Négy embert ölt meg a bomba, aminek Hitlerrel kellett volna végeznie

„Magyarország Kormányzója Hitler vezér és kancellárhoz az ellene elkövetett merénylet szerencsés meghiúsulása alkalmából meleghangú táviratban fejezte ki örömét afelett, hogy a Vezér az Isteni gondviselés rendeléséből sértetlenül megmenekült. Vitéz Sztójay Döme miniszterelnök a magyar kormány és a magyar nemzet nevében ugyancsak táviratban fejezte ki jókívánságait a szerencsés megmenekülés alkalmából.”

A Magyarság című nemzetiszocialista lap 1944. július 25-én a fenti módon idézte az MTI egyik közleményét, amiben vezető magyar politikusok annak örültek, hogy Hitler pár nappal korábban túlélt egy ellene tervezett merényletet. A szövegezésből látszik, hogy milyen idők jártak akkor: Sztójay fasiszta bábkormánya volt hatalmon, legalábbis látszólag, mert valójában Magyarország német megszállás alatt volt. Egy hét múlva a kontinens másik felén Winston Churchill brit miniszterelnök így kommentálta a sikertelen merényletet:

„A Német Birodalom legfontosabb vezetői egymást gyilkolják vagy próbálják meggyilkolni, miközben a szövetségesek bosszúálló seregei közelednek hatalmuk egyre szűkülő köréhez.”

Európa felbolydult a hírre, hogy német tisztek összeesküvést szőttek Hitler ellen és majdnem sikerült meggyilkolniuk. Néhány héttel a normandiai partraszállás után derült ki, hogy Hitler környezetében megosztottak a náci vezetők és vannak, akik bármi áron leváltanák őt. Egyre több jel mutatott arra, hogy közel a második világháború vége – amit az összeesküvésben részt vevők közül végül nagyon kevesen érhettek meg.

A bomba, ami túl későn robbant

Az éppen nyolcvan éve, 1944. július 20-án lezajlott merénylet a sokadik kísérlet volt, amivel a Führert megpróbálták eltenni láb alól. Élete során több tucatszor próbálták megölni őt, többnyire német csoportok vagy magányos tettesek. Ezek a tervek különféle okokból hiúsultak meg: volt, amit a szervezők fújtak le, volt eset, amikor a Gestapo elfogta a merénylőt még mielőtt akcióba lépett volna, de olyan is, hogy a Hitler közelében elhelyezett bomba csütörtököt mondott. A sok kísérlet gyanakvóvá tette Hitlert aki emiatt szándékosan kiszámíthatatlanná tette a napirendjét. Időpontokat, helyszíneket változtatott meg az utolsó pillanatban, néhány alkalommal így sikerült elkerülnie a halált.

Ez történt például 1939. november 8-án is, amikor csak néhány percen múlott a dolog. Egy német asztalos, Georg Elser, aki a Führert okolta rossz helyzetéért és a háborúért, saját készítésű bombával akarta megölni a náci vezetőt. Miután megtudta, hogy Hitler beszédet tart majd egy sörözőben, több éjszaka alatt részletekben becsempészte bombáját a kocsmába és beépítette egy tartóoszlopba. A detonátort 21:20-ra állította be, mert a terv szerint a Führer kilenckor kezdte volna a beszédét. Hitler azonban előbbre hozta a programot és már nyolckor fellépett a sörözőben a pulpitusra. Kilenc után pár perccel távozott a helyszínről, 13 perccel később pedig Elser bombája felrobbant. A detonáció miatt nyolc ember meghalt és 62 megsebesült, Elsert a Gestapo rögtön elkapta és hat év fogság után 1945-ben a dachaui koncentrációs táborban agyonlőtték.

