A józanság hétköznapjai – szertelen beszélgetés Pándi Balázzsal és Kalóz János Györggyel

A Transtelex–Telex közös estjének, a Szertelen beszélgetésnek volt a vendége Pándi Balázs, zenész, újságíró, a Felvonó podcast alapítója, aki több mint három éve tiszta, és Kalóz János György, csíkszeredai klinikai szakpszichológus, aki húsz éve lett „kalózból pandúr”, és azóta dolgozik függőséggel élő fiatalokkal és felnőttekkel.

A cél az volt, hogy a vendégek személyes tapasztalatából merítve nézzük meg, milyen belülről a függőség, mikor jön el a pillanat, amikor az ember először mer beszélni róla, és mi az, ami tényleg segít a visszaúton. Balázs a saját felépülésének hullámzásáról beszélt, János pedig arról, hogyan lehet úgy megszólítani embereket – tinédzsereket, szülőket, közösségeket –, hogy ne didaktikus tanácsadás legyen belőle, hanem valódi párbeszéd. Kiderült: nincs minta, nincs recept, de vannak mondatok, helyzetek, közösségek, amelyek meg tudnak tartani. Kezdésként mindkét vendég röviden összefoglalta, honnan indult, és miért tartja fontosnak, hogy beszéljen erről.

„39 évesen egyszer csak letettem mindent, szinte egyik napról a másikra”

– mondta a Telex Felvonó című podcastjének műsorvezetője, Pándi Balázs, aki a bemutatkozását azzal kezdte, hogy gyerekkora óta zenél, és nagyon fiatalon került bele az éjszakai élet ritmusába. 18 éves korában kezdett inni, majd néhány évvel később „hozzájött minden egyéb is”, és a következő másfél évtized ebben a közegben telt. Az elmúlt három évben Beton.Hofi zenekarában dobol, különböző budapesti klubokban játszik, valamint elindította a Felvonó podcastet, amelyben felépülő emberekkel beszélget. Rövid bemutatkozását önironikusan azzal zárta, hogy az efféle „mesélj magadról” helyzeteket sosem érzi igazán komfortosnak, de talán a történetéből kiderül, miért tartja fontosnak a témáról való megszólalást.

Kalóz János György jóval részletesebben idézte fel, hogyan került kapcsolatba a szerekkel. Elmondta, hogy 23 éves volt, amikor először kínálták, és sokáig visszautasította, míg egyszer – ahogy fogalmazott – jó székely módjára már nem akart szégyenben maradni, és elszívta az első spangliját.

A történet innen gyorsan haladt lefelé. Úgy mesélte, pár hónap után megkérdezte, „van-e valami jobb”, és amikor azt mondták, hogy van, már jöttek az ópiátok. A következő öt évben egyre mélyebbre került, míg el nem jött a pillanat, amikor – saját szavaival – „a pokol kapuja előtt koppant egyet”, és úgy döntött, hogy megáll.

A fordulat a rehabon jött el, ahol elsőként kimondta, hogy pszichológus szeretne lenni, és onnan kezdve tudatosan építette újra az életét. A bemutatkozást így foglalta össze:

Rehab, aztán évek melója. És ott beleszerelmesedtem a segítő szakmába. Hazajöttem, rabló voltam, és most pandúr.

Az egyik első kérdés az volt, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor már beszélni lehet a függőségről – nem kényszerből, nem a válság közepén, hanem úgy, hogy annak értelme is legyen.

„A józanság megtalálja a saját alapállapotát” – mondta Pándi Balázs, aki arról beszélt, hogy a felépülés eleje nagyon gyakran „testi és érzelmi hullámvasút”, és ő maga is végigment ezen: az első hetek rosszullétei után jön a hirtelen eufória, majd az éles zuhanás.

„Beáll ez a pink cloudnak nevezett állapot, amikor az ember a tisztaságban talál valami eufórikusat. Aztán ez hirtelen megszűnik, és az ember újra lezuhan. A kettő között ingázol, amíg végül találsz egy nyugvópontot, és azt tudod mondani: ilyen az élet józanul” – mondta.

Szerinte csak akkor érdemes megszólalni, amikor már van valamennyi távolság – nem a pánik, nem a mámor, hanem a rendezettebb alapállapot. Addig nem biztos, hogy az ember azt mondja vagy azt látja, amit később igaznak érezne.

