Sárosdi Lilla: Azért sikítanak, mert süket fülekre találnak

• A Harvey Weinstein szexuális zaklatási botrányait robbantó New York Times-cikk megjelenése és a #metoo hashtag megszületése után másfél héttel, 2017. október 14-én Sárosdi Lilla a Facebook-oldalán osztotta meg saját abúzustörténetét egy „híres rendezőről”, aki egy barátjával együtt egy autóban molesztálta őt 17 éves korában. A színésznő három nap múlva megnevezte az elkövetőt, a Vígszínház Kossuth-díjas főrendezőjét és korábbi igazgatóját, Marton Lászlót.
• Hamarosan kiderült, hogy nem egyetlen, elszigetelt esetről van szó, körülbelül egy tucat nő (itt, itt és itt) mesélte el a médiában, hogyan zaklatta őt a rendező. Marton először tagadta Sárosdi Lilla vádjait, és rágalmazási pert helyezett kilátásba. A további áldozatok megszólalása után azonban az MTI-hez eljuttatott közleményében azt írta, „tisztelettel kéri bocsánatkérése elfogadását”.
• Másnap a Vígszínház kirúgta Marton Lászlót, a Színház- és Filmművészeti Egyetem vezetése pedig etikai vizsgálatot indított ellene. Az eset erőteljes indulatokat keltett a színházi szakmában, és számos kolléga és tanítvány állt ki a rendező mellett.
• Az egykori Krétakör társulat színésznője férjével, a társulatot alapító Schilling Árpáddal és két gyerekükkel négy évvel ezelőtt Franciaországba költözött.

A Sárosdi Lilla név öt év óta nem egyszerűen megosztó, de a társadalom változatos tagjaiból vált ki szélsőséges érzelmeket Magyarországon, és ami kivételes, oldalfüggetlenül. Van, aki hisz neked és együttérez veled, más rágalmazónak tart. Ezt az interjút mégis azonnal elvállaltad. Túl vagy már azon, hogy bántson mindez?

Megosztó vagyok, mint minden olyan ember, aki határozottan vállalja a véleményét, és mint minden nő, aki pofázik. Emellett a nevem egy olyan dologhoz köthető, ami mély problémára mutat rá, ráadásul a szexualitás témájában. Nem beszélve arról, hogy egy idős, köztiszteletben álló, joviális urat lepleztem le, hogyan abuzált embereket. Az ilyesmit nem szívesen halljuk megbecsült személyekről.

Milyen érzésekkel jössz haza ilyenkor? Milyen a viszonyod most a hazádhoz?

A hazám – hirtelen hogy összerándult a gyomrom ettől a szótól. Nekem nincs hazám, nekem otthonom van, és az otthonom ott van, ahol éppen élek és jól érzem magam: Franciaországban, Szendehelyen az anyósoméknál, de otthon éreztem magam nemrég egy hónapon át Kaliforniában is. A kérdésen egyébként már sokat gondolkodtam, és arra jutottam, hogy ez az ország inkább a múltamat jelenti, és ha már ide születtem, próbálom magamban összerakni, hogy a hátrányai mellett mik a pozitívumai, és hogy ezt a sok terhet és sérelmet hogyan tudom erővé kovácsolni.

A külföldre költözésetek mennyiben volt menekülés?

Nem menekülés volt, inkább betelt a pohár nálunk. Árpád elég sok közéleti munkát belerakott abba, hogy bizonyos változások elindulhassanak az országban, aztán az alapítványát egy tizennégy hónapos NAV-vizsgálattal elintézték. Közben nemzetbiztonsági kockázatnak is nyilvánították, ő pedig biztos volt abban, hogy itt hamarosan minden csak még rosszabb irányt vesz. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt ebben egyfajta kalandvágy is, mert mindketten nagyon vágytunk már valami újra. A lányunk akkor már francia iskolába járt itthon, és a Krétakör is nagyon sok szállal kötődött a franciákhoz, és mivel egy rendező barátunk, Kollár Adél egy Die nevű déli kisvárosban lakik, végül mi is ide költöztünk.

