Népszámlálás Torockón: elegendő-e 1000 ember a jövőhöz?

Július 31-én, több hosszabbítás után a romániai népszámlálás második szakasza is lezárult. A cenzus magyar kampányának szervezői nem győzték hangsúlyozni, hogy az erdélyi magyarság számára az egymilliós létszám elérése a tét. A hivatalos kommunikáció szerint ez sikerült, azonban a bűvös, sok nullás szám mögött más a rögvalóság.

Fogy a magyar

Egyre-másra jönnek a visszajelzések a népszámlálási biztosoktól a nehézségekről, a szembesülésről a helyi problémákkal, a társadalom szétesettségéről. Székelyföldön sokan meg vannak arról győződve, hogy az ukrán menekültek betelepítése miatt van az egész „összeírósdi” vagy egy másik nagyon terjedő álhír szerint, hogy vagyonösszeírás készül adóztatás és egyebek miatt. Udvarhelyszéken ötezer, Csíkban állítólag 25 ezer embert nem találtak; a hivatalos dokumentumok nélkül, informális lakásokban, mélyszegénységben élő romák összeírása pedig külön kihívások elé állítja a számlálóbiztosokat, az erdélyi magyar elit viszont hátat fordít ezeknek a problémáknak.

A milliós létszám is csak hozzávetőleg van meg, és a hivatalos adatok közléséig realitásként kell kezelnünk azt a lehetőséget, mely szerint a romániai magyar kisebbség száma egymillió fő alá csökkenhet. Ha ez bekövetkezne, negatív lélektani határt lépne át a közösség, s ez identitását is gyengítheti. Konkrét jogi következményekkel is járhat ez a végeredmény, főleg azokon a vegyesen lakott településeken, ahol az idei népszámlálás eredményeinek értelmében húsz százalék alá csökken a magyarok aránya, és politikai következményekkel, ahol a magyar lakosság elveszíti eddigi többségét. Az ilyen régiókban a folyamat az asszimiláció felgyorsulását vonhatja maga után.

Legutóbb a Kolozsvárhoz közel fekvő Torockóról érkezett az a hír, hogy gondban vannak, mert a messze földön híres község két települése, a névadó községközpont és a közigazgatásilag hozzá tartozó Torockószentgyörgy együtt sem ütik meg a mágikus 1000-es lakosságszámot, ez alatt a szám alatt pedig bármikor számítani lehet arra, hogy kulturális értékek ide vagy oda, hozzácsatolják egy román többségű településhez. Ez persze, csak a hétköznapok realitásában jelent gondot, mert Potápi Árpád János, fideszes politikus, a magyar miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára, aki épp Torockón ünnepelte meg 2022-ben a nemzeti összetartozás napját, itt mondta el, hogy

„itt vagyunk, magyarok vagyunk, és a Kárpát-medencében még mindig mi vagyunk a legtöbben, és azt akarjuk, hogy a vesztes 20. század után a 21. századot megnyerjük.”

Szólamként nagyon jól hangzik Potápi szövege, azonban a torockói valóságot magunk akartuk látni.

Torockó, a magyar turisták „búcsújáróhelye”

Torda után, Felsőszentmihálynál délnyugat felé fordulva egy keskeny, szurdokszerű völgyön át érjük el Erdély ikonikus települését. Fehérre festett, zöld zsalugáteres kőházainak látványa alapélmény, és ha csak egyszer fordult meg valaki a faluban, nem felejti el. Legutóbb Novák Katalin, Magyarország köztársasági elnöke döntött úgy, hogy megnézi magának a nevezetes helyet, és megmássza a föléje tornyosuló Székelykőt, amelynek az 1229 méteres csúcsát két betonoszlop jelzi. Ezek arról híresek, hogy gyakran színt váltanak. Hol piros-sárga-kékben, hol piros-fehér-zöldben tündökölnek. Novák még egy magyar színekben virító oszlop mellett pózolt, aztán George Simion, a Románok Egységéért Párt, az AUR elnöke nem sokkal a magyar államfő hegymászó akciója után jelezte, helyreállt a világ rendje a Székelykőn, mert ismét piros-sárga-kék lett a két csúcsjelző pózna. Meddig, azt nem lehet tudni.

