Három hétre egy ketrecbe zárták az amerikai katonák minden idők egyik legnagyobb amerikai költőjét

„Az a költő, aki ebben a században vagy az előző század utolsó tíz évében született, és őszintén azt mondja, hogy nem volt rá hatással Ezra Pound munkássága, vagy nem tanult sokat tőle, inkább sajnálatot érdemel, mint megrovást. Ez olyan, mintha egy akkor született prózaíró nem tanult volna James Joyce-tól vagy nem lett volna rá hatással, vagy mintha egy utazó átmenne egy nagy hóviharon, és nem érezné annak hidegét, vagy egy homokviharban, és nem érezné a homokot és a szelet. Pound írásai közül a legjobbak – és ez a Cantókban van – addig tartanak, amíg irodalom létezik”

– írta 1932-ben Ernest Hemingway Ezra Pound amerikai költőtől. A véleményével pedig nincsen egyedül, Poundot kortársai és az utókor is minden idők egyik legtehetségesebb amerikai költőjének tartja. Az angolszász világban nagyjából azon a szinten kezelik a művészetét, mint nálunk Ady Endréét. Ha valaki egy britet vagy egy amerikait kérdez meg arról, mi a kedvenc verse, van rá esély, hogy Pound Egy metrómegállóban című kétsorosát fogja mondani.

Csakhogy Ezra Pounddal van egy kis probléma. A költő nemcsak antiszemita és fasisztaszimpatizáns volt, de hazaáruló és náci propagandista is. Pound a második világháború idején több száz rádiós propagandaműsort vett fel a fasiszta Olasz Királyságban, majd a náci Németország bábállamaként működő Salói Köztársaságban. Ezekben dicsérte az olaszországi holokausztot, és megadásra szólította fel a nácik ellen harcoló amerikai katonákat.

A háború vége felé, 1945. április 28-án olasz partizánok kivégezték Benito Mussolinit, majd fejjel lefelé kilógatták Milánó egyik terére. Május 3-án megtalálták és elhurcolták Poundot, akit néhány nappal később átadtak az amerikai csapatoknak. Pound felajánlotta az amerikaiaknak, hogy segít egy „igazságos béke” letárgyalásában, de nem vették igénybe a szolgáltatását, helyette egy Pisa melletti hadifogolytáborba vitték, ahol egy 1,8×1,8 méteres ketrecbe zárták. A nyílt téren lévő acélketrecet kátránypapír fedte, és éjszaka reflektorok világították meg.

Pound három hetet töltött a ketrecben, majd éhségsztrájkba kezdett, amire kiengedték onnan, és nem sokkal később, még a nürnbergi per kezdete előtt az Egyesült Államokba szállították. Ott hazaárulással vádolták meg, de a pszichiáterek beszámíthatatlannak nyilvánították, ezért a Washington melletti Szent Erzsébet Kórház zárt osztályára került. Itt tizenkét évet töltött, 1958-ban azután szabadult, hogy többek között Hemingway kérte a kiengedését.

Ünnepelt költőként indult

De mi ment ennyire félre? Pound 1885-ben született egy középosztálybeli amerikai családban, 1901-ben, tizenöt évesen már a philadelphiai Pennsylvaniai Egyetem hallgatója volt, majd később ott is végzett. 1908-ban Londonba költözött, ahol nagyon hamar bekerült a menő irodalmi körökbe, és néhány éven belül már irodalmi szerkesztőként dolgozott.

Az első világháború végére aztán megromlott a viszonya a londoni körökkel, ezért 1921-ben Párizsba költözött, de ebben az időben is olyan írók műveit szerkesztette, mint Ernest Hemingway és T. S. Eliot. 1924-ben – többek között rossz egészsége miatt – feleségével Olaszországba, a Genova melletti Rapallóba költözött, és több-kevesebb kihagyással a háború végéig ott élt.

Pound már az 1910-es években antiszemita nézeteket vallott, idővel pedig egyre radikálisabb kijelentéseket tett. Mint a legtöbb fasisztának, alapvetően neki is a kapitalizmus velejárói nem tetszettek, csakhogy a kommunistákkal ellentétben ő nem a rendszer működését, hanem annak bizonyos szereplőit, nevezetesen a zsidókat hibáztatta ezért.

Az első világháború pusztításáért Pound a pénzügyi tőkét tette felelőssé, és hamar eljutott oda, hogy csodálja az 1922-ben hatalomra jutott Mussolini rendszerét. 1933-ban személyesen is találkoztak, akkor Pound átadta Mussolininek néhány versét és dokumentumot az alternatív gazdasági elképzeléseiről, onnantól kezdve pedig azt hitte, befolyásos ember lett Olaszországban.

Ettől kezdve már csak egy lépés volt, hogy Pound a háború kitörése után a római rádióban propagandaadásokat vegyen fel. Az angol nyelvű adásokat Közép-Európába, Angliába és az Egyesült Államokba is sugározták, azokban Pound rendszeresen dicsérte Hitlert, miközben szidalmazta Churchillt és az Egyesült Államok vezetőit. Különösen visszataszítóak Poundnak azok az antiszemita adásai, amelyeket már az olaszországi holokauszt közben vett fel.

Miután 1958-ban kiengedték a zárt osztályról, Pound feleségével újra Olaszországba utazott, ahol fasiszta karlendítéssel köszöntette az újságírókat. Élete hátralévő részét nagyrészt Olaszországban töltötte, ahol rendszeresen találkozott neonáci és szélsőjobboldali politikusokkal, de politikai befolyása 1972-es haláláig már nem volt.

Pound megítélése azóta is ellentmondásos. Munkásságát és különösen annak 1910 és 1925 közötti részét az angolszász országokban nagyon sokra értékelik. Ebbe a versein kívül az is beleszámít, hogy ő szerkesztette a végleges állapotára T. S. Eliot Átokföldje/A puszta ország című versét, és nagy szerepe volt James Joyce Ulysses című regényének kiadásában, amelyek az angol nyelvű irodalom legfontosabb alkotásai között vannak.

Kérdéses viszont, hogy ezt mennyire teszi zárójelbe, hogy Pound a világháború alatt volt fasiszta/náci propagandista, és élete végéig antiszemita maradt. A kérdés már az életében aktuális volt, 1949-ben például hatalmas felháborodás kísérte, amikor megkapta az előző évben alapított Bollingen irodalmi díjat. Az egyik válasz az, hogy el lehet választani egy ember politikai tevékenységét az irodalmi munkásságától. Ettől viszont még nem lesz könnyű élvezni az utóbbiakat.

(Források: Guardian, New York Times, New Yorker)