Milyen az élet Die-ben?

Ez egy ötezer fős, klasszikus francia kisváros, kórházzal, színházzal, mozival. Igazi lelket feltöltő környezetben élünk: a házunk pár perc sétára van a Drôme nevű, kristálytiszta vizű folyótól, a várost hegyek ölelik körül, az első sípálya is alig több mint fél órára van tőlünk. És a kultúra hozzáférhetősége is elképesztő. A franciák imádják a fesztiválokat, nem győzünk bejárni a belvárosba valamilyen programra, nyaranta a szerdai piacon is mindig fellép egy zenekar, és kifejezetten színvonalas a színházuk is. Megengedni magamnak, hogy magyar bevándorlóként megmártózzak ebben a közegben – csak ez került három évembe.

Ezt hogy érted?

Első generációs migránsnak lenni nagyon kemény meló. Mint általában a magyarokban, bennem is rengeteg kisebbrendűségi komplexus sűrűsödött össze, ami külföldön mélyen gyökerező szorongásokat hoz felszínre:

kelet-európai családból jövök, ahol a nők küzdöttek az áldozatiságukkal és a proliságukkal, és sosem hittek abban, hogy érnek igazán valamit ebben az életben.

A bevándorlólét viszont nagy tanító, és fantasztikus, hogy az ember ennyi idősen is képes átlépni az árnyékát. Négy év alatt Franciaországban több gondoskodást kaptam rendszerszinten, mint Magyarországon negyven év alatt. Megrázó különbség, hogy ott a rendszer nem büntetni és megalázni akar folyamatosan, és nem akarja velem elhitetni, hogy egy megbízhatatlan hülye vagyok. Persze a híresen kegyetlen bürokráciáján keresztül azért a francia állam is folyamatos nyomást gyakorol, amivel a mai napig befolyása alatt tarthatja az egykori afrikai gyarmatainak lakóit. Szóval fehérként, és nem a tengeren átkelő menekültként azért nekem is könnyebb gyakorolgatni a polgári öntudatot. Nagy pillanat volt, amikor végre megkaptuk a társadalombiztosítási számunkat, és sokáig lehetetlennek tűnt, hogy egyszer a szakmámból fogok pénzt keresni ebben az országban, ezen a nyelven – de sikerült. Ez a tapasztalat kellett ahhoz, hogy megtudjam, mire is vagyok képes valójában.

Amikor elhagytátok az országot, egy időre felhagytál a színészettel is. A magyar nézők legközelebb Hajdu Szabolcs Békeidő című filmjében láthattak, ami egyúttal az első filmes feldolgozását adta a Marton-ügynek: elemelte ugyan a konkrét szereplőktől, mégis érzékletesen illusztrálta a történetedet. A színházrajongó lányt zaklató rendezőt ráadásul a férjed, Schilling Árpád játszotta a filmben. Volt szereped a jelenet kidolgozásában?

Nem, nem is tudtam, milyen lesz majd pontosan. De annak nagyon örültem, hogy Szabolcs Árpádot kérte fel erre, mert egyrészt nagyon jó színésznek tartom, másrészt Árpád végig mellettem volt ezekben az években, és mélyen érti ezt a történetet. És tényleg remek lett a jelenet.

Öt éve, 2017 októberében álltál a nyilvánosság elé azzal, hogy húsz évvel korábban szexuális abúzust követett el veled szemben Marton László. Marton két év múlva meghalt, ezután pedig voltak olyan hangok, amelyek azt sugallták, hogy a rendezőt ez az ügy vitte a sírba. Megvizsgáltad a saját felelősséged ebben? Volt bűntudatod?

