A buborékfólia eredetileg tapétának készült

Talán az egymástól legtávolabb levő politikai irányzatok képviselőit is közös platformra tudná hozni a kijelentés, hogy buborékfóliát nyomkodni jó. Ezt mindenki tapasztalta már: meghökkentően kellemes érzés, ahogy két ujj között elpukkan a műanyag buborék, a kerek kis puffancsból kiszáll a lélek, és csak egy csoffadt nejloncafat marad utána. Próbálták már sokan és sokszor megmagyarázni, miért jó a pukkantgatás, amit egy 1992-es harvardi kutatás stresszoldó hatásúnak írt le. Vélhetően több tényező együttesen adja a választ: az alapvető taktilis ingereken túl közrejátszhat, hogy a pukkantgatásnak azonnal van eredménye (vagy ha úgy tetszik, jutalma, mert az agy jutalomközpontjában ilyenkor dopamin szabadul fel); de a buborékpattintgatás ismétlődő tevékenysége meditatív hatású is lehet; sőt akár nosztalgikus érzések is közrejátszhatnak, ahogy eszünkbe jut, hogy gyerekként mennyire szerettünk buborékfóliával játszani.

Feltalálói természetesen nem stresszoldónak szánták a buborékfóliát. Viszont nem is olyan csomagolóanyagnak, aminek ma ismerjük. A fóliához vezető ötlet 1957-ben pattant ki egy Amerikában élő, svájci származású vegyészmérnök, Marc A. Chavannes fejéből, aki akkor már évek óta kísérletezett hőre lágyuló műanyag fóliák dombornyomásával. Chavannes együtt dolgozott Alfred W. Fielding mérnökkel, neki mesélte el az ötletét: a svájci két vékony műanyag réteget akart egymáshoz rögzíteni, az egyik felére pedig papírlapot ragasztani – elképzelése szerint így különleges szigetelő tapéta jöhetett volna létre, aminek a mintáját a műanyagra nyomott textúra adta volna. Akkoriban a műanyag divatos anyagnak számított, és Chavannes úgy vélte, hogy egy ilyen „3D” tapétára harapna a nonkonformista beatnemzedék.

A két feltaláló több anyaggal is megpróbálkozott, aztán egy nap átküldtek egy hőhegesztő gépen két zuhanyfüggöny-fóliát. A gép a két fóliából egyet csinált, de a két réteg közé apró légbuborékok szorultak. Ez tapétának förtelmes volt ugyan, de Fieldingék érezték, hogy valamire jó lehet a művük, és elkezdtek ötletelni. Több mint négyszáz elképzelést írtak össze, aztán kiválasztották a szerintük leginkább életképeset: arra jutottak, hogy találmányuk üvegházak szigetelésére válhatna be. Több szabadalmat is bejegyeztek a fóliára, aztán 1960-ban céget alapítottak Sealed Air néven. Terveztek és gyártottak termékprototípust, és tesztelték is üvegházakon. Az akkor még Air Capnek nevezett fólia azonban nem bizonyult elég hatékonynak ahhoz, hogy szigetelőanyagként eladható legyen.

Egy évvel később a cég marketingesének, Frederick W. Bowersnek jutott eszébe a nyerő ötlet. Akkortájt terjedt el az IBM új – és a kor IT-iparának méretéhez képest igen népszerű – középkategóriás számítógépe, az IBM 1401. Ez jóval nagyobb volt, mint a mai PC-k, minden modulja egy-egy szekrénnyi helyet foglalt. Emellett méregdrága volt: egy teljes rendszer a premier idején 370 ezer dollárba került, ami mai értéken körülbelül 2,2 milliónak (forintban több mint 720 millió) felel meg, de bérelni is havi 2500 dollár volt. A számítógépgyártó viszont gondban volt azzal, hogyan szállítsa a törékeny vagy elmozdulásra érzékeny alkatrészek tucatjait tartalmazó műszaki berendezéseket. És ekkor jött Bowers, aki kitalálta, hogy az Air Cap remek csomagolóanyag lehetne. Ezt elő is adta az IBM illetékeseinek, és mivel a bemutató jól ment, az 1401 moduljai hamarosan már a Sealed Air fóliájába tekerve érkeztek meg az új vásárlókhoz.

Az IBM-mel az együttműködés fényes siker volt és új ajtókat is megnyitott a Sealed Air előtt. A kisebb csomagolócégek is felfedezték az akkor már Bubble Wrapnek átkeresztelt fóliát, ami sokkal jobban védte a csomagok tartalmát, mint az addig bevett módszer. Az ugyanis az volt, hogy régi újságpapírba tekerve szállították a termékeket, a papír pedig nem védett olyan jól, mint a légpárnás fólia, ráadásul az újságok nyomdafestéke sokszor be is fogta az árut.

A buborékfólia világsikeréhez azonban kellett még egy összetevő: egy üzletember. Chavannes és Fielding ugyanis nem volt az, őket a találmányaik és azok tökéletesítése érdekelte. A Sealed Air csak 1971-ben lódult meg igazán, miután T. J. Dermot Dunphy lett a vezérigazgatója. Ő három évtizedig vezette a vállalatot, ezalatt a cég az 5 millió dolláros éves bevételét 3 milliárdra növelte. Dunphy vezetésével a Sealed Air diverzifikálta a termékkínálatát, különböző anyagú és célú fóliák születtek eltérő méretű légbuborékokkal. A vállalat árult többek között úszómedencét védő fóliát is, később pedig a Cryovac nevű vákuumcsomagolási technikával növelte a nyereségét. De a fő termék a Bubble Wrap maradt, ami az amerikai angolban köznevesült is. Ma pedig a vállalat már buborékmentes buborékfóliát is árul, ami gazdaságosabban szállítható és egy külön kütyüvel lehet felfújni.

Egyébként a buborékok kipukkasztása végigkísérte a Bubble Wrap diadalmenetét. Bár valószínűleg a Sealed Air laboratóriumában is óriási pukkantópartik voltak termékfejlesztés közben, az első gyerek, akinek megadatott ez az öröm, Fielding ötéves kisfia, Howard volt. „Emlékszem, hogy néztem azt az izét, és az ösztönöm azt súgta, nyomjam össze. Nagyon mókás volt kipukkasztani. A buborékok akkor sokkal nagyobbak voltak, mint manapság, és jó hangos hangot adtak ki” – emlékezett vissza Fielding a Smithsonian magazinnak.

A Sealed Airnek ma nagyjából 16 ezer dolgozója van több mint 110 országban, és éppen a napokban fordult nagyot a sorsa: novemberben egy magántőke-befektető társaság megállapodott a vállalat megvásárlásáról, az üzlet 10,3 milliárd dollárra (3,4 billió forint) értékeli a Sealed Airt.