A svájci Alpokban jártunk: a Rhône-gleccsernél néztük meg, hogyan hat a globális felmelegedés

Svájcba utaztunk nászútra, egy Ulrichen nevű kis falucskába, a Goms-völgy legfelső részébe. Aki ezres csúcsok látványához szokott, annak már az odavezető út is szédítő: itt a hegy nem csak domborzati forma, hanem maga a határ, ameddig a szem ellát. Az ember az autóból idejövet még csak fehér csúcsokat lát, de amikor közel ér, hirtelen minden irányból körülveszik az égig érő hegyek, amelyek között a vidéken élő svájciak különleges életstílust alakítottak ki.

Ulrichen kicsi település, de minden részletében összeszedett. Faházai barnák, az eresz alatt muskátlik, a szarvasmarhák és kecskék legelői négyzethálósan felparcellázva, a templom harangjai rendszeresen megszólalnak, és valahogy mindig pontosan ugyanúgy szólnak. A svájci rend nemcsak az emberekben van, hanem az időben is.

Reggelente egy 90 éves férfi teker végig a falun, teljes sportfelszerelésben, sisakban, napszemüvegben, modern országúti biciklijén. Minden mozdulata határozott, mintha a teste is óramű lenne. Naponta megteszi ugyanazt az utat a régi repülőtér, a helikopter-leszálló és a több tucat, óvóhelyként is alkalmas bunker környékén. A helyi magyaroknak azt mesélte, ha egyszer is kihagyná a kerékpározást, ott érne véget az élete. Ez azonban itt nem számít különcségnek, hanem a falu ritmusának része: itt az ember addig él, amíg mozog, és addig mozog, amíg él. Így az öregek még nagyobb lelkesedéssel veszik talpuk alá a hegyeket, vagy töltik ki mindennapjaikat valamilyen sporttevékenységgel.

A napok tehát itt aktívan telnek mindenki számára, sehol az az otthoni, kihalt falu jelleg, mindenki tesz-vesz, megy valahová. Pedig a kétszáz lakosból a helyiek szerint alig élnek helyben néhányan, sok roskadozó, háromemeletes, gerendás ház is üresen áll – aminek itt csak a belseje renoválható, de az ultramodern sok helyen. Mások nyaralóként szolgálnak tehetősebb városiak számára, aki ugyanis itt akar ingatlant vásárolni, az akár 1 millió frankot is fizethet érte, ami majdnem hatmillió lejnek felel meg. Látszólag azonban itt bármennyi pénzbe is kerüljön valami, a garázs és parkoló olyan kicsi marad, hogy az autód tükrét is le kell csukni adott esetben, hogy beállj. „A svájciak szeretnek centizni, maximálisan kihasználják a teret” – jegyzi meg egy itt élő ismerősöm. Ő mesélt a Svájcban élő és itt dolgozó magyar közösség mindennapjairól is, ami szerinte közel sem olyan könnyű, mint ahogy külső szemmel a körülmények miatt tűnhet. Hogy a nyelvismeret (svájci német) és a helyi barátságok sem feledtetik az idegenség érzetét, a nehéz munkakörülményeket, az otthon és a család hiányát.

A levegő hűvös, de tiszta, a fény éles, állítólag nagyon ritka, hogy ennyi ideig ne törjön meg a napsütötte meleg idő, és váltsa fel a havazás. A falu ugyanis tengerszint feletti 1300 méteres magasságban épült, ahol az időjárás nem másodlagos kérdés.

Így azonban a hegyek mindig ott vannak a látóhatáron. És pár nap után az ember már érzi: muszáj elindulni felfelé. Mert Svájcban a hegy nem díszlet, hanem irány. Aki sokáig nézi, előbb-utóbb elindul valahová.

Egy reggel mi is autóba ültünk és elindultunk a Furka-hágó felé. A völgy fölött lassan eltűntek a házak, a kolompok hangja elhalkult, a fű színét felváltotta a kő. Az út emelkedni kezdett, és a hegyek között minden kanyarban újabb világ nyílt meg. Az egyik oldalon még virágos legelők, a másikon már hófoltok. A fák eltűntek, és a levegő is megváltozott – áttetszőbb lett, hidegebb, mégis valahogy közelebb hozta a csúcsokat.

A Furka felé vezető úton az ember úgy érzi, mintha egyszerre haladna fölfelé és vissza az időben. A táj fokozatosan levetkőzi a civilizációt. A modern autók mögött régi kőfalak, hóval fedett kanyarok és a hegyek néma türelme. Itt már nem lehet sietni, csak haladni, a ritmusra, amit a hegy diktál.

