Hetvenöt éve, 1948 nyarán, 11 év távollét után tért vissza először Magyarországra az amerikai szabad stílusú birkózás egyik legjobb versenyzője, Virág-Ébner Ede, aki az 1936-os olimpia egyik nagy favoritja volt. A berlini olimpián pechesen szerepelt, utána pedig mindent a nulláról kezdve az Egyesült Államokban építette fel (korabeli szóhasználat szerint) professzionista karrierjét. És megkockáztathatjuk, a jóképű Magyar Herkules nélkül talán nem is vonzott volna olyan sok nézőt a pankráció elődje.
Hazatérésekor bement egy budapesti kávéházba, és ahogy a Világ című lap megörökítette a riportjában, rögtön feltette mindkét lábát a székre. „Nem sértő ez, és nem is neveletlenség, Amerikában általános szokás, mert így jobban pihen a láb és 105 kilós testsúllyal már erre is ügyelni kell.” Elárulta, hogy a kezdeti nehéz évek után a sorsa jóra fordult, kecskéket nevel, ő maga vágja a lucernát a farmján Wichitában, amerikai felesége, Marguerite is ott dolgozik mellette, és ismerkedik a magyar nyelvvel. Az előző évben nem ment a legjobban az üzlet, mert ötezer dollárt veszített rajta, de azért nélkülöznie nem kell, jó színvonalon él.
„Szüleim látogatására jöttem haza. Előtte útba ejtettem Brüsszelt, Antwerpent, Liège-t, Amszterdamot, Rotterdamot és Párizst. Brüsszelben az éhező francia gyermekek javára birkóztam. Európában Budapesten láttam a legjobban öltözött nőket. Szebbek is, mint a párisiak. Párizsban igen sok a magyar. A Folies Bergere-ben a tánctanárok, a zenekar és a táncosnők többsége magyar.
Sokat hallottam a háborús pusztításokról. De bámulom az itthoniak csodálatos életösztönét. Ha nem látnám, elképzelhetetlen lenne az újjáépítés üteme. Hiszen a régi városkép alig változott”
– mondta.
Honnan indult a karrierje?
A magyar válogatott jó néhány újonccal utazott ki az 1934-es stockholmi Európa-bajnokságra. Az akkor 21 éves Virág-Ébnerről a kapitány, Papp László egyenesen azt nyilatkozta, hogy a birkózásra termett. Csupa izom, csupa szív. Emellett a svéd lapok a technikáját is dicsérték.
Az 1935-ös brüsszeli Európa-bajnokságra már rutinosan utazott, és a legfigyelemfelkeltőbb győzelmet ő érte el, miután a döntőben fél perc alatt földhöz vágta a már világbajnok, olimpiai érmes svéd Axel Cadiert. A visszaemlékezések szerint olyan adrenalin és küzdeni vágyás volt benne, hogy a bírónak közvetlen közelről kellett a fülébe sípolnia, hogy elengedje végre a riválisát a szorult helyzetből, vagyis a kétvállas tusból.
Az ő döntője ért véget mind közül a leggyorsabban. Ez a győzelem nemcsak itthon, hanem szerte Európában és az Egyesült Államokban is nagy figyelmet kapott. Virág-Ébner a 87 kilósok közt versenyzett, azonnal megkapta a Magyar Gladiátor becenevet, a lapok egymással versengtek, ki tudja alaposabban bemutatni őt.
Édesapja, Ébner Rudolf kesztyűüzletében kereste fel például a Sporthirlap, a cikkből kiderült, hogy az inasmunka után megy edzeni, naponta két órát erősít délutánonként, és a fizikai munka után is jólesik még neki a más jellegű testmozgás. Próbálkozott a boksszal is, de kellemetlenségek érték, és hamar abbahagyta.
„Aránytalanul izmos. Tipikus példája az izomkolosszusnak. Ha jellegzetes alakja megjelenik az utcán, mindenki utána fordul. 174 centi magas, 90 kiló, 23 éves”
– írták a Pubi becenevű versenyzőről, aki hat nyelven beszélt. Virág-Ébner külön kérte az újságírókat, hogy mindkét nevét legyenek kedvesek közölni, ne csak az egyiket – ebbe a hibába gyakran beleesett a sajtó –, ha már így hívják.
Pár hónappal az Európa-bajnoki sikere után már felmerült, hogy profinak áll, ennek érdekében ki is lépett egyesületéből, a MAC-ból. Mindez viszont kizárta, hogy az 1936-os olimpiára mehessen, mert ott csak az amatőrök versenyezhettek. A sportvezetők maradásra tudták bírni, mert az olimpia egyik nagy esélyesét nem engedhették el a játékok előtt pár hónappal.
Nagyvonalúságára jellemző volt, amikor a versenyzők maguk szerveztek gyűjtést azért, hogy fedezzék a nagy tekintélyű Matura Mihály edző utazási költségeit, akkor ő 50 pengővel járult ehhez hozzá, egyedül annyit tett be a kasszába, mint négyen-öten együttvéve. Viszonyításképp: 1935-ös a dal a havi 200 pengős fixről, ami akkor elfogadható keresetnek számított.
