Felértünk Európa tetejére: a svájci gleccserparadicsomban jártunk, ahol a precizitás nem ismer irgalmat

Ha egy erdélyi túrakedvelő Svájcban jár, nehéz lebeszélni arról, hogy minden napot ne túrával töltsön. Tapasztalataim szerint az Ulrichen körüli hegyek, a Furka és a Grimsel hágói csak parazsat öntenek a tűzre – nem kielégítik, hanem felélesztik a vágyat, hogy még magasabbra menj. Ezért, amikor már azt hittem, mindent láttam, elérkezett a pillanat, hogy megcélozzam Svájc leghíresebb hegyét: a Matterhornt – pontosabban annak legközelebbi pontját és egyben kistestvérét, a Klein Matterhont.

Nem akármit vállaltunk be. A 4478 méter magas Matterhorn az Alpok egyik legismertebb csúcsa, a hegymászás történetének emblematikus szimbóluma. Hírnevét Edward Whymper brit hegymászónak köszönheti, aki 1865-ben elsőként érte el a csúcsot, de a diadal tragédiába torkollott: hét fős csapatából négyen a leereszkedés közben zuhantak a mélybe. Ez a történet tette híressé Zermattot, a hegy lábánál fekvő falut, amely azóta a svájci turizmus egyik legfényesebb, de legdrágább központja lett.

A Matterhorn nem a legmagasabb az Alpokban – Mont Blanc, Dufourspitze és Weisshorn is megelőzi –, de a formája, a piramisszerű csúcsa olyan, mint egy tökéletes embléma. Innen ered a Toblerone csoki háromszögletű formája is: a százéves csomagoláson a Matterhorn sziluettje köszön vissza, az édesség pedig Svájc nemzeti jelképévé vált, akárcsak maga a hegy.

Zermattba azonban nem egyszerű eljutni. A település autómentes: ide csak elektromos járművekkel és vasúton lehet bejutni. Az autót Täschben kellett hagynunk, egy többszintes parkolóházban, ahol a szűk helyekért több mint tíz frankot (kb. 65 lejt) fizettünk pár óráért. Innen piros panorámavonat visz tovább Zermattba – mindössze tíz perc az út, de közel 20 frankba kerül fejenként (kb. 100 lej). Itt az ember már megtanulja: a Matterhorn árnyékában még a távolságnak is prémium ára van.

Zermattban októberben is nyüzsgés van. Az utcákon elektromos taxik és kerékpárok suhannak, a faházak ablakában vörös muskátli, a háttérben pedig ott tornyosul a csúcs, amelyről mindenki beszél. A város szinte teljesen a turizmusból él: hotelek, éttermek, sportboltok, felvonók. Itt egy kávé és sör annyiba kerül, mint otthon egy háromfogásos ebéd, de senkit nem érdekel – mert az élmény, amiért jöttek, nem a csésze kávéban, hanem ami odafönt vár.

Mintha a világ tetejére vennél jegyet, és az ára is erre utal

Zermattból nézve a Matterhorn egyszerre tűnik elérhetetlennek és karnyújtásnyira lévőnek. A városból szinte minden irányba indul felvonó, de az igazi csúcsélmény a Matterhorn Glacier Paradise felé vezető út. Ez Európa legmagasabban fekvő kabinos pályája, amely 3883 méteres magasságban, a Klein Matterhorn tetején ér véget – innen már csak a hegymászók jutnak tovább.

A felvonóvonal négy állomást köt össze: Zermatt (1620 m) → Furi (1867 m) → Trockener Steg (2939 m) → Matterhorn Glacier Paradise / Klein Matterhorn (3883 m).

A kabin eleinte a völgy fölött halad, ahol még fenyők, legelők és faházak váltakoznak. A háttérben már itt kirajzolódik a Weisshorn és a Dent Blanche, a távolban pedig a Monte Rosa-masszívum csúcsai csillognak. Ahogy az út emelkedik, a völgy hátracsúszik, és a zöldet lassan elnyeli a kő. A fák eltűnnek, a legelők megszűnnek, és a táj egyetlen színre vált: a szürke, a fehér és a jégkék uralja.

