a fejemről. Emlékszem az első napra, amikor kimentem az utcára kendővel a fejemen. Akkor a Szabadságnál dolgoztam, Campus-szerkesztő voltam, rendszeresen bejártunk. Hideg volt, volt rajtam egy vékony kendő, amit állandóan hordtam, és arra kötöttem egy vastagabbat. Kimentem a buszmegállóba, ahol egy idősebb hölgy tetőtől talpig végigmért, majd folyamatosan nézett. Éreztem, hogy odamegyek hozzá és elkezdek vele üvölteni. Szerencsére közben jött a busz, felültem, de ezzel a feszültséggel értem be a szerkesztőségbe, ahol szembejött velem egy kollégám, és ahogy megláttam, elkezdtem zokogni és a nyakába borultam. Körülbelül ennyit érzel abból, hogy az emberek mit látnak belőled: nem értik, hogy most mi van, és sajnálnak. Mindent jobban elviselek, mint a sajnálatot. Szerintem ez általában a betegekkel így van.

Mi volt az a viszonyulás akkoriban, ami jól esett neked?

Amikor nem vettek tudomást róla, hogy beteg vagyok. Amint képes voltam rá, Aput hazaküldtem, hogy tudjak visszazökkenni a rendes kerékvágásba, bejártam a szerkesztőségbe, amennyire tudtam, jártam órákra az egyetemen.

Az volt jó, amikor nem azzal foglalkoztam, hogy beteg vagyok, amikor nem azzal szembesítettek, hogy nem vagyok teljes.

Például emlékszem, kórházban voltam a műtét előtt, és Zorán-koncert volt valamilyen KMDSZ-rendezvényen, ott sírdogáltam, hogy el szeretnék menni. Mondta a szalonorvos, hogy ő megengedi, csak vigyázzak magamra, úgyhogy végül elmentem a koncertre és türelmesen végigültem a lelátón, nem mentem le csápolni. Szerencsére értek olyan impulzusok abban az időszakban, amiket fel tudok idézni, nem csak azt, hogy milyen rossz volt.

Fotó: Tóth Helga / Transtelex
Fotó: Tóth Helga / Transtelex

Később apámat elvesztettem rákban, és ezért is mondom, hogy a hozzátartozóknak nehezebb, mert én úgy érzem, hogy akkor többet szenvedtem, sokkal inkább éreztem azt, hogy nem tudom, mit csináljak. Amikor én voltam beteg, akkor azt éreztem, hogy nekem meg kell gyógyulnom, és amit lehet, azt megteszem ezért, de hogy a beteget hogy tudom segíteni, az nagy kérdés a mai napig. Az én tapasztalatom az, hogy leginkább azzal, ha az embert látom, és nem a beteget.

Nem csak dolgozni jártál a kezelésed alatt, hanem egyetemre is. A kortársaid, a fiatalok hogy viszonyultak hozzád?

Tudták, hogy „bolond” vagyok, megszokták. Ott voltam köztük azelőtt is, azután is, nem emlékszem különösebb megrázkódtatásokra. Arra emlékszem, hogy két kezelés között elmentem Budapestre tanulmányútra, és ültünk a bentlakás-szobában, le is vagyok fotózva teljesen kopaszon, kendő nélkül, ami nagy dolog volt. Utcára sosem mentem kendő nélkül. Parókát nem viseltem, nem akartam, pedig Apu mondta, hogy akkor mindenki látni fogja, hogy beteg vagyok. Mondtam, neki, hogy Nagymama azt mondta, hogy a betegség nem szégyen, az baj. Vannak olyan helyzetek, amikor valaki rákényszerül, vagy jobban érzi magát parókával, ez mindenkinek a saját döntése. Én akkor diákként felvettem azt a stílust, hogy kockás ing, szakadt, kantáros nadrág és különböző kendők. Ezek közül még mindig megvan néhány.

Meddig tartott a gyógyulás folyamata?

