A filmtörténelem első kiscicás videója

2022. február 1. – 06:03

Másolás

Vágólapra másolva

Vannak filmek, amik méltatlanul alulértékeltnek számítanak, szerintem például ilyen Scorsese Némasága, Clint Eastwoodtól a Tökéletes világ vagy a Katrhryn Bigelow rendezésében készült Strange Days – A halál napja. De egyik sincs annyira igazságtalanul elfeledve, mint A beteg cicus című, 1903-as némafilmes csoda, amit nézzünk is meg, mielőtt folytatódik a cikk, csupán 35 másodperc az egész. (Bár a YouTube-on találni korrigált sebességű, egyperces verziót is, de hát kinek van arra ideje.)

Hipnotizőrből filmes

Ezt a minden szempontból kikezdhetetlen mesterművet – cica, gyerekek, cilinder, hát mi kell még? – a brit George Albert Smith rendezte, megalkotva a történelem első olyan filmjét, amiben kölyökmacska szerepel. Felnőtt cicákról már korábban is volt felvétel, maga Edison készítette el 1894-ben A bokszoló macskák című etűdöt, és a címmel nem árult zsákbamacskát (!), mert valóban bokszkesztyűs cicákat eresztett egymásnak. Ha e felvétel mellé tesszük A beteg cicust, rögtön érezzük, hogy azért az valami egészen más.

Smith nem filmesnek indult. Eleinte vásári hipnotizőrként és pszichés szemfényvesztések előadásával kereste kenyerét Brightonban az 1880-as években. Nagyjából egy évtized után felhagyott ezzel, és egy gazdag üzletember vidámparkjában működtetett mindenféle látványosságokat a hőlégballonozástól a majomházig. Diorámák bemutatásával és laterna magicával (egy kezdetleges képvetítővel) is foglalkozott, és kiderült, hogy jó érzéke van ehhez. Lencséket készített és cserélt a gépben a különböző fényhatások kedvéért, perspektívákat váltott, hogy minél hatásosabban tudja előadni az üveglapokra festett képeket. Innen egyenes út vezetett az éppen megszülető filmiparba.

A Lumiére testvérek 1896-ban turnéztak először Angliában a mozijukkal – eleinte nem nagy sikerrel, mert a premierre 54 ember vett csak jegyet, de Smith ott volt a Leicester Square-en az egyik első vetítésen. Ezután minden követ megmozgatott, hogy ő is mozgóképeket készíthessen. Összeállt két honfitársával, Alfred Darlinggal és James Williamsonnal: Darling saját tervezésű kamerával szállt be a projektbe, Smith és a kémikus Williamson pedig kidolgozták, hogyan tudnának rövidfilmeket gyártani. 1897-ben el is indult Smithék filmstúdiója olyan egy-két perces opuszokkal, mint A molnár és a kéményseprő vagy a Vicces borotválkozás.

Az íróként, rendezőként és producerként is alkotó Smith filmjeinek többsége valamilyen könnyed témát dolgozott fel – ez részben felesége, Laura Bayley hatásának tudható be, aki filmjeinek visszatérő színésznője volt, korábban pedig a vidámparkban dolgozott pantomimesként és komikusként. A vidám kisfilmek készítését ugyanakkor Smith nagyon komolyan vette. A kezdetektől levelezett a később barátjává váló Georges Mélièsszel, az Utazás a Holdba rendezőjével, akitől sokat tanult a kettős expozícióról és más korai filmtrükkökről. Smith már első munkáiba csempészett ilyen trükköket, például a világ első karácsonyi filmjébe, a Mikulásba 1898-ban. Aztán elkezdett beállításokkal kísérletezni, és ehhez kapcsolódik A beteg cicus is.

Smith és felesége a Csók az alagútban című rövidfilmben – Forrás: Wikipedia
Smith és felesége a Csók az alagútban című rövidfilmben – Forrás: Wikipedia

Távol vagy tőlem, és mégis közel

A moziba kerülő legelső filmek általában rövidek voltak és többnyire nagytotál vagy kistotál nézetben készültek, a beállításokat ritkán variálták. A szereplők egy színpadnak megfelelő térben mozogtak, a kamera pedig ezt a teret fogta be, jellemzően úgy, hogy minden szereplő egyszerre látszódjon. A kísérletező kedvű rendezők azonban hamar elkezdtek játszani azzal, hogy a kamerát ráközelítették egy témára, erre jó példa a már említett Williamson A nagy nyelés című 1901-es rövidfilmje, amiben egy férfi egyenesen lenyeli a kamerát, operatőröstül.