A berlini olimpia előtt azonban Virág-Ébner megsérült egy római versenyen, tályog keletkezett a bicepszén, amit hetekig kezeltek közvetlenül a rajt előtt. Az augusztusi olimpián nagy csalódás érte, mert az első győzelme után kétszer kikapott, így még érem sem jutott neki, holott ő volt az egyik nem is annyira titkos favorit. A magyar birkózók egyébként ekkor szerepeltek a legsikeresebben, mert három aranyéremmel tértek haza. (A zsidó származású Kárpáti Károly legyőzte a németek büszkeségét, Wolfgang Ehrlt, a Führer jó érzékkel nem ment ki a csarnokba erre a fináléra.)
A nehézsúlyú magyar a kudarc után nem habozott sokáig, Hamburgba ment, ahol októberben hajóra szállt, és meg sem állt Amerikáig. Akkoriban a bajnokok sem tudtak megélni a sportból, a berlini aranyérmes Zombori Ödönnek is anyagi gondjai voltak, a világháború után ő is külföldre ment, de már nem versenyezni.
Az amerikai profi birkózást feldolgozó almanachok szerint Virág-Ébner 1937. februárban már be is mutatkozott Amerikában Ed Virag néven. A mostani pankrációra nyomokban sem emlékeztetett az akkori birkózás. Ugyan ringben estek egymásnak a küzdő felek, a dzsúdóban honos karfeszítést is engedélyezték, de természetesen csak szabad fogásban. A kötött fogásból ezek a látványos, lábra támadó elemek elmaradtak, de a csípő- és válldobásokat is alkalmazták. Akkor még nem volt semmi megrendezettség, a puszta erőre és a technikára kellett alapozni a sikerességet. Virág-Ébnernek a dupla nelson volt az egyik legfélelmetesebb fegyvere, ez az a fogás, amikor egy mögé kerülés után átnyúlt ellenfele hóna alatt, a tarkóján összekulcsolta a kezét, és utána a földre vitte.
Mindjárt az első évében 30 mérkőzést vívott, ezek közül csupán hatot veszített el. A súlyára már nem kellett figyelnie, mivel a nehézsúlyban már nem volt súlyhatár. 1938-ban csak három meccs szerepelt a neve mellett az adatbázisban, míg 1939-ben egy sem – valószínűleg ekkor szolgált az amerikai hadseregben. Egy könyvet is publikált Birkózás, egészség, fiatalság címmel.
1940-ben aztán benevezett egy tornára, és a Midwest Openen – ebben a térségben voltak a legszínvonalasabb meccsek, és itt volt a legnépszerűbb a sportág – legyőzte a nagy hírű Lou Theszt, a sportág egyik legnagyobb alakját. Ez a győzelem országos hírnevet hozott neki, viszont az itthoni újságokba ez már nem került be. Az árfolyamát is felvitte, mert addig jó esetben 250 dollárt fizettek neki egy meccsért, utána már ennek a négyszerese, vagyis ezer dollár volt a minimum, amennyiért ringbe lépett.
1946 újabb fontos állomás volt, mert akkor megküzdhetett a világbajnoki címért. Orville Brown volt az ellenfele, a nehézsúly másik nagy királya. A szabályok szerint egy menetet kötött fogásban, egyet szabad fogásban kellett birkózni, ha 1:1 lett, a harmadik, mindent eldöntő menet fogásnemét pénzfeldobással döntötték el. Annak a győztese pedig megnyerte a meccset is. 1947. februárban ismét összemérte az erejét Brownnal, majd júniusban is, mindkétszer az NWA világbajnoki címe volt a tét, de mindkétszer 2:1-es vereséget szenvedett. Az élvezetes összecsapásra 20-30 ezren voltak kíváncsiak, ami az ismertségének újra jót tett.
1948-ban Zürichben egy Eb-címmeccsen látták vendégül, utána érkezett Budapestre, hogy meglátogassa a szüleit, akik valahogy megmenekültek a nácik és a nyilasok elől. Ezután visszament Amerikába, 1949. áprilisban pedig jött a negyedik világbajnoki összecsapása. Akkor Lou Thesz volt az ellenfele, akinek nagyon megnehezítette a dolgát, de végül a pontozók nem tudtak győztest hirdetni, és döntetlen lett, amivel a trónfosztás nem sikerült, Thesznél maradt a korona.
Virág-Ébner 1949-ben több meccset birkózott Európában, egy év múlva is lekötöttek neki egy turnét. 1951-ben is a kontinensen lépett fel, májusban. Svájcban például találkozott Cadierral, és a svéd olimpiai bajnok visszavágott a 16 évvel korábbi Eb-döntőben elszenvedett vereségért. 1951 októberében Görögországba utazott, hogy bemutatókon vegyen részt, és népszerűsítése a sportágat. Szalonikiben autóbalesetben halt meg, 40 éves sem volt.
Nélküled nem tudunk működni
A Transtelex egy órányi működése nagyjából 80 lejbe kerül. Az olvasói mikroadományok azonban nem tartanak ki a hónap végéig. Legyél te is a támogatónk, csak veled együtt lehet Erdélynek saját, független lapja.
Támogató leszek!