Az álcázás finn mesterei lebegő fákkal is megpróbálták becsapni a szovjeteket

A második világháborúban Finnország két külön bejáratú háborút is vívott a Szovjetunióval, és a finnek 1940-es téli háborús sikere azóta is sokszor előkerül annak példájaként, hogy egy kis ország is képes lehet megállítani egy szuperhatalmat. Ebben, mint látni fogjuk, segített némi rafinéria is.

Sztálin Finnországra nem ellenségként tekintett, inkább csak egy olyan államként, amelyet a németek képesek lerohanni, majd rajta keresztül Leningrádot (a mai Szentpétervárt) ostromolni. Ugyan a németek és a szovjetek 1938-ban a Molotov–Ribbentropp-paktum értelmében meg nem támadási szerződést kötöttek, de nem igazán bízhattak egymásban. A két ország egymás között Közép-Európát és a Baltikumot is felosztotta, a szovjetek a balti államok, Finnország és a román területen lévő Besszarábia felé nyomultak.

Sztálinnak jól jött volna Finnország, nyugatabbra tolhatta volna a Szovjetunió határait, ráadásul egy olyan területhez is hozzájutott volna, amelyen a terepadottságok miatt nem lehet csak úgy átmasírozni egy ellenséges hadseregnek. A szovjetek arra számítottak, hogy a finnek felszabadítóként ünneplik majd őket, ha bevonulnak az országukba, de ennél aligha tévedhettek volna nagyobbat. Finnország elkeseredett, de nagyon jól szervezett ellenállásba kezdett, hamar szertefoszlatta a szovjetek villámháborús terveit, és 70 ezernyi katonájával megállította a Vörös Hadsereget. Bár végül a háborút elvesztette Finnország, a békekötés után területének 90 százalékát sikerült megtartania, majd 1941-ben már német segítséggel újra háborúzni kezdett a Szovjetunióval.

A finnek sikeréhez több apró, de kulcsfontosságú mozzanat járult hozzá a Vörös Hadsereg eleve szétzilált morálja és felkészültsége mellett. A finn csapatok helyesen mérték fel, hogy egy frontális ütközetben esélyük sincs a jóval nagyobb létszámú és több eszközzel bíró szovjetek ellen, így gerillamódszerekkel harcoltak ellenük. A tavakkal, folyókkal szabdalt erdőrengetegekben mozgékony, kis létszámú csapatok csaptak le újra és újra. Ahogy megjelentek, már el is tűntek, miközben folyamatosan károkat okoztak az ellenségnek a rajtütésekkel.

Sok, jól álcázott bunkert építettek a finnek, és ezek a csapatok ezekből portyáztak. Télen síelőalakulatok zaklatták az orosz egységeket, amelyek az állandó kitettség miatt erős pszichológiai nyomás alatt is voltak, gyorsan csökkent a moráljuk. A finnek a téli, olykor akár mínusz 40 fokos hidegben is előnyben voltak, gondosan ügyeltek arra, hogy járműveik és fegyvereik használhatóak maradjanak, még ha ez rengeteg munkába is került, például kétóránként legalább 15 percig járatni kellett a motort.

A felsorolt elemek mellett egy eddig kevésszer megénekelt előnyük is volt a finneknek, ez pedig a mesteri álcázás. A második világháborúban egyre gyakrabban tűntek fel kamu harceszközök, London felett repülőgép-formájú léghajók lebegtek, de fából készült tankok, repülőgépek is parkoltak nagy számban különböző támaszpontokon, hogy megtévesszék az ellenséges hírszerzőket. Ez az elsőre ócskának tűnő trükk azóta sem ment ki a divatból, például a most zajló orosz–ukrán háborúban is használnak felfújható harckocsikat és rakétavetőket.

A finnek kamuzása viszont nem az 1:1-es méretarányú modellek építésére koncentrált, inkább a természeti adottságaikat követve a kaméleontrükköt vetették be. Osztagaik a havas tájban jó rejtőzést biztosító fehér álcaruhában mozogtak, míg több harceszközük természetes növénytakarót öltött magára.

„A finneknek nem volt pénzük arra, hogy hatalmas mennyiségben vásároljanak mesterséges álcát, például hálókat, ezért fákat, leveleket és lombokat használtak az ellenség összezavarására. Hozzászoktak a vadonhoz, és kihasználták az erdő adta lehetőségeket, ellentétben az Észak-Finnországban tevékenykedő német katonákkal” – idézte az Atlas Obscura Petteri Jouko ezredest, a Finn Nemzeti Védelmi Egyetem hadtörténészét.

A finn hadsereg fotóarchívumában így láthatunk növényzettel befuttatott szolgálati kerékpárt, a légitámadásokra felkészített, nyírfaágakkal beborított lovas kocsit vagy egy sziget előtt veszteglő hadihajót is, ami mintha Csipkerózsika-álomba süllyedt volna, úgy beterítették a növények és összeolvad a sziget igazi erdejével. A finnek szinte minden lehetséges harcállást, bunkert, eszközt igyekeztek elrejteni az ellenség szeme elől.

A gondos növényöltöztetői munka is elismerésre méltó, de azért ezt kétszer lekörözi a finnek falebegtető művelete, ami, ha nem is működött, akkor is szenzációs ötlet. Az ezt megörökített, Oscar Hedenström által készített fotó (ez a cikk borítóképe fent) első ránézésre nem is tűnik valósnak, inkább néz ki kezdetleges képmanipulációnak, mint egy dokumentarista képnek. Pedig azok a fák tényleg a levegőben vannak, ez nem csak illúzió. A finnek az orosz határtól néhány kilométerre lévő út fölé lógattak be kisebb fenyőket, azokat kábelekkel oszlopokhoz vagy más fákhoz rögzítve, hogy az ellenség megfigyelői pontjairól, tornyaiból egybefüggő erdőt észleljenek, és elfedjék az úton folyó csapatmozgásokat.

A falógatást egy repülőgép simán képes volt lebuktatni, de abban bízhattak a finnek, hogy a szovjetek nem képesek folyamatos légi felderítést végezni, így lehetett némi haszna a különleges módszerüknek. Ezt egyébként máshol, például egy repülőtérnél is alkalmazták, ott a földön lévő gépeket próbálták meg így láthatatlanná tenni.