Furi után már a magashegység peremén haladunk. A patakok zúgása elhalkul, és a gleccserperemről visszaverődő fény szinte megvakít. A kabin alatt már látszik a Theodul-gleccser jégtükre, tőle keletre pedig a Furgg-gleccser hosszú, kanyargó teste. Az egész táj úgy fest, mintha a föld mozdulatlan hullámzása lenne. A hegyoldalak kinyílnak, és megmutatják a környék uralkodó vonulatait: a Breithorn (4164 m), a Castor (4228 m), a Pollux (4092 m) és a Liskamm (4527 m) fehér gerinceit, amelyek a Monte Rosa felé vezetnek.

A Matterhorn Glacier Paradise jegye 114 frankba, azaz több mint 600 lejbe került – még svájci mércével is borsos ár. Ráadásul épp karbantartás zajlott, így másfél órát vártunk, míg elindult az első járat. A peronon türelmetlen turisták toporogtak, a levegőben fém és olaj szaga keveredett a hegyi széllel. Mikor végül elindult a kabin, a mozdulat szinte megkönnyebbülés volt. Lent Zermatt háztetői összementek, a völgy elcsendesedett, és a hegyek végre átvették a főszerepet.

A Trockener Steg környékén a világ minden színe eltűnik. Csak a hó és a kő marad. A gleccserhasadékok mélyén kék fény dereng, a sziklákon olvadékvíz csillog, és a kabin alatt a Theodul-gleccser mint egy lassú folyó, nyúlik lefelé. Innen már tisztán látszik a Breithorn tömege és a Matterhorn fekete sziluettje: az a csúcs, amelyet a 19. században még megmászhatatlannak hittek.

Mikor elhagyjuk az utolsó oszlopot, a Matterhorn teljes valójában áll előttünk: éles, háromszögletű, szinte emberellenes forma. Nem a Toblerone-csoki idillje, hanem a valódi hegy, amelyért Edward Whymper 1865-ben hét kísérlet után végül feljutott. A hegy azóta Svájc emblémája lett – és az emberi határ feszegetésének jelképe.

Ahogy felérünk a Glacier Paradise üveg-acél épületéhez, a táj már nem ismer határokat. A kilátóból a Weisshorn (4505 m), a Dufourspitze (4634 m), a Breithorn, a Liskamm, a Castor és a Pollux sorakozik a horizonton, mintha egyetlen, végtelen láncot alkotnának. A fény pengeéles, a levegő ritka, és a Matterhorn alig néhány kilométerre tornyosul tőlünk – fenségesen, hidegen, mozdulatlanul.

Ha a paradicsom pokollá válik

Amikor a kabin végül megállt a Klein Matterhorn tetején, a nap már mélyen a hegyek közé ereszkedett. A Matterhorn Glacier Paradise üveg- és acélszerkezete ott állt előttünk, mintha nem is a hegyhez tartozna, hanem egy idegen világ bázisa lenne – rideg, tiszta, lenyűgöző.

De odabent már csend volt. A kávézót bezárták, a jégmozi elsötétült, a jégpalota ajtaja zárva. A hegy menetrendje pontosabb, mint bármelyik óra – és itt, 3883 méteren, a záróra nem vita tárgya. A kabin késése miatt ugyan csak most értünk fel, de a svájciaknak mindez mellékes volt: négy után zárás van, akkor is, ha a világ végén vagy.

A kilátóba vezető ajtón keresztül így is látszott a világ: a Weisshorn, a Breithorn és a Liskamm hófödte tömegei a horizonton, alattunk a Theodul-gleccser mozdulatlan teste, és a Matterhorn fekete piramisa, amely a déli fényben kékesen izzott.Minden mozdulat visszhangzott a jégen, és a napfény annyira erős volt, hogy hunyorogva kellett nézni a hegyeket.

Pár perc nézelődés és fotózkodás után viszont nyomasztóvá vált a magasság és körbezártság, amit a mások hibájából törölt lehetőségeink tetőztek. Ráadásul azt éreztük, hogy mielőbb vissza kell indulnunk, mert a felvonó késve indult, és ha most sem érjük el a következő járatot, könnyen fennragadhatunk a hegyen. Leereszkedtünk tehát a Trockener Steg állomásra, hogy ott még körbenézzünk, hisz itt nagyobb térben mozoghattunk. Itt még ekkor javában dolgoztak a felvonós munkások, és néhány turista is nézelődött. 2939 méteren a jég már átadja a helyét a kőnek, a levegő nehéz, de legalább mozdul.