Ez a szimbolikus harc nemcsak a csúcsért folyik, hanem magáért a településért is, ugyanis a 85 százalékban magyarok lakta Torockó, amely 1999-ben Europa Nostra díjat kapott egyedülálló stílusú házaiért, színes népviseletéért, lassan, de biztosan az erdélyi szász falvak sorsára jut. A fehér házakat befektetők vásárolják meg, panziókat, vendégházakat alakítanak ki bennük, az átutazóban lévő vagy néhány napig itt vendégeskedő turisták meg annyira el vannak telve a kétszer kelő nap látványával és a múlt emlékeivel, hogy a jelent észre sem veszik.

A 2022-es népszámlálás egyik tétje Torockó esetében, hogy a helyi lakosok számát sikerüljön 1000 fő fölött tartani, mivel a közigazgatási törvény világosan leszögezi, hogy a lakosok számától függően a települések előre, vagy hátra léphetnek az adminisztrációs listán.

Torockó fölött már 10 éve lebeg Damoklész kardja, mivel már az előző cenzuskor sem sikerült elérni az 1000-es létszámot. Ha közigazgatási átszervezésre kerülne sor, akkor a szinte teljes egészében magyar Torockót és a hozzá tartozó Torockószentgyörgyöt egy közeli román községhez csatolnák, a két település ezzel végérvényesen elindulna az identitásvesztés útján.

Már ezer évvel ezelőtt sem lehetett könnyű olyan embereket találni, akik szívesen jöttek volna ide lakni. A legenda úgy tartja, hogy a 13. században, a tatárdúlás előtt Felső Ausztriából – Eisenwürzel városából – kellett idecsalogatni a magyar királyoknak a bányászokat, tetemes előjogokat biztosítva nekik. III. Endre Thuruska szabad királyi városról beszél 1291-ben kelt kiváltságlevelében. A századok folyamán a lakosság elmagyarosodott, az ő utódaik dolgoztak a lassan kimerülő vasércbányákban a 19. sz. végéig, amikor a jómód is alábbhagyott, és Torockó szerényebb településsé vált.

Azért írtam egyébként, hogy legenda, mert Jakó Zsigmond kolozsvári professzor kimutatta: a „német eredetet” dokumentáló oklevél — 18. századi hamisítvány! A történeti tény csupán annyi, hogy a 15—16. században német családok is letelepedtek Torockón. Mindennek ellenére a torockóiak ajkán mind a mai napig él a „német eredet” legendája, úgy vélik, hogy már a tatárjárás előtt privilégiumokban volt részük. Az is érdekes, hogy miért hamisítottak egy ilyen kiváltságlevelet: bányavárosi rangot szerettek volna szerezni Torockó számára, azonban a település mérete és addig jobbágyközség státusa nem tette ezt lehetővé. Azóta fordult párat a világ, a megnyert bányavárosi státusból rég visszaminősítették községgé, most meg azért folyik minden megszámolható emberért a küzdelem, hogy legalább ez a státus megmaradjon.

Még a helységnévtáblát sem érjük el, amikor hatalmas méretű, ortodox templom és kolostor tornyosul elénk, hirdetve, hogy Romániában járunk, ahol éppen ott épülhet görögkeleti kegyhely, ahol a nemzeti egyház kénye-kedve megkívánja. A kolostor építésének egészen különleges a története. Nem messze a falutól volt egy kisebb ortodox templom, amely egyszer csak leégett, de érdekes módon a kegytárgyak megmenekültek, s az új templom helye már a torockói út bejáratához került. A kolostorban élő apácák is ide számlálódnak: a torockói román etnikumú és ortodox vallású lakosok számát növelik. Egyébként, ahogy az erdélyi települések nagy részén, Torockón is a vallás és etnikum szorosan összekapcsolódik: aki ortodox, az román, aki unitárius, az magyar. Torockószentgyörgyön van református templom is, de a község zöme unitárius vallású, ezt az is tudja, aki soha nem járt Torockón, csak Jókait olvasott: az Egy az Isten című regény itt játszódik le: amikor a nagy mesélő erre járt, már álltak a fehér házsorok és a vashámorok is működtek még.