Megvizsgáltam, de ahogy arra többen is felhívták a figyelmemet a környezetemben: Marton László rákos beteg volt, és a halálát azért mosták össze a személyemmel, mert ezzel is engem akartak büntetni. Ez is az áldozathibáztatás egyik formája. Nekem fogalmam sem volt a betegségéről, de ha tudok is róla, akkor sem kellett volna, hogy közöm legyen hozzá. Engem akkor csak a helyzet rettenetes igazságtalansága hajtott, hiszen ekkor már nagyon régóta, de még mindig aktívan buzgott bennem ennek a traumának a nyomasztó érzése. Bármilyen emlék, ami az esethez kötött, húsz év után is ugyanolyan haragot hozott fel bennem. A Weinstein-sztorival pedig eljött egy történelmi pillanat, amikor azt gondoltam, itt az ideje kimondani az igazságot.

De látod, most is én magyarázkodom, és nem a bűnelkövetőnek kellett magyarázkodnia, mégpedig bíróság előtt. Szerintem itt azt a kérdést kellene inkább föltenni, hogy Marton ötven éven át gyakorolt hatalmi visszaéléseivel neki és a környezetének hogyan kellett volna elszámolnia egy ideális rendszerben.

Az azóta eltelt idő alatt mennyiben alakult át benned mindaz, amit Marton-ügynek nevezünk?

Amin akkor át kellett mennem, amiatt nagyon sajnáltam magam, de most már meg tudom élni annak a büszkeségét is, hogy volt bátorságom ehhez, és én lehettem az, aki itthon elindított egy nagyon komoly változást – persze ott állt mellettem rengeteg ember, akik támogattak és valódi civil kurázsit mutattak. De eltartott egy ideig, amíg megértettem, sokan miért álltak automatikusan egy ragadozó mellé, vagy hogy miért taszít sokakat ennyire ez a téma. Volt egy kollégám, aki egy évig teljesen elutasította, hogy beszéljen velem erről, majd rájött, hogy amiatt, mert vele is hasonló dolog történt. Az nyilván baromira fájt, hogy egységes szakmai kiállás nem volt mellettem, csak néhány színház adott ki közleményt arról, hogy elítélik az abúzus minden formáját, de rajtuk is végig érződött a rettegés.

Az ügy egy pontján az egyik kormánypárti lap a Lúzer című színházi előadásotok meztelen és szexuális tartalmú jeleneteit húzta elő a személyedet hiteltelenítő érvekként, ami egészen alpári szintre rántotta le a vitát. Ez volt a mélypont?

Ez volt, egy kegyetlen kivégzés. De még ennél is megalázóbb és lesújtóbb volt, hogy a kollégáimnak nekem kellett könyörögnöm, hogy legalább a színház védelmében mondjanak valamit arról, hogy mi a különbség egy művészeti alkotás és a valóság között. A kritikusok céhe állt nyilvánosan mellém és állt ki a színházművészet mellett, miközben még a legközvetlenebb színésztársaim is hallgattak. Pár hónap múlva egy bevásárlóközpontban összefutottam egy egykori krétakörös színészkollégámmal, aki rendezett is engem, és akit nagyon kedvelek, és amikor megkérdeztem tőle, hogy ezután miért nem hívtak fel legalább azzal, hogy mellettem állnak, azt válaszolta: „Miért kellett volna, hogy felhívjunk? Ez a te igazságod, én nem voltam ott abban a kocsiban.” Igazi tőrdöfés volt, már csak azért is, mert korábban vele is részletesen megosztottam, hogy mi történt velem tizenhét évesen abban a fehér BMW-ben, és a történetet fel is használtuk a közös előadásunkban. És emlékszem, még én szégyelltem magam, miután a plázában elbúcsúztunk – ahogy akkor is én szégyelltem magam, amikor nem voltam képes megtenni azt, amit a híres rendező az autóban kért tőlem, és én sírva kértem tőle bocsánatot, mert ő megsértődött, miközben a hátsó ülésen mellettem ülő barátja zavartalanul szerzett örömet magának. Egy másik kollégám pedig utólag azt mondta nekem,

„ne haragudj, hogy nem álltam ki melletted, de én együtt jártam Martonnal a gőzbe”,

de ezen már csak röhögtem. Ezek jól mutatják az általános morális szintet. De azt is mindig hozzá kell tennem, hogy rengeteg embernek vagyok hálás a támogatásáért, és a Krétakörből is voltak páran, akik erőt adtak nekem.