Williamson még egyszerűen csak zoomolt, illetve a kamerát mozgatta. A különböző plánokat vágással váltani már egy másik szint volt, és Smith leginkább ebben volt úttörő. 1900-ban egyebek között leforgatta A nagymama nagyítója és a Mit látunk a távcsőben című rövidfilmeket, amiknek hősei nagyítón, illetve távcsövön keresztül figyelik környezetüket, és a vágások azt mutatják meg, hogy mit látnak. Ezekben a közeli nézetek még csak kör alakú kivágásokban jelennek meg, minden mást Smith kitakart. A beteg cicus – ami filmtörténészek szerint jó eséllyel egy 1901-es, azóta elveszett film, A kis doktor remake-je volt – már jóval szervesebben építette be egyetlen közeli snittjét. Nem volt kitakarás, és a közeli plán a korábban megmutatott tér egy kisebb szeletét fogta be, hogy a néző jobban láthassa mi történik – esetünkben azt, hogy a címszereplő macsek elfogyasztja a gyógyszert, amit az orvosost játszó kisfiú hoz neki.

Smith karrierjében nem sokkal a kiscicás film környékén következett be egy nagy változás. Bár még néhány filmjében továbbfejlesztette a közeliket és a vágástechnikáját (leginkább a feleségével készült Mary Jane malőrje érdemel említést), 1904-ben Sussexbe költözött, és új, filmtechnikai vállalkozásba kezdett egy üzletemberrel. Smith nem kisebb dolgot talált fel, mint az első sikeres színesfilm-technológiát, a Kinemacolort. 1906-ban már összeállt a különböző színű szűrők váltogatásával működő rendszer, amit további csiszolások után 1908-ban mutattak meg a közönségnek, a Látogatás a tengerparton című filmmel.

1914-ig több mint száz Kinemacolor-film készült, aztán az első világháború, illetve egy balsikerű szabadalmi per (ami a konkurens Biocolour ellen zajlott) véget vetett Smith filmes pályafutásának. A filmszakma csak a második világháború után fedezte fel magának újra őt, 1955-ben pedig az akkor már 91 éves Smith-t a Brit Filmakadémia a tagjai közé választotta. A rendező-feltaláló négy évvel később hunyt el Sussexben.

Ez már művészet

Na, de miért is olyan nagy szám ez a kiscicás filmecske? Hiszen a cselekményhez semmit nem ad hozzá, hogy közelről is látjuk a cicát, a történet ugyanaz lenne egyetlen távolabbi kistotálban is: egy kislány ölébe veszi a beteg cicust (aranyos intermezzóként cicamama becsekkol, hogy nem bántják-e a kicsinyét), aztán egy cilinderes kisfiú hoz egy jókora üveg ricinusolajat, amivel megitatják az állatot, a két gyerek kezet ráz, és a kisfiú kalapot emel a sikeres gyógyítás örömére.

De mégis más ez a sztori attól, hogy a kulcsmozzanat, a ricinusolaj lefetyelése közelebbről látható. Ez tudatos filmnyelvi alapfogás, éppen ilyeneknek köszönhetően lett a kamerás bohóckodásokból filmművészet. Vagy hogy mást ne mondjunk, így lett A bokszoló macskákból A beteg cicus. Ez a fajta közelire vágás hamar a filmezés egyik leggyakrabban használt technikája lett, de az 1900-as évek elején még forradalminak számított. A közeliket egyébként gyakran David Wark Griffith munkássághoz kötik, aki kétségtelenül nagyobb hatású alakja a filmtörténetnek, mint Smith volt, viszont ő csak 1908-ban került az iparba.

Hab a tortán, hogy a cuki cicát nyüstölő gyerekek 35 másodperce akár modernnek is hathat, ha eszünkbe jut a YouTube hőskora. A 2000-es évek végén, amikor a videómegosztó már népszerű volt, de még 10 perces limit volt a videókon, hasonlóan rövid sztorik mémesedtek a tüsszentő pandától a drámai tekintetű prérikutyán át a Charlie bit My Fingerig. Ha Smith akkor tölti fel a YouTube-ra A beteg cicust, ma már talán NFT-ként is eladhatta volna művét.

Támogasd a Transtelexet!

Az erdélyi közösségnek saját, független lapja csak akkor lehet, ha azt az olvasótábora fenntartja. Támogass minket akár alkalmi jelleggel, ha pedig teheted, állíts be rendszeres támogatást!

Támogatom!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!