Miért látjuk néha nappal a Holdat?

2022. november 08. – 04:57

Miért látjuk néha nappal a Holdat?
A hold a nyugati égbolton 2015. január 6-án a kaliforniai Healdsburg fötlött – Fotó: George Rose/Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

Mindenkinek ismerős az élmény, hogy kint van a szabadban, nézi az eget, és egyszer csak észrevesz egy halvány, fehér alakzatot, ami nem lehet felhő, de repülő sem – aztán leesik, hogy az a Hold, és lehet örülni, illetve csodálkozni, nahát, mit keres ez itt ilyenkor. Pedig a Hold sokszor fehérlik nappal is az égen, csak tudni kell, mikor és merre keressük.

Kezdjük azzal, miért látszik egyáltalán a Hold. A régi mítoszok még világító égitestként kezelték űrbéli kísérőnket: nappal a Nap ad fényt, éjjel a Hold, így van ez a népmesékben is. Persze régóta tudjuk, hogy a Holdnak valójában nincs saját fénye, hanem a Nap világítja meg: amit holdfénynek látunk, az valójában a Hold felszínéről visszatükröződő napfény.

Bár látszólag nem tartozik ide, valójában nagyon is, ezért vegyük át az iskolai tananyagot arról, miért kék az ég. A jelenség magyarázata a Rayleigh-szórás, ami nevét az élete későbbi szakaszában Lord Rayleighként is ismert John William Struttról kapta. Strutt volt az argon egyik felfedezője, és munkájáért fizikai Nobel-díjat is kapott, de fiatalabb korában is maradandót alkotott a tudománynak, amikor leírta az említett szórást. Ennek lényege, hogy a fény a hullámhosszánál kisebb méretű részecskéken szóródik: a részecskék (az égbolt esetében főleg oxigén- és nitrogénmolekulák) részben elnyelik, részben más irányban bocsátják tovább a fényt.

A napfény fehér fény, ami több színből áll össze, egy prizmával szépen színekre is lehet bontani. A különböző színű fények hullámhossza más, az egyik legrövidebb hullámhosszú a kék fény. Ami azt jelenti, hogy a kék fény sokkal jobban szóródik, mint a többi, többször visszaverődik a részecskéken, és végeredményben elnyomja a többi színt. Ez nagyon pongyola magyarázat, mert más faktorok is közrejátszanak, például az, hogy a még rövidebb hullámhosszú ibolyaszínű fényt jobban elnyeli a légkör felső rétege, vagy hogy az ember szeme érzékenyebb a kék színre, mint az ibolyára. De a lényeg, hogy a kék fény jobban szóródik, azért látjuk kéknek az eget. (És ha már itt tartunk: a naplemente azért narancssárgás, mert a nap sugarai akkor más szögben, vastagabb légkörrétegen keresztül érkeznek a szemünkbe, olyankor a rövid hullámhosszú kék fény nagy része elnyelődik, és a vörös meg a sárga kezd dominálni.)

Tehát a természet napközben őrületes lézershow-t rendez a légkörben, ami nyilvánvalóan fényszennyezéssel jár. A csillagok saját fénye nem is látszik nappal, mert fénysugaraik túl gyengék, hogy észrevegyük őket, a légköri fények elnyomják őket. A Hold viszont kozmikus léptékkel nagyon közel van a Földhöz, átlagos távolsága tőlünk potom 384 400 kilométer. Az erős napfényt is jól visszaveri, így sokkal fényesebb, mint egy csillag – annyira, hogy sokszor a légkörön át is jól láthatók a körvonalai. De pontosan mikor és hol?

Erre a válasz régóta ismert, nemrég Edward Guinan, a pennsylvaniai Villanova Egyetem asztrofizikaprofesszora is elmagyarázta a LiveScience-nek. Mint Guinan elmondta, újhold környékén – tehát amikor a Hold amúgy sem fényes –, két-három napig nem látszik nappal a Hold, mert olyankor túl közel van a Naphoz. A kérdést tovább bonyolítja a Hold keringési ciklusa, illetve az évszakok, ezektől is függ, hogy mikor milyen magasan áll a Hold. Teliholdkor például csak éjszaka látható az égitest, mert olyankor éppen 180 fokra van a Naptól, vagyis pont akkor bukik a horizont alá, amikor a Nap feljön.

De összességében elég sokszor el lehet csípni nappal is, mert a Hold naponta nagyjából 12 órát van a horizont felett. És amikor nincs telihold, 0 és 180 fok között bárhol lehet a Naphoz képest, vagyis elméletileg a nappali égbolton is felbukkan. A Hold megfigyelésének lehetséges időablakai napfényben átlagosan körülbelül 6 órát tesznek ki naponta. Ezt komplikálják még az évszakok is: télen, amikor rövidebbek a nappalok, kevesebb rivaldafény(!) jut a Holdnak nappal, és persze az is számít, hogy hol lakik a szemlélő, mert a Spitzbergákon például a nappal fogalma is nehezen értelmezhető decemberben.

Ha az ilyen egzotikus eseteket leszámítjuk, akkor elméletileg egy hónapban körülbelül 25 napon lehetséges nappal is látni a Holdat (a maradék öt nap a telihold környéke és az újhold napja). De a láthatóságot befolyásolja még az időjárás is, továbbá a terep és az, hogy milyen magasan áll a Hold (nem takarja-e el például egy hegy). És persze az is, hogy a hatalmas égbolton éppen a Hold felé nézünk-e, mert valójában sokszor ott van fölöttünk, csak hát nem úgy éljük a napjainkat, hogy közben az eget lessük.

Guinan szerint nappali fényben leginkább az első negyedben, vagyis egy héttel az újhold után és a harmadik negyedben, azaz egy héttel a telihold után lehet látni a Holdat. Különösen azokon a napokon érdemes az eget figyelni, amikor a Hold 90 fokra van a Naptól. Az első negyedben a Hold a délutáni órákban várható, amikor a keleti égbolton emelkedni kezd. A harmadik negyedben pedig a reggeli órákban, ahogy lenyugszik a nyugati égbolton.

Ez az anyag eredetileg a Telexen jelent meg. Itt érhető el.