A közösségi oldalakat ekkoriban elárasztották a „miért csak húsz év múlva szólal meg?”, illetve az „én adtam volna neki egy pofont és kiszállok az autóból” típusú hozzászólások, a pszichológusok pedig igyekeztek elmagyarázni az áldozatiság bonyolult természetét. A saját lelki működésedet mikor értetted meg?

Folyamatosan dolgozom ezen, és a terápiám is nagyon sokat segített a megértésben. Én egy elhanyagoló környezetből jövök, az apám alkoholbeteg volt, előfordult, hogy bántalmazta anyámat, és egyéves koromban elhagyott minket, majd anyám tizenkét éves koromban azért hagyott el, mert irritáltam őt. Lepasszolt a nagyanyámnak. Ebből a háttérből nehéz egy stabil, önbizalommal teli személyiséget felépíteni. Nekem nem tanították meg a szüleim, hogyan kell megvédenem magam, vagy hogy vannak bizonyos jogaim. A gyerekkori abúzusomhoz is csak nemrég kezdtem hozzáférni. Mert nem Marton volt az első zaklatóm, kiskamaszként volt egy súlyosabb esetem is.

Elmeséled?

Zuglóban laktunk, tizenkét-tizenhárom éves voltam, amikor anyám, akivel azért tartottam a kapcsolatot, megismerkedett egy matematika–fizika szakos egyetemi tanárral, aki odaköltözött a szomszédunkba. Anyámmal aztán összejártak bridzselni, engem meg különórákra járatott hozzá. Negyvenes, köztiszteletben álló férfi volt, aki bensőségesen baráti vagy inkább apai kapcsolatot épített ki velem, rendszeresen vitt kirándulni vagy Beethoven-koncertre. Aztán egy alkalommal fürdőköntösben fogadott, majd

miközben én próbáltam felfogni, hogy a matematikában a végtelennel mint számmal is oldunk meg egyenleteket, ő szétnyitotta a fürdőköpenyét.

Ezután polaroid fotókat mutogatott nőkről, akiket intim pillanatokban fotózott le, és mielőtt elindultunk kirándulni, megkérdezte, nem baj-e, ha ő most itt a kocsiban kielégíti magát. Ezekben a pillanatokban teljesen lebénultam, megszűntem létezni.

Ezt elmondtad akkor valakinek?

Nem. Se az anyámnak, sem senki másnak. Gyerekfejjel nem is tudtam ezt az egészet hova tenni, sőt egészen a közelmúltig felnőttként sem volt erre igazán rálátásom. De egy gyötrő harag és egy kezelhetetlen indulat bennem ragadt, és évtizedeken át képtelen voltam feloldani vagy kifejezni – permanens pánikot okozott, aminek valószínűleg egyenes következménye volt, hogy egy éve miaszténiát diagnosztizáltak nálam, ami egy olyan autoimmun betegség, ami az izmok lebénulásával jár.

Az a gondolat, hogy az ilyen elkövetők gyakran maguk is egykori áldozatok, segít a feldolgozásban?