Ha egyáltalán meg lehet ezt határozni… Hat kezelésem volt, utána pedig ugyanabban a ritmusban, háromhetente kellett menni ellenőrzésre. A következő lépés az volt, amikor három havonta kellett menni, azt hiszem, két évig, a végén pedig mondták, hogy akkor hat hónap múlva találkozunk… Ennek a legnehezebb része a három hónap fordulója volt, mert addig biztonságot adott, hogy rendszeresen mentem, és azt mondták, hogy jól vagyok. Amikor ezt elvették, akkor volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy mi van, ha pont most jön elő... Ez a rettegés nagyon hosszú ideig nem múlt el. Eltelt a hat hónap, mondták, hogy jól vagyok, találkozunk újabb hat hónap múlva. Ez így folytatódott, amíg le nem telt az öt év. Onnantól évente kellene visszamenni, de a román rendszer olyan, hogy ha nem mész, nem történik semmi. Én tíz évig nem voltam ellenőrzésen, és tavaly ősszel, amikor a járvány után újra akartam volna oltatni magam a harmadik dózissal, úgy gondoltam, hogy miután az egyik dózisnál volt egy reakcióm, és most már túl sokat beszélnek arról, hogy kárt okozhat, szeretném, ha az orvosom megmondaná, hogy mit csináljak, úgyhogy tíz év után visszamentem hozzá, és azt mondta, hogy mint minden egészséges ember, nyugodtan oltassam be magam. Még mindig úgy érzem, hogy jól jön néha a megerősítés, hogy egészséges vagyok.

Akkor miért nem mentél vissza ellenőrzésre tíz éven keresztül?

Hivatkozhatnék arra, hogy nem voltam Kolozsváron, de bárhol elmehettem volna. Persze, voltak egyéb gondjaim, tehát láttak orvosok, akik mindig megnyugtattak, hogy minden rendben van, de azt a bizonyos vizsgálatot nem csináltattam meg. Gondolom, azért, mert minden mást fontosabbnak tartottam. Persze nem volt igazam, mert egyetlen dolog fontos, az egészséged.

Lehet, hogy úgy érezted, hogy lezártad ezt a történetet?

Biztosan, mert nem erről szoktam az akkori ismerőseimmel beszélni. Utána lett új munkahelyem, akkor kerültem a rádióhoz, majd az újságíró-közösségbe, a MÚRÉ-hez, ahol nem ezzel a bélyeggel láttak, és ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy elég távol kerültem tőle.

Meg kellett küzdened azzal, hogy a korábbi betegséged miatt másként tekintett rád a környezeted?

Lehet, hogy ez csak bennem volt sokáig, ahogy az is, hogy ha fájt a kisujjam, ha fáradékonyabb voltam, rögtön eszembe jutott, hogy vajon kiújult, attól van? Pedig két év után az orvos arra kért, hogy tekintsem magam egészségesnek. Hét év után már a biztosítók is elfogadják, hogy túlélted a rákot. A biztosítók az egészségügyi rendszernél is nagyobb biztosítékot kérnek, hét évnél hamarabb nem köthettem életbiztosítást, csak olyat, ami balesetre fizet.

Vannak ilyen abszurd dolgok, s ezért fontos egyébként az, amiről mostanában sokat beszélnek, de még nem eleget: a felejtés joga, amivel én ebben a pillanatban nem élek. Nekem nem lenne kötelességem senkinek elmondani húsz év után, hogy beteg voltam.

És úgy gondolom, hogy fontos azért lobbizni és törvényeket hozni, hogy ne kelljen erről beszélni. Én azért beszélek, mert fontos nekem, hogy akik megismerik a történetemet, látják, hogy ezt túl lehet élni. De ha valaki nem a nyilvánosság előtt vitte végig ezt a betegséget, mert olyan volt a helyzete, vagy ha húsz év után nem akarja, hogy a gyerekei arra gondoljanak, hogy beteg volt, akkor legyen joga a felejtéshez, ahhoz, hogy ne kelljen a biztosítónál sem beszélni erről.