Elser egy elkeseredett kisember volt, de komolyabb konspirációk is szövődtek Hitler ellen, 1944-re pedig már a német vezérkar egy jelentős része holtan akarta látni őt. A Führer 1934-ben szerezte meg a teljhatalmat a hosszú kések éjszakája után (szintén nemrég volt évfordulója), de tíz évvel később már jóval ingatagabb volt a helyzete. Az évek óta zajló háború a Harmadik Birodalmat is megviselte, a hadigazdaságra állított ország még a megszállt európai országok kifosztásával is egyre kevésbé bírta a katonai terheket. A német seregnek a keleti frontról, majd Afrikából is súlyos vereségek után kellett visszavonulnia, a szövetségesek felől pedig egyre nőtt a nyomás, 1943-ban már német városokat kezdtek bombázni. Több német katonai vezető úgy vélte, hogy a háború vesztésre áll, és ez a hangulat megágyazott egy új összeesküvésnek.

A konspirációban a német hadsereg, a Wehrmacht olyan tábornokai is részt vettek, akik már 1938-ban is tervet szőttek a hatalomátvételre: Hans Oster, Ludwig Beck és Erwin vom Witzleben. Az összeesküvés egyik vezetője Oster volt, mellette Henning von Tresckow ezredes és Friedrich Olbricht tábornok voltak a fő szervezők. Ügyükhöz katonai vezetők mellett egykori politikusokat is sikerült megnyerniük, például Carl Goerdelert, Lipcse korábbi polgármesterét. 1943 nyarán pedig csatlakozott hozzájuk az 1944. július 20-i merénylet kulcsfigurája, gróf Claus Schenk von Stauffenberg ezredes.

Védelmi tervből puccseszköz

Bár a történet több filmes feldolgozása is pozitív színben tünteti fel az összeesküvőket – különösen Stauffenberget –, érdemes azért megjegyezni, hogy ők is nácik voltak. Valamilyen szinten mind hittek a nemzeti szocializmus eszméiben, csak sokan azt gondolták, hogy nem a Hitler által kijelölt irányt kell követni ezen belül. Stauffenberg például ellenezte a zsidók megölését, de azt azért vallotta, hogy a zsidó kultúrának és a zsidóknak nincs helyük Németországban.

Az ideológiai ellentétek mellett a háború helyzete is táplálta az összeesküvést: Tresckowék azt remélték, hogy ha Hitlert megölik és államcsínyt hajtanak végre, jobb feltételekkel köthetnek békét a szövetségesekkel. Hogy ez mennyire volt reális elképzelés, arról mai napig vitatkoznak a történészek, de nem kizárt, hogy a szövetségesek tudtak arról, mire készülnek a konspirátorok.

A szervezkedők éppen azt a tervet akarták Hitler ellen fordítani, amivel a Führer meg akarta védeni magát az összeesküvésektől. Hitler érezte, hogy a társadalomban és a katonai vezetésben növekedő elégedetlenség belső lázadáshoz vezethet, ezért 1943-ban utasítást adott a Valkűr-terv (Unternehmen Walküre) kidolgozására. Ennek lényege az volt, hogy vészhelyzet – például egy puccskísérlet – esetén a tartalék hadsereget gyorsan harckészültségbe lehetett rendelni. Az eredeti tervet Olbricht tábornok dolgozta ki, így volt hozzáférése a dokumentumhoz.

Az összeesküvés első lépéseként ő és Tresckow módosították a tervet: beleírták, hogy a Führer halála esetén a tartalék haderő nem csak riadóztatható, de akár be is vethető. Az volt az elképzelésük, hogy miután megölik Hitlert, a Valkűr-tervet életbe léptetve a tartalékosokkal gyorsan őrizetbe veszik az SS vezetőit és minden olyan potentátot, aki akadálya lehetne a puccsnak. A tervhez viszont meg kellett nyerniük a tartalék haderő vezetőjét, Firedrich Fromm vezérezredest, mert Hitleren kívül csak ő adhatta parancsba a Valkűr-terv megindítását. Fromm nem csatlakozott az összeesküvőkhöz, inkább kivárt: tudta, hogy kik szervezkednek, de nem támogatta őket – viszont nem is szólt a Gestapónak.