Nem – még akkor sem, ha az én elkövetőimről is ugyanezt feltételezem. Ez nem az én ügyem, ezzel nekik lett volna dolguk felnőttkorukban. Ahogy bizonyos szempontból vadból én is vadász lettem – vadásztam a férfiakra. Én ugyan nem tettem semmit mások akarata ellen, és soha nem éltem vissza a hatalmammal, éppen ellenkezőleg, sajnos nagyon is kiszolgáltattam magam, miközben folyamatosan vágytam a szeretetre, egyfajta túlfűtött szerelmi érzésre, és ehhez mindig választottam valakit, akire rávetíthettem a vágyaimat, aztán ha jött egy újabb projekciós felület, akkor az előző már nem volt érdekes. Ezzel a tudattalan működéssel nyilván sokakat megégettem, de leginkább magamat bántottam. Óriási változásokat hozott az életembe a terápia, mert amikor egy ilyen blokkoló mechanizmus tudatos szintre kerül, akkor elindul a gyógyulás, így képes magát megvédeni az ember, és másokat is meg tud kímélni a fölösleges szenvedéstől. A pszichiáterem szerint bocsánatot kellene kérnem azoktól, akiket ha akaratlanul is, de megzavartam érzelmileg. Mert én igenis hiszek a bocsánatkérés erejében – akár ötven év után is.

Marton Lászlónak nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy szembenézzen a tetteivel, ahogy szembenézett számos férfi kollégám,

akik életükben először megvizsgálták, ártottak-e valaha a viselkedésükkel másoknak. Számomra is nagyon felszabadító volt szembenézni a traumáimmal, és azzal, hogy mi a saját felelősségem abban, ha másokat bántottam. És hogy transzparenssé tudtam tenni mindezt a férjem számára, akinek a gyógyító szeretete is kellett ahhoz, hogy jobban egyensúlyban legyek magammal.

Összességében tehát mit gondolsz, mi a MeToo mérlege mostanra? Kováts Adél is azt nyilatkozta nemrég, hogy a szakma igenis önreflektívebb lett azóta, Jakupcsek Gabriella viszont úgy fogalmazott, a mozgalom talán többet ártott, mint használt. Hol tartunk most az abúzus és a hatalommal való visszaélés jelenségeinek értelmezésében, kibeszélésében?

Szerintem már az óriási eredmény, hogy megjelent ez az önreflektív hozzáállás, és többen eljutottak oda, hogy ha feljön bennük legalább egy kis rossz érzés a viselkedésükkel kapcsolatban, arra odafigyelnek. Talán egyre inkább kialakulnak az intézményekbe épített segítségek és garanciák is, és az áldozatoknak van hová fordulniuk. Amerikához képest persze sehol nem tartunk, ott olyan szintű jogi védelmet kapnak ma már az áldozatok, amihez nyilván nem a jelenlegi kormány alatt fogunk felzárkózni. Mostanra viszont legalább itthon is kinyílt egy kapu, és nagyon sokan vállalták fel a történetüket. Nem tudod elképzelni, akkoriban hány nő osztotta meg velem a saját esetét. Súlyosabbnál súlyosabb ügyeket, sokuknál több éven át zajlott a bántalmazás, és beszéltem több olyan férfival is, akik szintén abúzust éltek át gyerek- vagy fiatalkorukban. Közülük pedig sokakban csak akkor állt össze a kép, hogy mi is történt velük valójában, miután elkezdődött a témáról ez a társadalmi diskurzus, és mások esetein vagy a jelenség értelmezésén keresztül értették meg, hogy ők is áldozatai valakinek. Ami pedig feltűnően azonos volt ezekben a beszámolókban, az a mérhetetlen szégyen: mint ahogyan én is, ők is szinte kivétel nélkül nagyon szégyellték magukat. Ezért amikor azt kérdezik tőlem, hogy miért kell erről a témáról ennyit beszélni, akkor azt válaszolom: hát ezért.

Mert a tabusítás megakadályozza az embereket abban, hogy felszabadulhassanak egy éveken, évtizedeken át cipelt teher alól.