Ahogy egyre feljebb kanyarogtunk a hegyre, az út minden fordulójában más arcát mutatta a táj. Az egyik oldalon még zöld legelők, a másikon már hófoltok voltak, és a kövek között vékony patakok csörgedeztek lefelé. A motor halk zúgása összekeveredett a szél suhogásával, a tükörben pedig lassan eltűnt az egész völgy.

Egy kanyar után viszont váratlanul sínek tűntek fel a sziklák között – mintha a hegy gyomrán át vezettek volna valahová. Ez volt a Furka-hegyi vasút, amely nyaranta gőzmozdonyokkal működik (Dampfbahn Furka-Bergstrecke), most azonban néma volt. Csak a sínpárok kanyarogtak a semmibe, rozsdátlanul és pontosan, mintha várták volna a következő nyarat. A svájciak itt sem hagyták elromlani a múltat: minden talpfát gondosan karbantartottak, a pálya tökéletes állapotban volt, még akkor is, ha hónapokig senki sem használta. Ősszel a vasút is pihent. A mozdony helyett most a szél fújt végig a pályán, és a hegyek közti csend töltötte be a szerepét annak, amit máskor a füst és a zaj jelentett.

A Furka 2400 méteres csúcsa előtt feltűnt egy ismerős nevű épület is, ami valahogy nem illett ide, mégis szerves része volt a tájnak: a Belvédère-hotel. Főleg a kolozsváriaknak lehetett ismerős a hangzása és a hegyen álló hotel látványa – ez is ott állt a kanyargó úton, a sziklába simulva, csak itt éppen a háttérben a Rhône-gleccserrel. Évtizedekig ez volt az Alpok egyik legismertebb szállója: itt szálltak meg azok, akik közelről akarták látni a jeget. Ma már zárva volt, a redőnyök lehúzva, de a homlokzatán még ott volt a felirat, és valahogy őrizte a régi idők eleganciáját. A jég mára messzebb húzódott, de a ház kitartott, mint egy elfelejtett megfigyelőállás. Állítólag pár éve gazdát cserélt, és valamikor talán újra kinyitja kapuit.

A hotellel szemközt terült el a Rhône-gleccser park. A bejáratnál tágas parkoló volt, ahol városi luxusautók és motorosok álltak egymás mellett. Ferrarik, Porschék, BMW-k, túramotorok – mintha a civilizáció ide menekült volna, hogy a természet peremén még egy pillanatra lássa önmagát. Vagy talán a Furka 2400 métere előtt még kifújták magukat a sok szlalomozás után.

Egy furgonból fiatal nő szállt ki, mellette egy husky ugrott elő, és türelmesen ült, amíg a gazdája állványra tette a fényképezőgépet. A háttérben újabb motorosok érkeztek, a levegőben benzingőz és gleccserhideg keveredett.

A látvány innen is lenyűgöző volt: a hágó egyik oldalán mély völgyek, a másikon a jég fehéres-kék teste, amely most már csak a hegy gyomrában lüktetett.

De a Rhône-gleccser már messze nem a régi: a sziklákon jól látható csíkok jelzik, meddig ért a jég néhány évtizeddel ezelőtt: a jelenlegi perem több tíz méterrel feljebb van, és a jégtömeg is jelentősen vékonyabb lett. Korábbi fotókkal összevetve egyértelmű, hogy a gleccser évente több métert húzódik vissza, a helyszínen táblák is jelzik az egyes évek jégszintjét, így pontosan követhető a zsugorodás mértéke.

A park bejáratánál egy egyszerű, kőből épült fogadóépület áll, benne egy kis jegypénztár és egy szuvenírbolt, ahol gleccseres hűtőmágnest és bicskát is lehet venni. A belépő kilenc frank – a helyiek szerint ez alig valami, nekünk viszont azért érződik a pénztárcánkon, főleg úgy, hogy hasonló erdélyi természeti látványosságoknál, például a Szent Anna-tónál vagy Mohosnál, az 50 lejes díj elég volt ahhoz, hogy többen visszaforduljanak. Itt viszont fizetünk, mert tudjuk, hogy ez a gleccser már nem sokáig lesz látható ebben a formájában.

A bejárattól két ösvény vezet tovább: az egyik a gleccsertóhoz, a másik a jégbarlanghoz visz. Mi először a tó felé indultunk el, ahol lefelé haladva érezhetően hűlt a levegő, és a sziklák közül mindenfelé csorgott a víz – nemcsak csendes patakok formájában, hanem nagyobb, zúgó gleccservízesések is kísérték az utat. A tó vize kék és sűrű, szinte tejszerűen zavaros, amit az apró, lebegő jégszemcsék okoznak; a felszín nyugtalan, állandóan mozgásban van, a partja pedig nedves, kavicsos, és nem túl bizalomgerjesztő. Innen indul el a Rhône – szó szerint itt születik meg a folyó, ami aztán átvág fél Európán, de most még csak egy gleccserpatak.