Tresckowék 1943 tavaszától kezdve többször is megpróbálták megölni Hitlert, de mindig kudarcot vallottak, több esetben is azért, mert az akkor már nagyon óvatos vezér az utolsó pillanatban változtatott a napirendjén. A legközelebb talán akkor jutottak a sikerhez, amikor 1943 márciusában egy likőrnek álcázott bombát feljuttattak a repülőre, amin a Führer utazott. A csomag a repülő rakterében feküdt, de a hideg miatt a detonátor befagyott és a bomba nem robbant fel. 1944 júliusára már sürgetővé vált az ügy: a szövetségesek már a szárazföldön nyomultak előre nyugaton, keleten pedig közeledtek a szovjetek. Ekkora Olbrichték már Stauffenbergre számítottak a merénylet elkövetésében, miután az ezredes bekerült a tartalékos haderő vezetőségébe és így jogot szerzett ahhoz, hogy a Führer közelében legyen.

Négyen belehaltak, Hitler nem

Stauffenberg már július 14-én és 15-én is kész lett volna a merényletre, de mindkét esetben lefújták az akciót, mert Hitler, valamint két hű embere, Göring és Himmler (utóbbi az SS vezetője volt) nem tartózkodott egy helyen. Tresckow és Olbricht ugyanis úgy gondolták, hogy a Valkűr-terv akkor lehet sikeres, ha Hitlerrel együtt Göringet és Himmlert is elintézik. Miután azonban a Gestapo kezdte megneszelni, mi készül, pár nappal később, július 20-án már azzal is megelégedtek volna, ha Hitlert sikerült megölni.

Aznap a Führer kelet-poroszországi bunkerében, a Farkasveremben (Wolfsschanze) tartott délután fél egykor megbeszélést, amire Stauffenberg is hivatalos volt. Az ezredes plasztikbombát rejtett a táskájába, amit egy tolldetonátorral élesített. Amikor megjelent az értekezleten, a táskát az asztal alá tette, közvetlenül Hitler közelében. Ezután a tervnek megfelelően a gróf telefonhívást kapott Berlinből és elhagyta a termet – ez nem volt gyanús, az ilyen megbeszéléseken megszokott volt a jövés-menés. Stauffenberg az épületet is elhagyta, és pár perccel később, 12:42-kor a bomba felrobbant.

Hitler a detonációban csak könnyebben sérült meg: mindkét dobhártyája beszakadt, kisebb égési sérüléseket szerzett és a felrobbant asztal szilánkjait kellett eltávolítani a lábából. Hogy nem halt meg, azt több, számára szerencsés tényezőnek köszönhette. Egyrészt a táskát kicsit arrébb tette az asztalnál álló Heinz Brandt ezredes, miután kétszer is véletlenül belerúgott – így a bomba messzebb került Hitlertől. Másrészt Stauffenbergnek a tervezett két kiló robbanóanyag helyett csak egyet sikerült élesítenie, mert megsürgették és kis híján rányitottak, miközben a bombával ügyködött – így a bomba kisebbet robbant. Harmadrészt aznap forró nyári nap volt, ezért Hitler a betonbunker helyett egy szellősebb házba helyezte át a találkozót, a bomba pedig vélhetőleg nagyobb pusztítást végzett volna a zárt bunkerben.

A robbanás így is ölt, csak nem a Führert: három tiszt (köztük Brandt) és egy gyorsíró életét vesztette, hárman súlyosan megsebesültek, a teremben levő további 17 ember pedig kisebb-nagyobb sérülésekkel megúszta a merényletet. A detonáció pusztítása kintről is látványos volt, és amikor Stauffenberg látta, hogy a házat szinte szétveti a robbanás, biztos volt abban, hogy Hitler meghalt. Azonnal Berlinbe repült, ahova három óra körül érkezett meg, majd Olbrichthoz sietett a Wehrmacht főhadiszállására, a Bendlerblockba. A tábornok egészen addig bizonytalankodott, a halálhír megerősítésére várt, és csak Stauffenberg meggyőzésére, jelentős késéssel léptette életbe a Valkűr-tervet, Fromm nevében.