A Felvonó készítésekor is ez az egyik etikai alapelv, magyarázta: „Nem hívunk be válságban lévő embereket. Ilyenkor nem tudnak tisztán beszélni, csak a szenvedést mondanák el, én pedig nem akarok mások szenvedésében dagonyázni, és abból kattintást csinálni.”

Balázs arról is beszélt, hogy sokszor azért ivott vagy használt szert, mert csak úgy tudott kimondani mondatokat, amelyeket józanul nem mert volna. Ennek az újratanulása – kapcsolódni, beszélni, megszólalni – a józanság egyik legnehezebb része.

„A pszichoaktív szerek a lélek fájdalomcsillapítói”

– kapcsolódott be a beszélgetésbe Kalóz János is, aki hosszabban mesélt arról, hogyan csúszik át valaki abba az állapotba, ahol a szer nem csupán inger, hanem menedék.

Így fogalmazott: „Ugyanúgy, ahogy a gyógyszerek a test fájdalmait csillapítják, a pszichoaktív szerek a lélek fájdalomcsillapítói. Főleg az ópiátok olyanok, mint egy meleg takaró: körülölel, megvéd, nincs baj. És ezt szeretjük: hogy biztonságban legyünk.”

Az alkohol és a különböző tudatmódosítók közötti – társadalmi és érzelmi – különbségekről is szó esett, főként arról, hogy miért tekintünk máshogy az alkoholra, és miért más a viszonyunk a drogokhoz?

Pándi Balázs szerint az egyik legpontosabb megfogalmazást nemrég hallotta: az alkoholnak van kultúrája, a drognak nincs. A mondat szerinte tökéletesen leírja, milyen kettős mércével mér a társadalom: az egyik szer normalizált, a másik megbélyegzett. Azt mondta, ő ma már nem választja szét a két világot. Többször találkozott olyanokkal, akik büszkén hirdették, hogy hosszú ideje nem isznak alkoholt, miközben „minden másból négyszer annyit fogyasztanak, mint bárki más”. A saját józanság-fogalmát így fogalmazta meg: számára józannak lenni azt jelenti, hogy nincs sem alkohol, sem drog.

Kalóz János szerint a társasági események mutatják meg, mennyire torz a viszonyunk az alkoholhoz. A társaságban az, aki nem iszik, gyanúsnak számít; az, aki viszont rendszeresen iszik, gyakran „becsületes férfinak” tartott figurává válik. A drogokról ezzel szemben sokan úgy beszélnek, mintha az automatikusan bűnözés volna.

Ő viszont azt mondja: ha függőségről beszélünk, nincs érdemi különbség. A szer – legyen az alkohol, gyógyszer vagy más – ugyanarra képes: elaltatni a félelmeket, csillapítani a szorongást, „meleg takarót” húzni az ember érzelmei fölé. Az egyik lassabban teszi tönkre az életet, a másik gyorsabban, de mindkettő ugyanazt a célt szolgálja.

A különbségekről szóló társadalmi vitát szerinte félreviszi, hogy a fogyasztást gyakran érzelmi szükségletek mozgatják. A függőség esetében szerinte nem az a kérdés, hogy mit fogyaszt valaki, hanem az, hogy miért. A beszélgetés ezen a ponton fordult át az önismeret irányába: a felépülés egyik kulcsa az, amikor valaki képes megfogalmazni, mi vitte rá a szerhasználatra.

Pándi Balázs hosszabban beszélt arról, milyen gyerekkori veszteségek és traumák terelték őt abba az irányba, hogy szerhasználattal próbálja tompítani az elviselhetetlen érzéseket. A szerhasználatra úgy tekintett: ez az egyetlen, ami tompítja az öngyilkossági gondolatokat. „A pörgetőkkel úgy ki lehet szakadni, hogy pár órára úgy érzed, nincs baj. De ez kölcsönvett boldogság, amit később kamatostul kell visszafizetni.”

A felismerés akkor jött el, amikor már a „szétcsapott” állapot sem hozott semmilyen megkönnyebbülést. Egy gyógyszerbeállítás közben kezdte el először felírni magának fejben, hogy mi lenne a következő lépés, amivel kihúzná magát ebből a körből. Onnan indult el a felépülés. A barátai támogatása nagy szerepet játszott: amikor látták rajta, hogy valóban tenni akar a változásért, mögé álltak. Balázs szerint központi üzenete annak, amit ma a józanságról gondol: ha neki sikerült kijönni, akkor másnak is sikerülhet.