A másik ösvény a jégbarlanghoz vezetett, és ahogy közelebb értünk, feltűntek azok a hatalmas, fehér fóliák, amiket minden évben kiterítenek a gleccser felszínére. Ezeket hővisszaverésre használják – így próbálják lassítani az olvadást, és a helyiek szerint ezzel akár 30–40 százalékkal is csökkenthető a veszteség. Ennek ellenére a változás kézzelfogható: az utolsó évtizedekben a Rhône-gleccser évente átlagosan tíz métert húzódott vissza, és 1856 óta több mint 1,3 kilométerrel lett rövidebb. Régen a jég egészen a Belvédère szálló lábáig ért, most viszont már több száz méterrel feljebb található. A hegyoldalba szúrt információs táblák mutatják, hogy az egyes években hol volt a jég pereme – így pontosan követhető, hogyan tűnik el lassan a teljes gleccser.

A jégbarlangot először az 1870-es évek körül alakították ki, és azóta szinte minden évben újra kell vájni, mivel a víz elolvasztja, amit egyszer már megépítettek. Régebben hosszabb alagutak, kisebb termek és jégszobrok is vezettek befelé, de mostanra ezek mind eltűntek, és csupán egy rövid, néhány méteres járat, valamint egyetlen jégkamra maradt meg belőlük. A mostani szezonban a bejárat már egyszer beszakadt, úgyhogy új nyílást kellett vájni a jégbe. A barlang fölött munkások vágták fel flexszel a geotextíliát – mivel a jég, amit korábban védett, már nem volt ott –, a fóliát kirakták száradni, majd összecsavarták, hogy jövőre újra használni tudják. A munka közben teljesen hétköznapi volt, de a látvány mégis apokaliptikusnak tűnt.

Odabent csend volt, csak a jég olvadását lehetett hallani: a víz egyenletesen csöpögött, mintha valaki egy lassú, folyamatos ritmust vert volna az üreg falán. A jég átlátszó volt, közel hajolva jól látszottak benne a légbuborékok, amik akár ezer éve is ott lehettek. A fény szűrve jutott be, a falak kékes árnyalatban világítottak, és bár kabátban voltunk, a hideg nemcsak a hőmérsékletben, hanem a levegő páratartalmában is érződött. Ez nem az a jég, amit a hűtőből ismerünk – ez mozdulatlan tömeg, de folyamatosan változik. Az olvadás itt nem elméleti kérdés, hanem konkrétan megtörténik a lábad előtt.

Mikor kijöttünk, a kinti levegő hirtelen melegnek tűnt, pedig nem volt kifejezetten meleg nap. A különbség inkább érzésre volt nagy – bent a barlangban valami lassan, de biztosan eltűnt, kint pedig minden ugyanúgy ment tovább. A parkban turisták, családok, motorosok, hegymászók mozogtak, fotóztak, mentek tovább, mintha nem is látták volna, amit épp most hagytak maguk mögött. A hegy háttérben áll, mozdulatlan, változatlan, és csak az tűnik fel, hogy a jég már nem ér le hozzá.

A jégbarlang után még visszamentünk a kilátóhoz, és sokáig figyeltük a gleccsert. A nap folyamatosan változtatta a fényt, így a jég hol ezüstösen csillogott, hol áttetsző kéket mutatott. A felszínen apró repedések húzódtak, alatta sötétebb, tömörebb rétegek, mintha a hegy rétegei tükröződtek volna vissza benne. A Rhône-gleccser ma már nem uralja a tájat, de amikor ott vagy mellette, akkor is minden mást háttérbe szorít. Nem azért, mert monumentális – hanem mert látszik rajta, hogy nem lesz sokáig így.

A látvány nem tragikus volt, inkább zavarba ejtő. Minden pontosan úgy nézett ki, ahogy előtte olvastuk vagy hallottuk, mégis egészen más volt ott állni előtte. Nem a pusztulás érződött rajta, hanem valami furcsa, megállíthatatlan átrendeződés. Az ember ilyenkor nem sajnálkozni kezd, inkább elhallgat, mert ami előtte van, az egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy szavakkal megfogjuk. És amíg állsz ott, nézed, észre sem veszed, hogy már megint eltelt néhány perc, megint egy kicsit kevesebb van belőle.