Fantasztikus nőnek tartom Németh-Kiss Pálmát, a tyukodi anyakönyvvezetőt, aki éveken át harcolt az igazáért a polgármesterrel szemben, és azóta is folyamatos ítélkezésnek van kitéve a faluban, ő mégis kitart. Igazi hős Szilágyi Liliána és Cseh László is, akik egy egész rendszer megtisztulását indították el, és nagyon fontos Hunyadi Emőke ügye is, aki szexuális zaklatás miatt feljelentette az egykori tanodás tanárát, és most becsületsértés miatt áll a bíróság előtt, mert a tanár beperelte. Én az elévülés miatt perelni már nem tudtam, de azt nagyon szerettem volna, ha Marton László engem is bíróság elé visz, de valószínűleg figyelmeztette az ügyvédje, hogy ha megteszi, kb. öt perc alatt fogja elveszíteni a pert.

Sodort el olyan művészt a mozgalom, akit te is nagyon kedveltél?

Polański néhány filmjét szeretem, de őt, mondjuk, nem is a MeToo sodorta el, ő egy igazi pedocriminal.

A kérdés inkább az, hogy mit kezdjünk A zongoristával és a Kínai negyeddel. Elválasztható egymástól a vállalhatatlan művész és az életműve?

Szerintem ha kiderül egy alkotóról, hogy egy hitvány zaklató, onnantól megszűnik a saját hitelessége. Egy rendezőnél végképp így van, akkor már nem tudok hinni a filmjének sem. Bár a múltkor a férjem leleplezett, amint pont egy Polański-filmet néztem, szóval néha én is belecsúszom ebbe. Ám én mint néző a filmélményre vágyva választhatom ezt, de egy stúdiónak kötelessége lenne elhatárolódni ettől az embertől. Érdekes kérdés viszont, hogy mi lenne, ha az igazi nagy kedvenceimről derülne ki valami hasonló, Tarkovszkijról vagy Bergmanról, akiről egyébként tudjuk, hogy eléggé durván bánt a gyerekeivel. Vagy ott van Lars von Trier, akit egy agresszornak tartanak a színésznői. Persze ez is iszonyúan bonyolult kérdés, hiszen a művészet éppen a határátlépésekről szól, és nem mindegy az sem, hogy mi maga a tett. De megint csak férfiakról, a férfiak által közvetített világról beszélünk. Eleve kevés a női rendező, de eddig nem sok visszaélésről hallhattunk felőlük.

Azért egyet biztosan tudunk említeni.

Igen, Eszenyi Enikő viselkedését sem menti semmi, és óriási jelentőségűnek tartom, hogy végül ennyien kiálltak magukért vele szemben. De akkor is érdekes az a kérdés, hogy ha egyszer a vezetői-hatalmi pozíciókba egyenlő arányban kerülnének nők és férfiak, vajon a nők is ugyanilyen gyakran áldozatul esnének-e a saját hatalmuknak.

Te mit gondolsz?

Nekem az az érzésem, hogy akkor nem lenne ennyi visszaélés.

És van olyan a MeToo kapcsán, amiről te is azt gondolod, hogy túltoltuk?

Nemrég Juhász Péternek több ítéletben is igazat adott a bíróság, és hazugságnak nevezte mindazt, amivel a jobboldali propagandalapok a volt élettársa vádjai alapján be akarták mocskolni. Ilyen az, amikor a hazugságot MeTooba bújtatják, és amikor a politika felhasználja azt a saját érdekei szerint. De károsnak tartom a tények ismerete nélküli ítélkezést és az általánosítást is. Az új mozgalmak viszont szinte mindig elmennek a szélsőségekig. Nemrég jártam Kaliforniában, ott az egyik egyetemen azért tüntettek a diákok, hogy ne kelljen olvasniuk huszadik századi férfi írók könyveit, mert szerintük ennyi évszázados elnyomás után ideje csak női szerzőket olvasni. Megjegyzem, egy ennyire bebetonozott patriarchális világrendben szerintem ez is teljesen normális, mert most túlnyomó többségben férfi szerzők szemén keresztül vizsgáljuk a világot.