Állítólag lakáshitelt sem lehetne felvenni ilyen helyzetben. Nem tudom, mert tőlem nem kérdezték, de ha kérdeznék, felháborítónak tartanám. Mert amin keresztülmegy az ember ilyen esetben, az bőven elég neki, nem kell utána még a fejét a falba veregetni.

Ha nagyon komolyan akarsz beszélgetni velem, és azt akarod, hogy sírjunk, akkor ez nem fog menni, mert nem tudok csak arra gondolni, hogy milyen borzasztó volt. Persze, néha szoktam, de általában ezeket a vicces sztorikat mesélem el, mert ilyen is ez a betegség. Ki kell bírni. Például azt, hogy amikor elmész a fogorvoshoz, nem az zavar, hogy le fog fúrni a fogad gyökerébe, hanem a tű látványa, amikor elzsibbaszt. Mutatta az orvos, hogy milyen vékony kis tűvel dolgozik, nekem meg elkezdtek folyni a könnyeim, mert a kezelések óta egyszerűen nem tudom elviselni a tű látványát. Megszúrhatnak, de nem fogok odanézni.

Valamit változtattál az életmódodon a gyógyulásod hatására?

Akkoriban alakult ki az a védekező mechanizmusom, hogy ha valamin nem tudtam változtatni, akkor azt könnyen otthagytam, legyen az ember, helyzet, bármi. Azt mondták, hogy kerüljem a stresszt, amit én úgy fordítottam le, hogy a feszültséget bármilyen formában. Ha valaki nekem kellemetlen volt, akkor többet nem kerestem és a megkereséseit hanyagoltam. Nem is értették sokan, hogy hogy tudok úgy eltűnni, otthagyni dolgokat. Mostanában eszembe jutott, hogy ezt régen milyen jól csináltam, és újra kellene kezdeni.

Fotó: Tóth Helga / Transtelex
Fotó: Tóth Helga / Transtelex

Találkoztam azzal a felfogással, hogy a rák az valamiféle figyelmeztetés, hogy változtatnunk kell az életünkön. Ez egyben azt is sugallja, hogy csak rajtunk múlik a dolog, pedig ez nem így van. Te hogy viszonyulsz ehhez?

Lehet hosszasan kutatni azt, hogy mi okoz egy betegséget, de alapvetően nem ez a feladatunk, hanem az, hogy kijöjjünk belőle. Én most sem tudom megmondani, hogy miért betegedtem meg, és ha a lelkieket kell kutatni, akkor már nem is akarom tudni, hogy akkor mi volt, ami engem megbetegített. Ha most valaki betegen pszichológushoz megy, akkor lehet, hogy mélyebbre ásnak és megtalálják a forrását, de nem hiszem, hogy csak az emberen múlik a gyógyulás. Én abban hiszek, hogy emberen, helyzeten, orvoson és mindenféle körülményen múlik, azokon a segítőkön, akiket valamilyen erő, valamilyen sors melléd rendelt. Mostanában sok mindenben lehet hinni, gyógyító táplálékokban és egyebekben, én akkor egy cseppben hittem, mindent megtettem, hogy ahhoz hozzájussak, mert itt nem lehetett kapni, illetve egy búzacsíra-kivonatot szereztünk még be, ma is émelygek a gondolatától is… Az orvosnő azt mondta, hogy minden, amiben én hiszek, az segít. Én hittem az orvosomban, hittem abban, hogy meg lehet gyógyulni. Nem volt az orrom előtt az internet, hogy onnan megtudjam, hogy 30 százalék esélyem van meggyógyulni. Valószínűleg kevesebbet kellene interneteznie a betegeknek, inkább hinniük az orvosnak, és a kezelésre koncentrálniuk. De tudom, hogy ez nehéz. Nem hiszem, hogy meg tudtam volna gyógyulni orvos és gyógyszerek nélkül.

A kezelésed része volt egy komoly műtéti beavatkozás is. Mennyire befolyásolta ez a későbbi életedet, mennyire élted meg ezt lemondásként?