Bekanyarodunk Torockó piacterére. Csak a betonkeretbe szorított csorgó csobogása töri meg a csendet. A kis fehér házak zöldkeretes ablakaiban a Székelykő tükröződik. A bukolikus látvánnyal párosuló csend azonban csak pár pillanatig tart, mert egy turistabusz érkezik, a látogatók pillanatok alatt ellepik a környező utcácskákat, fotóznak, megtöltik palackjaikat a forrásvízből, anélkül, hogy komolyan vennék a figyelmeztető feliratot: Nem ivóvíz! Ha észre is veszik, nem hisznek neki, itt, a „tündérkertben”, minden iható és ehető, mézeskalácsból van a kerítés és a medve is csak azért jár le az erdőből, hogy társas életet éljen, megörökítsék jó pár fotón, és felkerüljön a Facebookra vagy egy hűtőmágnesre, amit meg lehet vásárolni szuvenírként.

Hazajönnek ide a magyarországi turisták, látszik rajtuk, büszkén veszik számba a rendezett falut, takaros házakat, szinte hallani a gondolataikat: ez is a miénk, itt is magyarok élnek! Az ajándékboltok pedig arra hivatottak, hogy ezt az érzést felerősítsék: mindenen ott van egy kis piros-fehér-zöld szín vagy egy Nagymagyarország-címer, szívhez szóló idézet, hazafias rigmus. Az már kevésbé tűnik fel a csacsogó turistáknak, hogy helyieket csak elvétve látnak: a faluban mintha nem lenne élet, a szépre festett házak udvarai némák, az ablakokban nincsenek megvillanó arcok, a kapuk mögött nem hallani munkás zajokat, a gyerekek nem járnak bandába verődve utcáról utcára.

A díszlet mögötti hétköznapok

Torockóiakat a helyi vegyesbolt előtt találok, a napszámos munkára várakozó férfiak már megvették reggeli sörüket, azt kortyolgatják a járdaszélen üldögélve. Az út túloldalán zsibongó turisták iránt nem érdeklődnek, már rég hozzászoktak ehhez a mindennapos látványhoz. Azt mondják, az a rossz abban, hogy Torockóból „búcsújáróhely” lett, hogy minden olyan vásári: a nyári nyüzsgés, a sietség, a kapkodás, az ámuldozás, a tettetés. A valóság nem ez: nehéz a megélhetés, a falusi turizmus csak keveseknek hoz a konyhára, ha nem találnak felvágni való fát, lapátolni való homokot egy építkezésnél, nincs miből megvegyék se a kenyeret, se a Neumarkt sört. Beszélgetésünk nyelve vegyes, hol románra, hol magyarra fordítják a szót, látszik, nem okoz nekik gondot, hogy épp melyiket használják. Lăcătuș Petru Niculae és Hidasi János – mutatkoznak be, miután szóba elegyedek velük, és elmondom, a népszámlálás érdekel engem, kíváncsi vagyok, hányan élnek Torockón. Vagy háromszázan, hangzik a válasz, ennek nagy része öreg ember.

Nem csoda, hogy elfogyott a falu népe, mesélik. A vasbányák még nagyapáik idejében kimerültek, 1990 után a férfiak először a közeli városokban – Tordán, Nagyenyeden – vállaltak munkát, vagy kiköltöztek családostól a faluból – mondja Hidasi János, aki egyébként román nemzetiségűnek vallja magát, mert a becsületes neve Podaru Ioan, de megjárta Magyarországot, több mint 20 éven keresztül dolgozott ott, és csak nemrég költözött haza. Ott magyarosodott a neve, de most, hogy visszajött szülőfalujába, ismét Ioan lett a Jánosból.

