Drámai képsorokat láthattak hatvan éve, 1965. augusztus 9-én a szingapúri televízió nézői: Li Kuang-jao miniszterelnök bejelentette, hogy Szingapúr kilép a maláj szövetségből, ahová két évvel korábban kérte a felvételét. A 735 négyzetkilométernyi terület addig Malajzia legkisebb tartománya volt, de a döntés értelmében független államként folytatta.
Beszéde közben Li a könnyeivel küszködött, a szemeit törölgette, a hangja többször elcsuklott; de végül erőt vett magán, és végigmondta, amit szeretett volna. Egy kanapén ült, mellette a miniszterek, vele szemben körülbelül tizenöt jegyzetelő újságíró. A képsorokat ma a Szingapúri Nemzeti Múzeumban láthatjuk, rendre hatalmas tömeg áll a kivetítő előtt.
Egy idézet ebből a beszédből: „A gyötrelem pillanata ez nekem, mert egész életemben, egész felnőtt életemben hittem Malajzia egyesülésében és e két terület egységében. A két népet földrajzi, gazdasági és rokoni kötelékek kötik össze. Nem tudtuk elérni a több nemzetiségű terület integrációját Malajziában.”
Az akkor kétmilliós Szingapúr lakosságának jelentősebb részét, 75 százalékát kínaiak tették ki, de malájok és indiaiak is keresték a kikötőjéről híres városban a boldogulásukat, az ott letelepedő európaiak és amerikaiak száma viszont csekély volt. Malajzia valamennyire meg is könnyebbült, hogy ez az etnikailag nem egységes terület levált róluk.
Akkor még semmi sem utalt arra a példátlan fejlődésre, ami ezzel elindult. A lakosság érthetően aggódott, mert a lépés kockázatos volt, még ha a britek rögtön biztosították is az újdonsült országot segítségükről, és az elsők közt ismerték el a függetlenségét. Kevesen hittek akkor az önálló fennmaradás sikerében, és még kevesebben, hogy egy gazdag, modern államot teremtenek, ami hivatkozási alapul szolgál évtizedeken át.
Szingapúrban a függetlenné válás nemzeti ünnep lett, az ország idén gigantikus ünnepségsorozattal emlékezik a születésre.
Ma már a világ legnagyobb cégei mind érdekeltek a városban, a világ egyik pénzügyi központja, aminek az utcáin Forma-1-es versenyt lehet rendezni. A felhőkarcolók tövében azért megmaradtak a régi kikötői kocsmák. Igyekeznek maximálisan kiszolgálni a turizmust is, Sentosa szigete üdülőparadicsom lett, miközben a Kallang negyedben még mindig vannak olyan utcák, ahol visszaköszönnek a 70-es évek kőházai, amik mára persze lelakottak, de a munkások itt dolgoznak.
De vissza a függetlenséghez. Li maga is kínai bevándorlók gyereke, 1923-ban született Szingapúrban. Kínai származású malájföldinek definiálta önmagát. Egyetemista volt, amikor a japánok 1942-ben elfoglalták a várost. A szingapúri csatának a nemzeti múzeumban nagy hatású rövidfilmet szenteltek, még egy japán tank replikáját is kiállították mellé. A britek tekintélyét jelentősen megtépázta a japánok akciója, arra készültek ugyanis, hogy a tenger felől támadnak, azt a védelmi vonalat meg is erősítették, ám ehelyett a dzsungelen átkelve, Malajzia felől rohanták le Szingapúrt.
A japánok át is nevezték a várost, a Syonan-to nevet adták neki, ami annyit tesz, a déli sziget fénye. Három év múlva, a háború végén a japánok kivonultak, a britek fennhatósága megmaradt, Li pedig Londonban és Cambridge-ben folytatta a tanulmányait. Osztályelső volt, visszatérése után ügyvéd lett, aztán politikai pályára lépett. Ugyan a térség környező országaiban terjedtek a kommunista tanok, ő ellenállt, és a liberális piacgazdaságban gondolkodott.
Hatalomra kerülése után sok mindennel szakítani akart, szerte a világban ismert szélsőséges példa, hogy betiltotta a rágógumit. A szerte Ázsiában bevett szokásnak számító utcai köpködés ellen is küzdött, bírságot szabott ki rá. Mivel ásványkincse nem volt, stratégiailag viszont a legfontosabb helyen fekszik az ország, a kikötő fejlesztése volt az alapvető célja. Nemcsak fejlesztette, hanem meg is akarta tisztítani a felgyülemlő szeméttől, hogy lehessen fürödni is a vízben. Éveken át tisztította a vizet, amiben tonnaszám gyűlt fel a szemét.
Szingapúr várta a befektetőket, gazdasági szerkezetet váltott, a multinacionális nagyvállalatok adókedvezményeket kaptak. Indonéziával rendezte fagyos viszonyát, az oktatásba pedig az első pillanattól nagyon sok pénzt fektetett Li. A város rohamos fejlődésnek indult, a faházakat kőházak váltották fel, lakótelepek épültek.
A külföldi tőke kezdeti beáramlását nem dokumentálták szakszerűen, de az tudható, hogy 1966-ban és 1967-ben az éves növekmény még nem érte el a 100 millió szingapúri dollárt, 1968-ban és 1969-ben azonban már 150, 1970-ben 400, 1971-ben pedig 600 millió szingapúri dollár volt a nagyságrend. A kedvező adózási feltételek vonzók voltak a nagyobb cégeknek. Beszédes adat: 1970 és 1978 között az ország külkereskedelmi forgalma 4 milliárd dollárról 23 milliárd dollárra nőtt. Szingapúr egy főre eső GDP-je 1965-ben nem érte el az 1600 helyi dollárt, tíz év múlva már 6000 környékén járt, ami közel négyszeres emelkedés. 1985-ben már kis híján elérte a 15 ezer dollárt.
Li állami kézben tartotta az élelmiszerek és az alapvető fogyasztási cikkek árát, a béreket rendelettel szabályozta. Szingapúr nemzetközi versenyképességének megőrzésében, valamint a munkaerő erkölcsi színvonalának stabilitásában fontos szerepet játszott a bérszínvonal lassú, a termelékenység növekedését nem meghaladó emelkedése a 90-es évekig.
Li 1990-ig töltötte be a miniszterelnöki posztot, utána formálisan átadta az irányítást, de benne maradt a vezetésben. 2015-ben halt meg, az öröksége és a víziója még évtizedekig hatással lesz az élőkre. A helyi múzeumban ettől még a gyarmatosítás nagy alakjáról, Sir Stamford Rafflesről van nagy méretű festmény, Li nem köszön vissza óriásposzterről.
Állj ki a szabad sajtóért!
A Transtelex az olvasókból él. És csak az olvasók által élhet túl. Az elmúlt három év bizonyította, hogy van rá igény. Most abban segítsetek, hogy legyen hozzá jövő is. Mert ha nincs szabad sajtó, nem lesz, aki kérdezzen. És ha nem lesz, aki kérdezzen, előbb-utóbb csend lesz, holott tudjuk, a hallgatás nem opció.
Támogatom!