Visszakérdezek: szerinted úgy nézek ki, mint aki lemondott dolgokról, mint aki nem egész? Engem többször műtöttek, és úgy gondolom, hogy mindaz, amit eltávolítottak, olyasmi, ami nélkül lehet élni, és ami nélkül én egész embernek tűnök a világ szemében. Ez is segít abban, hogy egész embernek tudjam érezni én is magam. Amiről le kellett mondani, az nyilván a gyerekvállalás. Elsősorban a család az, ami hiányzik. De nem tudom, hogy mi lett volna, ha… ezt a kérdést nem szeretem, erre nem tudok és nem is akarok válaszolni.

Számtalan olyan barátom van, aki nem ment át azon, amin én, és ugyanúgy egyedül él, és nincsen gyermeke, nincsen családja. Tehát nem mondhatom, hogy ez az egyetlen oka. Más is vezethetett volna ugyanoda. Nyilván én is látom ezt mögötte, de nem csak ezt.

Komplex ez a dolog, mert nem önmagában a műtét a megpróbáltatás, hanem a talpraállás folyamata. Ezért mondom, hogy nem tudom, hogy meddig tart a gyógyulás, lehet, hogy soha nem múlik el ez az emberből. Fizikailag meggyógyulsz, de valahol a lelkedben ott marad.

Dolgoztál tanácsosként az egészségügyi minisztériumban, újságíróként pedig sokat foglalkozol egészségügyi témákkal. Tudatosan alakítottad így a gyógyulásod után?

Egy részét nem, más részét igen. Amikor kiléptem a médiából és egy államtitkár mellé mentem dolgozni, akkor nem az én döntésem volt, hogy ez az államtitkár, Cseke Attila, néhány évvel később pont egészségügyi miniszter lett. Az viszont tudatos volt, hogy akkoriban sokat győzködtem őt a radiológiák felszerelésének megújítását célzó program szükségességéről, ma sem tudom, hogy én kellettem-e hozzá, szerintem magától is belátta volna, de azért bízom benne, hogy kicsit hozzájárultam. Mikor visszakerültem a médiába, sorozatot indítottam a daganatos betegségekről, ez is tudatos volt, és pont az volt a célja, amiért ezt az interjút is vállaltam, hogy beszéljünk róla, mert akkor elkezdjük elhinni, hogy ez természetes része az életünknek, hogy ezzel együtt élünk, itt van körülöttünk, de túl leszünk rajta. Az, hogy jobban foglalkoztat az egészségügy, az szintén nem véletlen, érzékenyebben reagálok ezekre, de tulajdonképpen a szociális témákra is.

Úgy látod, hogy 20 év alatt történt előrelépés a daganatos betegek kezelésében Romániában, valamivel könnyebb ma a dolguk, mint akkor, amikor te voltál beteg vagy amikor édesapádat kezelték?

A rendszer szempontjából lehet, hogy kicsit jobb a helyzet, de betegként, hozzátartozóként emberileg pont ugyanolyan nehéz, mert úgysem tudnak csodát tenni. Helyzettől függ, én azóta is mondom, hogy nagyon szerencsés voltam, jó orvosok kezébe kerültem. Tudom, hogy nem mindenki kap elég korai diagnózist, van, akinek külföldre kell menni ahhoz, hogy meg tudjon gyógyulni, van, aki ott sem tud meggyógyulni, tehát hatalmas lutri ma is. A rendszerben több a jól képzett orvos, akinek van nemzetközi rálátása a dolgokra, több a felszerelés, de ugyanolyan nehéz hozzájutni. Amikor azt hallom, hogy van, akinek három hónapot várni kell egy kezelésre, akkor ordítani akarok, hogy gyerekek, ebbe bele lehet halni, ez nem várólistás dolog. Egyszer csak eljutunk oda is, hogy lesz onkoteam Romániában, amiben lesz pszichológus, szociális munkás, aki tudja, hogy milyen papírt hova kell vinni. Legutóbbi betegségemkor is öt klinikát kellett végigtelefonálnom azért, hogy egy egyszerű beteglapot meghosszabbítsanak valahol… egy ilyen egészségügyi rendszerben vergődünk.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!