Románok nem sokan vannak, hét család talán, számolják össze az ujjaikon. Hát romák? – kérdezem, és kiderül, hogy a másik férfi, Lăcătuș Petru és családja az egyetlen, aki már tíz évvel ezelőtt is romának vallotta magát a népszámláláson. Még legalább 8-9 roma család él a falu szélén, de mindegyikük román etnikumúnak íratta be magát, meséli Petru. Nem tudja miért, mert itt nem bánnak rosszul a cigányokkal, mondja, soha nem volt baj azért, hogy ki a magyar, román, vagy cigány. A szegénység, az a gond, meg hogy nincs munka. Az ő testvérei is mind elmentek innen, gyerekei is külföldön dolgoznak, csak egy hét éves kislánya van itthon. A faluvégen laknak, nem ezekben a szép fehér házakban, ezek nagyon drágák, nagy urak vásárolják meg, sok pénzért. Mennyibe kerül az a ház a piactéren, ahová ki van téve az eladó tábla? – kérdezem. 180 ezer eurót kérnek érte, mondják nekem, pedig még a víz sincs bevezetve. 120 ezret már ígértek érte, de nem akarták adni a tulajdonosok. Azt is elmondják beszélgetőtársaim, hogy két kolozsvári magyar üzletember több mint 10 házat vásárolt meg Torockón az elmúlt években. Felújították, nagyon szépek, de csak kirakatházak, mondják, nincs bennük élet, nem laknak ott igazi családok. Elköszönök tőlük, mert vár a polgármester, Petrunak megígérem, hogy Kolozsvárra menet megállok a faluszélen, hogy megismerjem a családját.

A községháza is a központban van. Az épület valamikor vendégfogadóként működött, most ott van a torockói néprajzi múzeum, a könyvtár és a polgármesteri hivatal irodái. Deák-Székely Szilárd Leventével egy nappal korábban megbeszéltük már a találkozót, a titkárnő a fogadószobába vezet, ahol a falon Cristian Mungiu filmjének, a R.M.N-nek a plakátját veszem észre, bekeretezve, üveg alatt, a rendező dedikációjával. Azt tudom, hogy az erdélyi etnikumok együttéléséről, a migrációról, az ázsiai vendégmunkások be nem fogadásáról, a zárt társadalomról és sok minden másról szóló film forgatásának fő helyszíne Torockó volt, és ahogy a fővárosi premier után Gyergyóditróba is elvitte a filmet a rendező, ide is eljött a stábbal, nemrég vetítették a filmet a torockóiaknak.

– Nagyon jó volt, és mutatós volt a falu a felvételeken, szólal meg valaki a hátam mögött. A polgármester. – Csak az a falu egy élettel teli falu, sok gyerekkel, magyar, német, román és roma lakosokkal, mondom. Bólogat, valamikor olyan volt Torockó. A 19. század végén 2000 lakost számlált.

Az 1000-es szám bűvöletében

– Ön amikor ideérkezett Torockóra, tanárként jött ide? – kérdezem.
– Matematika tanárként 1997-ben.
– Ez az első mandátuma?
– Az első. 25 éve itt dolgozok, és szerettem volna fejleszteni ezt a települést, mert eddig semmilyen pályázatban nem vett részt a vezetőség, sem európai uniós, sem országos pénzeket nem nagyon hívtak le. Úgyhogy azt mondtam, hogy erre akarok ráhangolódni, hogy minél több pénzt tudjunk hozni és fejlesszük Torockót. És ez el is indult, sikerült most egy nagy pénzösszeget megnyerni a torockószentgyörgyi várnak. Házakat is fel tudunk újíttatni a helyreállítási alapból, emellett infrastrukturális fejlesztések is indulnak.

– Nagyon jól hangzik, amit mond, csak arra volnék kíváncsi, hogy az a bűvös ezres szám, amit el kellene érni, kijön-e valahogy.

