A kiborgdelfinek könnyei fertőzőek

Mi az istent keres egy Timberland-bakancsos, feszítő férfi egy kocsi tetején, amit épp szerel valaki kőműves-dekoltázst villantva? Ki ez az angyalszárnyakat viselő, fehérre maszkolt arcú középkorú tag, és vajon valódiak az elváltozások a testén? Hova futhat az elszabadult ló egy balkáni lakótelep kellős közepén? Hol vagyunk? Miért és hogy kerültek ide a kép szereplői? A néző értetlenül áll Mihai Barabancea bukaresti fotós új képeit látva. Próbál kapaszkodni valamiféle realitásba, és megpróbálja helyretenni a fejében, hogy a fotókon látott őrület csak kreált, jól maszkolt póz, vagy tényleg ennyire váratlan és elborult szituációkat szül a való élet.

Ha ezen túl vagyunk, jön az elmerülés, a fulladás, és a megfertőződés: a román művész elhaló színű képei rohadnak, marnak, furcsa kórt terjesztenek és elsőre felettébb kényelmetlen rájuk nézni, de utána nehéz elfordítani a tekintetünket róluk. Barabancea fotográfiájának vonzerejét ez a valóságot illúzióval keverő, morbid játék és folytonos bizonytalanság alapozza meg.

A Romániában és Moldovában öt éven át fotózott új projekt címe (Cyborg Dolphin Tears) találó: bár delfinek helyett maximum lovak, bárányok és kakasok szerepelnek a képeken, annál több a balkáni kiborg és emberi mivoltát már-már levetkőző entitás. Robotjelmezes, páncélos, VR-szemüvegben nyakukhoz kést szorító figurák, rideg űrkapszulának tűnő eszközből félholtan kilógó nőalak. Ők mind a jelen pusztulásában képviselik a disztópikus jövőt, amit a fotós előre elsirat és egyben trollként ünnepel.

A valóságot hekkelő Barabancea szerint „a metamodernben a történelmi korszakok és ikonográfiák egymásba olvadnak”, ez pedig még tovább mossa a fotó és az értelmezés határait, és „új mintázatokat szül”: a képek nagy része a letűnt múltban, de az erodált jövőben is készülhetett volna, de az is lehet, hogy egy közösen megélt szimuláció termékei. A szentet és a régit még jelzik a megkopott ikonográfiák, az újat már a képbe belerondító műkörmök, illetve a robot és az ember közti lények képviselik.

Barabancea ezt csak balkánfuturizmusnak nevezi, és egy újratervezett kelet-európai imidzset villant meg a fotókönyvben, amit nem nyomorpornó, és nem a romantizált trash tölt ki. Sokkal zavarba ejtőbb ez annál, mivel karaktereivel elrugaszkodik az általunk megélt valóságtól, aztán jön pár kép, ami folyton visszahúz, és emlékeztet, hogy még mindig ezen a bolygón járunk. Ez minden, csak nem ismerős, pedig naivan azt hihetnénk, hogy már az összes bőrt lehúzták a témáról, és megmutatták, amit lehetett.

Barabancea új képei még a Telexen is bemutatott korábbi sorozatánál is roncsoltabbak, káoszosabbak és valahol rémisztőbbek is, amit a kivitelezés és a gyártási eljárás is erősít. Mintha már valami baktérium enné a nagyrészt eldobhatós analóg gépekkel készült fotókat, amiket a hatás miatt utólag a printelés során roncsoltak, illetve a négy nyomtatási alapszín, a cián, a magenta, a sárga és a fekete mellett a nyomatok elkészítéséhez még egy ezüstös színű festéket is használnak. Bizonyos helyeken az alkotó szavai szerint „nanorobotikus szennyezés-effektek” is megjelennek – látszólag a papírt is megfertőzte a világ, amit Barabancea ábrázolni szeretne.

Az Instagramon is aktívan posztoló Barabancea korábbi fotóprojektjei az Overriding Sequence, a The Kiss és Falling on Blades, melyek mind nemzetközi figyelmet kaptak, és megalapozták az új projekt hangulatát. A Cyborg Dolphin Tears mindössze 800 példányban jelent meg 2024 novemberében, és idén februárban Budapesten is bemutatták az ISBN+ galériában.