Az, hogy vannak túltolások, természetes, és minden változás követel áldozatokat.

Azt is látni kell viszont, hogy a hátrányokat elszenvedők pont azért tolják túl, mert a rendszer nem veszi őket komolyan; azért sikítanak, mert süket fülekre találnak. Ha megértőbb lenne a közeg, a pánik is alábbhagyna. Az persze nagyon nincs rendben, ha minden bizonyíték nélkül meghurcolnak embereket.

Pont erre hivatkoznak a MeToo kritikusai is. Csakhogy a szexuális abúzus általában nehezen bizonyítható: az áldozatok jó része a traumatikus állapot miatt egy ideig képtelen a hatóságokhoz fordulni, és ellentétben az erőszakos cselekményekkel, a zaklatásnak legtöbbször nincsenek nyomai, és tanúi is csak ritkán. Sokan mégis jogerős ítéletet követelnek minden egyes eset mellé.

És persze ez lenne az ideális, de az általad is említett okok miatt ez lehetetlen. Marton László tetteire sincs jogi bizonyíték, létezik viszont az a hivatalos papír, amivel az egyik kanadai színház kiutasította őt 2015-ben, miután két diákját zaklatta szexuálisan. Aztán ott van annak a közel tucatnyi nőnek a beszámolója, akik részletesen elmesélték a történetüket, milyen megalázó módszerekkel zaklatta őket Marton. Én korábban ahány társulatban megfordultam, mindenhol elmeséltem a kollégáknak, mit tett velem Marton, mert úgy éreztem, hogy ez az egyetlen fegyverem. Ilyenkor többen nemhogy nem lepődtek meg, még rá is erősítettek más, hasonló eseteivel. Ahol viszont ezek a tanúk sem léteznek, ott valóban nagyon nehéz a bizonyíthatóság.

Itt volt nemrég Johnny Depp és Amber Heard ügye, amiben jellemzően szintén mindenki a szerint osztotta ki előre a szerepeket és ítéleteket, hogyan áll a mozgalomhoz. Szerinted mennyire torzítja az egyes ügyekben a tisztánlátásunkat a MeToohoz való viszonyunk?

Ez is természetes, az emberek ritkán képesek objektívek lenni, inkább ösztönösen és a saját meggyőződésüknek megfelelően döntenek. De a hírességek eseteinél sokkal fontosabb, hogy a világon naponta milliószámra történik abúzus, és a periférián, szegénységben élő embereknek esélyük sincs megvédeniük magukat, teljesen kiszolgáltatottak. Az én ügyem semmi nem volt ahhoz képest, ahogy a vidéki cigány barátaimat nap mint nap alázzák porba. Magyarországon ma megtörténhet az, hogy egy cigány nő petevezetékét a tudta nélkül köti el az orvos csak azért, hogy ne szülhessen több gyereket.

Elmondhatatlan, hogy ezek az emberek milyen terheket cipelnek, miközben az állam totálisan magukra hagyja őket, szarik rájuk.

De máshonnan sem számíthatnak túl sok segítségre, ez a rendszer lemarja a morált és az emberséget még a legjóindulatúbbakról is, a segítő gesztusokból, önzetlenségből egyre kevesebb jut másnak.

Ez a düh érződik azokból a videókból is, amiket tavaly készítettél és osztottál meg a Facebook-oldaladon, és amiket sokan nem is feltétlenül tartottak ízlésesnek. Ezerötszáz kilométerre is ennyire feltüzelnek a magyarországi hírek?