– A község az elöregedőben van, mondja Deák-Székely. Az Országos Statisztikai Hivatal előrejelzése szerint 974 személyt kellett volna megszámlálni most, a népszámláláson. Ehhez képest az első fázisban, az online periódusban, ami március 15-től május 15-ig tartott, sőt utána meg is hosszabbították, ezt a számot csak 39,9 százalékban sikerült teljesíteni, mivel a településen sok az idős ember, és az online kitöltéstől egy kicsit óvakodtak.
– De ebben a szakaszban is segítettek nekik a kitöltésnél?
– Az önkormányzat épületében volt egy összeírópont, aki eljött ide, azt itt helyben megszámláltuk.
– Ezt követte a házról házra járás.

– Igen, 601 személy maradt a szemtől szemben való rákérdezés időszakára. De érdekes módon többet számoltunk meg: 686 személy került fel a listára. Mondhatjuk, hogy túlteljesítettünk.

Kérdésemre, hogy hogyan lehet túlteljesíteni a népszámlálást, hogy lehet megszámolható embereket találni ott, ahol nincsenek. A polgármester készségesen elmagyarázza.
– A statisztikai hivatal adatai szerint 974-en élhetnek Torockó községben, de mi aztán beszámoltunk olyan személyeket is, akik életvitelszerűen nem laknak itt, például négy személyből álló családomat is ide számoltattam, habár Nagyenyeden élnek. Fontos, hogy Torockó lakossága ne kerüljön az 1000-es létszám alá.
– Az ezres küszöb elérése garantálja a község státuszt Torockó számára?
– Nem feltétlenül, de elhangzott régebb, hogy az ezres létszám alatti községeket összevonhatják más településekkel, és akkor egy községközpont lesz kettőből.

– Melyik településhez csatolnák Torockót és Torockószentgyörgyöt, ha ad absurdum, ez bekövetkezne?
– Fehér megyében csakis román községek kebelezhetnék be a két magyar többségű települést: az egyik a Livezeni község, a másik opció pedig Nyírmező lehetne, amely Nagyenyed közelében van, körülbelül nyolc kilométerre innen.

Mindkét esetben az új községben a románok lennének többségben. Ez nem biztos, hogy megtörténne, de jobbnak láttunk megelőzni egy ilyen forgatókönyvet, és akkor én elöl jártam a példával, ide számoltattam a családomat – tisztázza a számlálási manővereket a polgármester.

– Miközben nem laknak itt, és a három gyereke Nagyenyeden nevelkedik? – kérdezem.
– Akárhol vannak, az mind a magyarságnak jó, mert a Bethlen Gábor kollégiumnak is pont úgy szüksége van a gyerekre, mint az itteni iskolának. Hiszen én közel 30 éve végeztem ott diákként, idézi fel Deák-Székely. Akkor több mint ezren tanultunk ott, jelenleg a kollégiumban mindössze 530 diák van. Tehát ez a felére való visszaesés a szórványmegyékben mindenhol megmutatkozik, nemcsak Torockón, hanem az összes településünkön, ahol magyarság él.
– És akkor az ön példája nyomán voltak mások is, akik úgy döntöttek, hogy Torockóra számlálódnak, akik nem állandó lakosai a községnek, de mondjuk van itt ingatlanjuk, folytatom a gondolatmenetet.
– Így van, emiatt jött ki ez a többlet, úgyhogy 601-ből 680 lett – tisztázza a számokat a polgármester. Ebben a szemtől szemben való számlálási időszakban jobban is tudtunk teljesíteni, mert rengeteg idős ember el is várta, hogy hazamenjünk hozzá, kiszolgáljuk őket. Nagy hőségben ők nem szívesen mozdulnak ki. És az összeírás során úgy alakult, hogy 113,14 százalék lett a 100 százalékból.

Kik és hogyan számolódtak a torockói lakosok közé?