Ezután Frommhoz mentek, aki viszont addigra már értesült arról, hogy Hitler él, és nem akart részt venni a puccsban. Az ellenkező Frommot megkötözték, de közben már a Führer emberei is akcióba léptek és minden lehetséges csatornán közölték, hogy a vezér él. Drámai pillanat volt, amikor egy berlini tartalékos osztag érkezett Goebbels propagandaminiszter letartóztatására, Goebbels pedig az osztagot vezető őrnagynak átadott egy telefonkagylót. A túloldalon személyesen Hitler szólalt meg és parancsot adott a puccs leverésére. Ahogy a merénylet kudarcának híre terjedt, egyre többen hátráltak ki Stauffenbergék mögül, este pedig a Führer már a rádióban is beszédet mondott (az összeesküvők ugyanis elkövették azt a hibát, hogy nem vonták ellenőrzésük alá a médiát).

Hiába indult meg a Valkűr-terv Berlin mellett Bécsben, Párizsban és más városokban is, a konspiráció késő estére összeomlott. A már újra Hitlert szolgáló tartalékos haderő lefegyverezte Stauffenbergéket és kiszabadította Frommot. A parancsnok dühöngött és rögtönítélő bíróságot szervezett, ami Stauffenberget, Olbrichtet és még két tisztet sortűz általi halálra ítélte, valamint a civilként ott tartózkodó Beckre is kimondta a halálos ítéletet. Éjfél után tíz perccel a Bendlerblock udvarán ki is végezték a négy tisztet. „Éljen a szent Németország!” – kiáltotta Stauffenberg a kivégzőosztag előtt. Beck engedélyt kapott az öngyilkosságra, de miután a próbálkozása után életben maradt, őt is lelőtték.

Megtorlás és propaganda

Fromm valószínűleg azért intézte el ilyen gyorsan Srauffenberget és társait, hogy ne derüljön ki, hogy ő is tudott az összeesküvésről. Ezzel azonban nem mentette meg a saját életét: a Gestapo két nap múlva elfogta és bíróság elé került. Végül nem tudták rábizonyítani, hogy tudott a merényletről, így árulásért ítélték el. 1945. március 12-én végezték ki sortűzzel.

Hitler mindenkit holtan akart látni, akinek egy kis köze is volt a merénylethez. A Gestapo 400 nyomozója dolgozott az ügyön, de nem volt nehéz dolguk: az egyik tiszt páncélszekrényében megtalálták az összeesküvés részletesen kidolgozott tervét. A következő hónapokban körülbelül hétezer embert tartóztattak le és ötezret kivégeztek. Nem csak olyanokat, akik részt vettek a konspirációban: az összeesküvők családtagjait sem kímélték, továbbá Hitler kihasználta a lehetőséget arra, hogy megszabaduljon egyéb belső ellenfeleitől is.

A perek augusztustól év végéig folytak Roland Freisler vérbíró vezetésével, aki gyalázkodva ítélte halálra az összeesküvés életben maradt vezetőit. A kivégzések augusztus 8-án kezdődtek, ekkor hajtották végre Witzlebenen és néhány társán az ítéletet. Húskampókra akasztották őket vékony kötéllel, haláltusájukat filmre vették és elküldték a Führernek. A kivégzések egészen 1945. áprilisáig elhúzódtak, ekkor akasztották fel például Hans Ostert is. Voltak, akik nem várták meg a felelősségre vonást. Tresckow a keleti fronton szolgált, amikor megtudta, hogy a tervük kudarcot vallott. Kézigránáttal lett öngyilkos. Erwin Rommel, az észak-afrikai hadszíntéren legendássá vált tábornok, a Sivatagi Róka is megölte magát, miután kiderült, hogy tudott az összeesküvésről és felajánlották neki az öngyilkosság lehetőségét.