Ó, hogyne! Nem kell itt élned ahhoz, hogy ingerültté válj, mert minden napra jut valami gusztustalanság. A művészetnek viszont mindig fontos feladata volt, hogy kritizáljon, és ennek az egyik eszköze a provokáció. E téren a magyar művészektől is többet várnék, de csak elenyésző részük vállal igazi kritikus véleményt, ők inkább „nem politizálnak”. Ez Franciaországból nézve még feltűnőbb, mert ott eddig bármilyen társulatban megfordultam, folyton szó volt a közügyekről, és rendszeresen csinálnak ezekből előadásokat is. Nyáron például láttam egy lenyűgöző előadást Avignonban arról, Európa hogyan lopja el az afrikai országok nyersanyagait, elszegényedésbe taszítva a helyi lakosokat, akik aztán prostitúcióra kényszerülnek Európában.

Arról az elméletről egyébként mit gondolsz, hogy a trauma jót tesz a színészetnek?

Hát persze, „ezért vagy te ekkora zseni, mert abuzáltak!”. Nagyon különleges színész, csak éppen alkoholista, és egy tönkrement élet – de ez senkit nem érdekel. Szerintem nagy probléma, hogy a színészképzésben nem dolgoznak olyan pszichológusok, akik kontrollálják azt a nagyon érzékeny folyamatot, amit a színészet jelent. Régi vita a szakmában az is, hogy a terápia vajon kigyomlálja-e az emberből a tehetséget. „Nem akarok normális lenni, mert akkor rossz színész leszek.”

Te rosszabb színész lettél a terápiád után?

Nem. Sőt, biztos vagyok benne, hogy inkább jobb lettem, már csak amiatt is, hogy már el tudom engedni a bizonyítási kényszereimet. Szerintem emiatt voltam a színpadon is mindig sok, mert nem hittem abban, hogy a kevesebb is lehet elég. Kisebbrendűségi komplexussal a színész általában túljátssza a szerepét.

Amikor éppen Európa egyik legjobb független társulatának voltál a tagja, az nem adott elég önbizalmat?

Bármennyire hihetetlen, de bennem ez sosem tudott elmélyülni. Akkor sem, amikor Ariane Mnouchkine Párizsban azt mondta nekem, hogy csodálatos színésznek tart. Sokat gondolkodtam azon, vajon mi lett volna, ha egy egészséges, szerető családban növök fel. Mint amilyenben most a gyerekeim, és amit én olyan nagy erővel próbálok számukra megteremteni.

Éppen ez az: feltűnő, milyen tökéletesen hagyományos családmodellben éltek, apa férfi, anya nő, egy kisfiú, egy kislány. Hogy lehetséges ez?

Arra nem vagyok büszke, hogy a fehér hetero többséghez tartozom, de amit nőként jelentek, arra büszke vagyok, attól pedig nagyon boldog, hogy ezzel a három emberrel élhetem az életem, valódi szeretetben. Franciska, a lányom tizenhárom évesen olyan kortárs francia feminista irodalmakat olvas, amikből én is sokat tanulok. A fiam miatt most, hogy ő is cseperedik, sokat aggódom, hogy az ő érzékeny és békés személyiségével hogyan tud majd érvényesülni a maszkulin közösségekben, és milyen férfiszerepet választhat magának, ha nem akar agresszív elnyomó lenni, de lúzer és áldozat sem. Ők már mindketten olyan iskolába járnak, ahol a gyerekek szakemberrel beszélgethetnek a saját érzéseikről, vagy akár a nemi identitásukról, és ha egy kislány azt kéri, hogy elle helyett szólítsák őt il-nek, azt komolyan veszik. Ugyanezt tapasztaltam San Franciscóban, ahol olyan jó volt látni, hogy ott ennyifélék lehetnek az emberek, az átlagtól való eltérés nem hiba, nem betegség, hanem pozitívum, újabb hozzáadott érték a közösségben. Ott én is azt éreztem, hogy szabadon lehetek freak. Egy olyan egyentársadalomban, mint amilyen a magyar, nagyon nehéz megtudni, hogy egy ember kicsoda valójában.