Az idén tavasszal a svájci hírek is erről szóltak: alig pár völggyel odébb, Blattenben a felmelegedés fellazította a hegyoldalt, és több millió köbméter sár, jég és szikla zúdult a falura. A képek bejárták a nemzetközi sajtót. A svájciak pedig azóta arról beszélnek, hogy az ilyen omlások már nem ritka kivételek, hanem egy új helyzet, amihez alkalmazkodni kell. A hegyi ember ugyanis tudja azt, amit Parajdon nem tudtak, hogy nem a természet fog hozzánk alkalmazkodni.

A hegyek pedig egyre hamarabb engednek el mindent, ami rajtuk van. Az Alpok legrégebben ismert és leghosszabban dokumentált gleccsereként ismert Rhône-gleccsernél a svájci tudósok a 19. század óta mérik a visszahúzódást. Az olvadás oka itt is ugyanaz, ami az Alpok legtöbb gleccserénél: az átlaghőmérséklet emelkedése, a hóhatár fokozatos emelkedése és a csapadékmennyiség átalakulása. A melegebb nyarak és az enyhébb telek miatt a gleccser ma már több jeget veszít, mint amennyit a téli hópótlás vissza tud fagyasztani.

A hőmérséklet évről évre nő, a hó rövidebb ideig marad meg, és még a magasan fekvő Ulrichenben is érezni, hogy a tél rövidebb lett, és az nem normális, hogy október közepén még rövid ujjú pólóban lehet sétálni.

Talán ezért is éreztük úgy, hogy itt még nem állunk meg. Elindultunk a Furka-hágó csúcsa felé, 2436 méterre, hogy lássuk, mit jelent odafönt a tél közeledte. Ahogy egyre magasabbra értünk, a táj szinte teljesen kővé vált. A távolban a Galenstock és a Sidelenhorn csúcsai zárják a horizontot, alattuk vékony, kígyózó útként kapaszkodik fel az aszfalt. A növényzet eltűnt, csak a moha és a víz maradt. A szerpentin vékony, a levegő ritka, a világ határa pedig egészen közel.

Ott állni a Furka tetején ősszel olyan, mint egy lélegzetet venni a tél előtt. A levegő hideg, de még nem harap, a hófoltok itt-ott elvékonyodnak, és a napfény hirtelen áttör a felhőkön. Lent a Rhône-gleccser kékes árnyai, fent a Dammastock hófödte orma, köztük az ember, aki próbálja megérteni, mennyit ér egy évszak. Egy perc alatt elnémul minden: csak a szél és a saját lélegzeted hallatszik.

Ahogy elindultunk lefelé, már tudtuk, hogy nem térünk vissza azonnal. A túloldalon ott várt a Grimsel-hágó, alig tizenöt kilométerre innen. A Furka a jégé, a Grimsel a vízé – mégis ugyanannak a történetnek a két oldala. A hágók között tavak fekszenek, betonfalakkal, gátakkal, vízierőművekkel, de valahogy itt minden emberi kéznyom rendben van. Svájcban még a beavatkozás is precíz, nem uralkodik, hanem illeszkedik.

A Grimsel csúcsán már késő délután jártunk. A nap alacsonyan állt, a fény meleg volt és aranyló. A levegőben fenyő és kő illata, a távolban a Finsteraarhorn körvonalai rajzolódtak ki, Svájc legmagasabb csúcsa a Berni-Alpokban. A tó tükre ezüstösen csillogott, és a kilátó mellett kis házikó állt „Murmeltier Park” felirattal, most üresen, mormoták nélkül. A hegy ilyenkor már pihen.

A kilátóról visszanézve az egész út egyszerre látszik: a Furka szerpentinjei, a Belvédère kanyarja, a gleccser fehéres sávja, a völgyek vonalai, a tavak fénye.
Innen láthatóvá válik, mennyire apró a mozgás, amit odalent alig érzékelni. Az olvadás, a víz születése, a kő repedése – mind ugyanannak a lassú történetnek a része.

Ahogy ereszkedtünk lefelé, a hegyek lassan elengedték magukat. A kőből megint fű lett, a hófoltok helyén víz csillogott, a völgy pedig újra benépesült hangokkal. A levegő melegebb lett, és a kolompok zaja úgy keveredett a széllel, mintha a hegy történetét visszhangozná.

Ulrichen ugyanott várt, ahol hagytuk, csendesen, mozdulatlanul, mintha itt tényleg soha nem változna semmi. De most már tudtam, mi van odafönt, és azt is, hogy az, ami a hegyen történik, előbb-utóbb ide is leér. Mert a hegy lassan, de biztosan, mindig jön utánad – és amit odafönt elindít a klímaváltozás, az előbb-utóbb mindenhová leér.

(Ha kíváncsi vagy, merre jártunk pontosabban, nézd meg svájci családi kirándulásunk térképét.)