A goebbelsi propaganda változatos hazugságokat terjesztett az összeesküvőkről, a nyugati oldalról támogatott akciónak állítva be a puccskísérletet. Ez a korabeli magyar sajtóban is megjelent. „Egy ellenséges hatalomtól indult ki a Hitler ellen megkísérelt merénylet terve” – írta például a Magyarság. „Angliából hozták be a merénylethez használt bombát” – fogalmazott az Új Magyarság. „A résztvevők közül senki sem volt közelebbi kapcsolatban az arcvonallal, nem szólva arról, hogy egyik sem harcolt sem jelenleg, sem a közelmúltban az arcvonalon” – írta szintén az Új Magyarság. „Angol származású felesége volt a Hitler elleni merénylőnek” – állította a Virradat című nyilas hetilap.

Mindebből szinte semmi nem volt igaz, Stauffenberg felesége, Nina például német nemesi családból származott. A felrobbantott plasztikbomba valóban angol gyártmányú volt, de nem a merénylet kedvéért hozták be: az összeesküvők az elfogott szövetséges katonáktól hadizsákmányként lefoglalt robbanószert dézsmálták meg. Az is hazugság volt, hogy az összeesküvőknek ne lett volna harctéri tapasztalatuk. Stauffenberg például a lengyelországi, a franciaországi és az észak-afrikai hadjáratban is részt vett, utóbbiban 1943-ban súlyosan meg is sebesült, elveszítve egyik szemét, jobb kezét és a bal kezén is két ujját.

A megtorlás kevés túlélője közé tartoztak Stauffenberg családtagjai. Feleségét, négy gyereküket és még néhány rokont letartóztattak, az ezredes várandós felesége a börtönkórházban szülte meg ötödik gyereküket. Himmler úgy gondolta, az áruló egész nemzetségét ki kell irtani, de végül csak Stauffenberg egyik testvérét végezték ki. Az ezredes felesége koncentrációs táborba került, a gyerekek nevelőintézetbe, de a háború után újra egyesült a család. Nina Schenk von Stauffenberg 2006-ban halt meg, 92 évesen.

Tom Cruise, a náci

A merényletet természetesen több film is feldolgozta, a legismertebb talán a 2008-as Valkűr, amiben Tom Cruise játssza Stauffenberget. Ez a film meglepően jól követi a eseményeket, csak néhány ponton tér el a valóságtól – és persze egy hollywoodi drámától nem meglepő módon eléggé idealizálja Stauffenberg alakját. Az ezredes személyének, indítékainak megítélése máig vitatott. Németországban inkább pozitív figura: kivégzésének helyén ma emlékmű áll, a Bundeswehr újoncai pedig 1999 óta a merénylet napján esküdnek fel Németország védelmére.

Hogy mi történt volna, ha a merénylet sikerül, és az összeesküvők megszerzik a hatalmat, azóta is a történészek egyik kedvenc gondolatkísérlete. Könnyen lehet, hogy Németország korábban kapitulál és a háború több millióval kevesebb áldozattal jár a frontokon és a koncentrációs táborokban. Ugyanakkor Stauffenbergék is nácik voltak, olyan elképzelésekkel, amik megnehezítettek volna egy esetleges békekötést (Goerdeler például úgy tervezte, hogy Ausztria Németország része marad).

Azt viszont ismerjük, mi lett a kudarc eredménye. Hitler minden túlélt merényletkísérlettel egyre jobban hitt abban, hogy ő valamiféle kiválasztott, akire magasabb hatalmak vigyáznak. Miután nyolcvan évvel ezelőtt megúszta a robbanást a Wolfsschanze melletti házban, fanatizmusa tovább nőtt, ugyanakkor még gyanakvóbb és zárkózottabb lett. Lassan elvesztette a realitásérzékét, tévedhetetlennek hitte magát még olyankor is, amikor nem volt tisztában a hadászati helyzettel. A keleten és nyugaton egymás után következő újabb vereségek hatására mentálisan összeomlott, egészsége is leromlott. 1945. április 30-án aztán ő sem látott már más megoldást, csak a halált.

(A magyar újságidézetek forrása az Arcanum archívuma volt.)