Odamentem egy munkáshoz, megkérdeztem, mennyi időnk maradt az utolsó kabinig.
– Tizenöt perc, de sietnetek kell – mondta mogorván, és továbbállt.

Innen még látszott a Theodulsee gleccsertó felé vezető ösvény, de tudtuk, hogy ez már abba a 15 percbe nem fér bele. Körbenéztünk tehát a felvonó körül, fotózkodtunk, köveket gyűjtöttünk szuvenírnek, ami nem telt bele több, mint tíz percbe és mentünk vissza a kabin felé, ám amikor odaértünk, az ajtók és kapuk már zárva voltak. Először azt hittük, rossz helyre jöttünk. Körbefutottuk az épületet, próbáltunk másik bejáratot keresni, de mindenhol ugyanaz: zárt ajtók, sötét üveg, és senki sehol.

Egy ideig csak egymásra néztünk. Lent a völgy felé néma volt a világ, fent a drótkötél mozdulatlanul feszült a levegőben. Két kínai turista érkezett ekkor, akik szintén értetlenül álltak a dolog előtt, a távolban még a tónál másik két kínai turista fotózkodott, így a helyzet egyre abszurdabbnak tűnt.

Pánikolni kezdtünk, majd dörömbölni a kapunk, hátha észrevesz valaki. Hosszú percek teltek el, mire egy szerelő végül megpillantott minket, kulcsot vett elő, és szó nélkül kinyitott egy mellékajtót. Gyorsan intett, hogy menjünk be.

Mögöttünk viszont még maradtak odakint: a velünk együtt feljött kínai turisták. Látták őket. A munkások kinéztek az üvegen, de nem tettek semmit, csak megvonták a vállukat, és újra bezártak mindent.

Telt az idő. A felvonó indulására még húsz percet vártunk, majd a felvonó végül elindult, még a szemetet is begurították, de a fennmaradt turistákkal nem foglalkoztak. Már legördültünk valamelyest, amikor az épületből hirtelen kiáltásokat hallottunk.

A kínaiak futva érkeztek, lihegve, izzadtan. A személyzet látta őket, de csak összenéztek, mintha nem lenne dolguk. Aztán egy pillanatra megállt a felvonó és tanakodni kezdtek. „Már túl sokat késtek, így jártak” – mondta az egyik munkás a felvonó irányítójának. A nő azonban az előttünk álló 3000 méteres mélységbe pillantott, majd rosszalló tekintettel megnyomta a visszamenethez szükséges gombot. Egy perc múlva már a kínai pár is fedélzeten volt, alázattal viselve a helyzetüket, de látszólag szürreálisnak tartva mindezt.

Ahogy a drótkötelek megfeszültek és a kabin mozdulni kezdett, lent már a völgy zöldje villant elő. Az aggodalom a turisták iránt, a feszültség, a munkások és turisták közötti konfliktus azonnal elillant, továbbá mindenki a tájat nézte, vagy az esti programját szervezte, miközben Zermatt apró házai egyre nőni kezdtek, a gleccser visszahúzódott mögénk, a Matterhorn pedig ott maradt a háttérben – hideg, mozdulatlan, közönyös.

És miközben a felvonó lassan ereszkedett, az jutott eszembe, hogy a precizitás is lehet kegyetlen, ha már nincs benne ember.

Ezzel a keserédes szájízzel hagytuk magunk mögött legszebb és legbotrányosabb pillanatainkat, és adtuk át magunkat a városnézésnek, s mentünk majd vissza Täschba, mielőtt még több pénzt levasalnak rólunk a parkolóházban.

És már vonatúton visszafele tudtuk, hogy összességében még a viszontagságok ellenére is teljesen megérte Európa tetejére kimászni, mert álmainkban nem gondoltuk volna, hogy ilyen elképesztően gyönyörű látvánnyal zárjuk a svájci élményeinket.