Kalóz János ehhez kapcsolódva arról beszélt, hogy Erdélyben a legtöbben nem saját szavaikkal érkeznek hozzá. Sokszor valamilyen külső nyomás miatt jelennek meg – szülő, partner, munkahely –, és egyéni terápiában nem is lehet velük hosszú távon dolgozni. Ilyenkor motivációs ülések jönnek, ahol arra kell rávezetni az illetőt, hogy találja meg saját motivációját a változásra, ne valaki másét. Ha ez megvan, önsegítő csoportokba vagy – súlyosabb esetben – rehabilitációra irányítja őket.

Arról is szó esett, hogyan lehet egyáltalán úgy beszélni a függőségről, hogy az tényleg elérjen az emberekhez. Balázs szerint az a kulcs, hogy ne legyen pszichoblabla. Az működik, ha valaki egyszerűen elmondja, mi történt vele, úgy, hogy azt bárki megértse. Ő is ezt tanulta meg a felépülése elején: minél érthetőbb, annál inkább meg tud szólítani másokat. El is mesélte, hogy olyan üzeneteket is kap, hogy „megnéztem a filmedet, másnap letettem mindent, megmenekült a házasságom”. Ez az, ami őt hajtja, hogy másoknak megspóroljon néhány olyan kört, amin ő átment.

János egy másik oldalról közelíti meg a témát: ő brutális őszinteségnek nevezi a saját módszerét. Azt mondja: nem működik, ha valaki kiáll, és azt mondja a tiniknek, hogy a drog rossz. Ezen csak röhögnek. Ő inkább úgy kezdi: „azért használják az emberek a drogokat, mert jó érzést okoznak”. És szépen felépíti, mi történik az elejétől a végéig, egészen addig, amíg már nem röhög senki. A célja nem az, hogy megijessze őket, hanem az, hogy a saját nyelvükön beszéljen, és közben lebontsa az illúziókat. Szerinte az őszinteség működik, nem a tiltás és nem a fenyegetés.

Szóba kerültek a visszajelzések is. Balázst rengetegen megkeresik. János sokkal kevesebb ilyen jelzést kap, mert szerinte az emberek Erdélyben zárkózottabbak, de őt nem ez viszi előre, hanem az a tudat, hogy legalább egyvalakin tudott segíteni. Ha háromszáz emberből kettő meghallja, amit mond, már megérte, mondja.

A felépülés motivációjáról is beszéltek: Balázs szerint az embernek magától kell eljutnia odáig, hogy valamit kezdjen magával, a jó példa és az apró mondatok tudnak dolgozni benne, sosem lehet tudni, hogy a folyamatban épp melyik lesz az a mondat, pillanat, amikor valami megérinti a beszélgetőpartnerét. Ő nem tud senkit kihúzni a gödörből, csak bakot tart, de átugrani a kerítés túloldalára mindenkinek magának kell. A segítő szakma nem megmentő szakma, tette hozzá Kalóz János.

„A mérték érték?” kérdésre azt válaszolták, hogy a függő embereknek nem igazán van közük a mértékhez. Ugyanaz a működési minta fordulhat elő máshol is — evésben, sportban, vásárlásban — csak ott nem hal bele senki.

Végül előkerültek más függőségek is: számítógépes játékok, pornó, közösségi média. Kalóz János szerint ezek is ugyanúgy működnek: sikerélmény, dopamin, menekülés a valóságból. A mechanizmus ugyanaz. Balázs arról beszélt, hogy a szerhasználat mintázatai átvihetők: ő például műtárgyakat kezdett gyűjteni, és megtanulta elengedni a tárgyakat, nem csak felhalmozni őket.

A szülő cselekvési lehetőségeire vonatkozó kérdésnél mindketten ugyanoda jutottak: a bizalmi viszony mindennél fontosabb. A gyerek akkor fog odafordulni a szülőhöz, ha tudja, hogy nincs olyan kérdés, amivel bajba kerülne. A tiltástól nem lesz tisztább, de attól igen, ha bármiről beszélhet.

Elhangzott az is, hogy a felépülés magányos út, de nem kell egyedül végigmenni rajta. Erdélyben is vannak önsegítő csoportok, működnek, fontosak, és ugyanazt az energiát adják, amit Balázs is kapott Budapesten.