A részleteket a stratégiával kapcsolatosan a polgármesteri hivatal alkalmazottjától, Veres Mónikától tudom meg, aki az online és a szemtől szembe, házról házra járás szakaszában is alapembere volt a torockói népszámlálásnak.

– Mi azt mindenképp tudtuk, hogy fontos Torockó községnek, hogy minél több magyar legyen itt megszámolva, és ezért tartottuk fontosnak, hogy mindenkit megszólítsunk – kezdi Veres Mónika nagyon messziről a beszámolót.
– Előre kigondolt stratégia volt az, hogy megszólítsák a nem itt lakókat? – érdeklődöm.
– Nem feltétlenül, mosolyog a községháza alkalmazottja.
– De kialakult, szól közbe a polgármester.
– Nem kellett nagyon győzködni az embereket, magyarázza Veres Mónika. Sok olyan volt, én Szentgyörgyről tudok beszélni konkrétabban, mert ott jártam házról házra, ahol a szülők hazaköltöztek városról, mert nyugdíjasok lettek, és a gyerekek meg külföldön dolgoznak. Az idősek személyazonossági igazolványa sokszor városra szól, ahol ezelőtt öt-hat éve laktak, ők most ide jelentkeztek be, és a gyerekeiket is ide jelentették be. Ők javasolták, számoljuk ide a fiatalokat is. Azt mondták, hogy a külföldön dolgozó családtagok egyébként nem számolták meg magukat, küldték a személyi adataikat, a végzettséget, munkahelyet. Na, onnan jött ez a tizenhárom százalék pluszban.

Az is kiderül, hogy már a felkészítők alkalmával figyelmeztették a számlálóbiztosokat arra, hogy milyen „szabályszerű kivételeket” eszközölhetnek, hogy beszámláljanak olyan romániai polgárokat, akik egyébként nem élnek az országban, és nem adóznak itt.

– Adva volt a lehetőség, magyarázza Veres Mónika, hogy az is legyen megszámolva, aki egy évnél régebb vállal munkát külföldön. Néhány esetben a külföldön való tartózkodást a tavalyi év utolsó itthon töltött napjától számoltuk. Szóval, ha az illető hazajött nyaralni egy hétig a tavaly, akkor azt beszámolhattuk. Viszont voltak olyanok is, akik már több mint egy éve hiányoznak, őket nem tudtuk beszámolni.

Az emberekről a házakra, ingatlanokra terelődik a beszélgetés. Kíváncsi vagyok, kik azok, akik felvásárolták az eladó házakat.

– Többnyire befektetők vásárolták meg az ingatlanokat, hogy panziót vagy nyaralót létesítsenek bennük – válaszol Deák-Székely Szilárd Levente. Az nem igazán jellemző, hogy család gyerekekkel ideköltözzön, mert itt akar élni. A vásárlók magyar befektetők, örültünk, hogy nem kerülnek „román kézre” a műemléképületek, de ha életvitelszerűen laknának bennük családok, annak jobban örülnénk.

A munkahelyhiány is hozzájárul ehhez az apadáshoz, mert kicsi a község, kevés a munkalehetőség. Aki dolgozik, az többnyire vendéglátásból él meg: Torockón 40-45 panzió működik, mindenki erre van ráállva. A férfiak között sok a jó mesterember, aki távolabb is elmegy munkát keresni, akár Románia különböző régióiban, de a határon túl, Magyarországon is sokan dolgoznak.
– Németország, Anglia, Olaszország mennyire kedvelt célpontok a torockói vendégmunkások között? – kérdezem a polgármestertől, mert eszembe jut mit hallottam friss ismerőseimtől a vegyesbolt előtt.
– Olyan is akad, aki távolabb megy, de legtöbben Magyarországon dolgoznak. A torockószentgyörgyiek meg inkább itthon maradtak, mert ők mindig is mezőgazdasággal foglalkoztak, és most is van jó pár család, aki a virágkertészetet működtet, egészen szép eredménnyel. Zöldségtermesztéssel, állattenyésztéssel is foglalkoznak.

„Nemcsak kevesen vagyunk, hanem elöregedőben is”

A munkáról a gyerekekre terelődött a beszélgetés. Azt már évekkel ezelőtt hallottam, hogy állítólag Böjte Csaba ferences szerzetes évekkel ezelőtt amiatt létesített épp Torockón egy újabb gyermekotthont, mert már akkor gondban voltak a helybéli iskolával az alacsony gyereklétszám miatt. Az otthonba érkező 15-20 gyermek „megmentette” az iskolát a bezárástól. Azt már a községháza titkárnője mesélte, hogy helyzet bonyolódik, mert az új szabályok értelmében ezután a gyerekotthonban nevelkedő gyerekek nem származhatnak más megyéből, tehát ott is egy számottevő létszámcsökkenésre számítanak már a közeljövőben.

Torockón és Torockószentgyörgyön egyébként az elmúlt két évben egyetlenegy gyerek sem született. Nincs is akitől szülessen, mondja nemes egyszerűséggel a polgármester.

A községben az átlagéletkor 50 év feletti, mintegy 230 nyugdíjast tartanak nyilván, ők már a 65 évet is betöltötték, a bűvös ezernek szinte a negyedét ők teszik ki.

– 63 gyerek van a községben, mondja Deák-Székely Szilárd, a két településen működő óvodával meg a torockószentgyörgyi elemi iskolával együtt, ahol az ottani gyerekek második osztályig tanulnak. Onnan aztán harmadiktól nyolcadikig átjönnek a községközponti iskolába. De a hatvanhárom gyerek úgy jön ki, hogy beleszámoljuk a Böjte Csaba-féle gyerekotthon, a Kis Szent Teréz Gyermekvédelmi Központ gyerekeit is, ahol jelenleg 14-en nevelkednek. Amikor én 1997-ben először idejöttem, pontosan a jelenlegi létszám kétszerese, 127 gyerek járt az iskolába.
– A lakosság létszáma akkor sem volt nagyobb, tehát ez azt jelenti, hogy a fiatal generációk elmentek innen.

– Ez sajnos így van, tehát ez tudni kell, hogy utóbbi két évben egyetlenegy gyerek sem született. Temetés pedig évente 25-26 is van.
– Mit tehet polgármesterként, amikor ezeket a számokat látja? Hogy lehet ezt aránylag optimistán megúszni, és kinek lehet itt jövőt tervezni?
– Optimistán megúszni nem lehet, mert nyilván egy polgármesternek tudnia kell, és tudjuk, hogyha munkahelyek nincsenek, akkor a családos fiatalokat nem lehet idekötni. A faluturizmuson kívül az egyetlenegy nagyvállalkozás a szentgyörgyi tejgyár, ahol kilencvenöten dolgoznak, de már ott is egyre kevesebb a helyi alkalmazott, és más településről hoznak munkásokat, illetve ott is vannak már ázsiai vendégmunkások, akárcsak ebben a vendéglőben, itt a központban, szemben a polgármesteri hivatallal, ami alig két-három hete nyílt meg.

A polgármester elmondása szerint mindent megtesz, hogy a községet a 21. századi színvonalon tartsa, és elkezdi sorolni, hogy mi mindenre nyertek pályázatot, mit fognak felújítani, fejleszteni. „Nagy infrastrukturális fejlesztéseket indítottunk el: a víz- és szennyvízhálózatot, a közvilágítást próbálom rendbe rakni. Egyszerűen az utóbbi években annyira megnőtt az energiaigény a 15-20 évvel ezelőtti viszonyokhoz képest, hogy már a régi hálózat nem tudja ezt kiszolgálni. Nem volt ennyi panzió, nem volt ennyi elektromos készülék, a konyhák nem voltak így felszerelve. Többször előfordul, hogy leesik a transzformátor egy-egy utcában, nincs áram, de ezt az év végére megoldjuk: egy új, korszerű transzformátort telepítünk, aminek növelni is tudjuk a kapacitását, ha szükséges” – sorolja. A közvilágítás korszerűsítésére is pályáztak, áttérnek a LED-es technológiára, a szennyvízhálózat-pályázatot megnyerték Torockószentgyörgyön, de Torockó esetében egy korábban megnyert de el nem számolt 2011-es pályázat miatt nem tudtak újat benyújtani. Szentgyörgyön a várat is felújítják a helyreállítási alap kulturális komponensén keresztül, és hagyományos torockói házak felújítására is kapnak pénzt. De a fejlesztések ellenére sem számít arra, hogy az elöregedett Torockóra fiatal családok költöznek.

A gáz nincs bevezetve a községbe, és egyelőre nem is lesz: bár erre a fejlesztésre is kértek pénzt a Saligny-programon keresztül, nem nyert a pályázat. Egyelőre fával fűtenek, ami az öregeknek külön gondot jelent a téli hónapokban, a nyaruk azzal telik, hogy beszerzik és felvágatják a téli tüzelőanyagot. Melegétel programot is akart indítani a polgármester épp azért, mert sok az idős ember, akiknek egyre nehezebb nap mint nap megfőzni az ebédet, de egyelőre nem sikerült. A mobiltelefon-szolgáltatókkal is baj van, mert csak a Digi meg a Telekom működik jól a településen, ha valaki Vodafone vagy Orange előfizető, az nem tud kommunikálni. A helybélieket azonban nem érinti, mert mindenki átállt azokhoz a szolgáltatókhoz, akiknek erősítőjük van a Székelykőn.

Elköszönünk, a polgármester kikísér a kapu elé, mutatja a vendéglőt, ahol ázsiai alkalmazott dolgozik, és elpanaszolja, hogy bár utaltak arra, hogy jó volna helybélieknek munkát adni, a tulajdonos másképp döntött. Persze, a vállalkozót is megérti, csak azt nem tudja, hogy lehet kitörni ebből a körforgásból.

– Évről évre azt hangoztatják, hogy fellendítik Romániában a falvakat, de ez nagyjából úgy tűnik, hogy ez egy lufi csak, ami hamar kipukkad, tehát valós módon nincsenek megsegítve a falvak. A lakóik elöregednek, gyerekek nem születnek. Ezzel szembe kell néznünk.

Ők is torockóiak

Elindulunk kifelé a faluból, a filmdíszletnek is elsőrangú piactér eltűnik mögöttünk a kanyarban. Autóval se nagyon találkozunk az országúton, a Székelykőt még lefotóznánk, amikor eszembe jut a község egyetlen roma lakosának tett ígéretem. A házsort nem lehet eltéveszteni, nyoma sincs a fehérre meszelt házfalaknak, zsalugátereknek, virágos kiskertnek. A kidőlt-bedőlt ház előtt gyönyörű szemű leánygyermek figyeli, hogy belesünk az udvarra. Lăcătuș Iazmina a neve, mondja el nekünk, és igen, Petrunak a lánya, de édesapja még nem ért haza, édesanyja is dolgozik. Hol vannak a testvérei? Külföldön. A születésnapjára haza szoktak jönni. És még volt két testvére, de meghaltak, kigyulladt a ház, amiben laktak, és a gyerekek bennégtek. Ledöbbenve hallgatjuk a beszámolót, olyan nyugodtan közli velünk a tragédiát a kislány, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélgetnénk.

A szomszédból előkerül a nagyanyja is, akitől 10 perc alatt megtudom, hogy hány gyereke van, merre vannak szétszóródva a világban, de azt is, hogy bajban vannak, mert még arra az omladozó házra sincs semmiféle papírjuk, amivel igazolhatnák, hogy ők a tulajdonosok, pedig már negyven éve laknak ott. Minden gyermeke, aki elment szerencsét próbálni, jól járt, házuk van, külföldi állampolgárságuk, a lánya azt mondta, őt is kiviszi Ausztriába, de nem menne, mert itt ez a szerencsétlen Petru, aki nem ment sehova, Torockón maradt, s most ezt a házat is elveszíthetik.