Barabási Albert László Kolozsváron: Én nem a helyhez, a tudományhoz vagyok lojális

Barabási Albert László, fizikus, hálózatkutató, a Magyar Tudományos Akadémia és az Akademie Europeae külső tagja, az egyesült államokbeli Northeastern Egyetemen működő Komplex Hálózati Kutatóközpont vezetője, ritka vendég Erdélyben, ami a nyilvános fellépéseket illeti. A Kolozsvári Magyar Napokra is évek óta hívják, most sikerült elérnie, ezért rögtön két eseményt is szerveztek, hogy minél többen találkozhassanak vele.

Az elsőn Kelemen Hunorral beszélgetett gyökerekről, mobilitásról, szabadságról és a gondolkodásmód fontosságáról. Mindketten Csíkkarcfalván születtek, de életútjuk hamar eltérő irányt vett: egyikük a tudományon keresztül lett világszerte ismert, a másik újságírónak és költőnek indult, de végül politikusként már 14 éve vezeti a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget.

Mit visz magával az ember Csíkból?

A beszélgetés kiindulópontja a közös születési hely volt, Csíkkarcfalva. Kelemen 14 éves koráig ott élt, míg Barabási Albert László csak ott született, mert ez volt a legközelebbi település, amely rendelkezett szülészettel. Innen vezetett az útjuk más-más irányba. Ő Bukarestbe, Budapestre, majd az Egyesült Államokba került.

Barabási számára a származás elsősorban egyfajta kulturális mátrixot jelentett, nem pedig címkézhető identitást. A kérdésre, csíkinak vagy székelynek tartja-e magát, egyszerű és határozott választ adott:

„Ha valaki megkérdi, hogy mi vagyok, akkor székely vagyok. És nekem itt le is van zárva ez a sztori. Ez elég, hogy megkülönböztessen az anyaországi magyaroktól. Az, hogy csíki vagy balánbányai vagy karcfalvi, részletkérdés.”

Az identitás kérdéséhez nem társított különösebb romantikát vagy lokalitáshoz kötött különbségtételt, a hangsúly inkább azon volt, hogyan lehet boldogulni egy elnyomó rendszerben. A hálózatkutató Barabási gyerekként egy olyan közegből indult, ahol már korán tudatosult benne, hogy kisebbségiként nem elég az átlagos teljesítményt nyújtani: „Meg voltam győződve, hogy nekem mindig 20%-kal többet kellett nyújtani, hogy ugyanott legyek, mint a román kollégák. Nem azért, mert mondták, hanem mert így volt.” Ez a többlet-elvárás átszőtte a mindennapokat. Az évfolyamában épp abban az évben törölték a magyar felvételi tételt, de ezt hivatalosan sosem mondták ki. Ott álltak a vizsgán, és „nem volt magyar tétel. És senki nem mondta előre, hogy nem lesz.”

A túléléshez tehát nemcsak tehetség, hanem rendszerismeret, alkalmazkodóképesség és nyelvi rugalmasság is kellett. Ez utóbbiban Barabási előnnyel indult: Balánbányán román gyerekek között nőtt fel, és hamar megtanulta a nyelvet. Később ennek a fonetikai hatását is érezte. „Románul nagyon korán megtanultam az utcán. Ezért sose volt magyar akcentusom, amikor angolul beszélek. A hangképzésem máshogy alakult. Ez egy furcsa részlet, de az egész világban segített.”

A tanulmányi utak kiválasztásánál szintén nem az identitás vagy az érzelmek vezették. Kolozsvár helyett Bukarestet választotta, mert az volt a jobban felszerelt tudományos központ. Szakmai lojalitása mindig elsőbbséget élvezett a nemzeti vagy érzelmi szempontokkal szemben.

„Érzelmileg minden ide húzott. De szakmailag egyértelmű volt, hogy Bukarestbe kell menni. A lojalitásom mindig a szakmához kötött, nem a helyhez.”

Ezzel éles ellentétbe került a szokásos erdélyi magyar logikával, miszerint „oda mész, ahol magyarul tanulhatsz.” Barabási ehelyett azt kérdezte: hol lehet a legmagasabb szinten tanulni? A válasz akkor és ott Bukarest volt, és nem félt e szerint dönteni.

Szabadság, biztonság, kockázat – mit jelentett mindez az ő generációjuknak?

Ahogy a beszélgetés haladt előre, a gyerekkor és a tanulmányi döntések után egy generációs kulcskérdés került terítékre: mit jelentett számukra a szabadság? Milyen lehetőségeket nyitott a rendszerváltás, és hogyan éltek vele azok, akik épp egyetemre jártak akkor, amikor a diktatúra összeomlott?

Kelemen vetette fel a hármas témát, és azt kérdezte Barabásitól, meg tudták-e élni a szabadságot, vagy inkább lemaradtak róla. A válasz árnyalt volt, és meglepően pontos történelmi ritmusérzékről árulkodott.

„A mi korosztályunk volt pont az, amelyik alatt történt a rendszerváltás. És számunkra a szabadság azt jelentette, hogy végre haza lehet jönni. Nem volt többé repartíció.”

Ez az aprónak tűnő, adminisztratív változás – hogy az állam nem kötelezte az egyetemet végzetteket arra, hogy az ország egy kijelölt részébe helyezzék őket – egész generációs mozgásokat indított el. Barabási úgy látta: a legtöbben szó szerint a „lábukkal szavaztak”, és hazatértek a Székelyföldre. Ám ez az ablak csak rövid ideig volt nyitva. A következő generációnak már más volt a mozgástere, és más irányt is választott. „A mi évfolyamunk 75%-a Csíkszeredában maradt vagy a környéken. De a nálunk fiatalabbak már nem. Nekik már volt idejük azon gondolkodni, hogy mit jelent a szabadság – és elmentek a világba.”

Barabási ezt a különbséget nem egyszerű trendként látja, hanem rendszerszintű töréspontként, fizikushoz méltó metaforával élve érzékeltette a közönség számára is:

„A fizikában úgy mondják: fázisátalakulás történt. Előtte nem lehetett hazajönni, aztán hirtelen mindenki visszajött. És utána meg elkezdett szóródni a rendszer.”

Ez a két-három évnyi nyílás nemcsak történelmi pillanat volt, hanem személyes fordulópont is sokak számára. Azok, akik még ebbe a generációba tartoztak, ösztönösen a közösséghez való visszatérésben látták a szabadság lehetőségét – nem a világ felfedezésében. Akik viszont később érkeztek, már globálisan gondolkodtak.

A különbség nem a bátorság, hanem a rendszer dinamikája volt. A szabadság mindig értelmezés kérdése – attól függ, milyen környezetben nőttél fel, milyen pillanatban vált felnőtté az ember. A Barabási által leírt mozgás – hazatérés, majd újra szétszóródás – tökéletesen megrajzolja egy kis régió viszonyát a globális világhoz.

Hogyan lesz az embernek három otthona?

A beszélgetés ezen pontján a honvágy, az otthon kérdése és a mozgás természetessége került középpontba. Barabási számára ezek nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő fogalmak. Nem hisz az „elszakadás” drámájában, mert sosem szakadt el. „Soha nem volt olyan év, hogy ne jöjjek vissza legalább egyszer, de inkább háromszor, négyszer. Mindig abban a városban próbálok kiteljesedni, ahol éppen vagyok. És ez azért lehetséges, mert tudom: ha hiányozna, vissza tudnék menni.”

Nem érzett tehát gyötrő honvágyat, amikor Amerikába ment. Az átmenet inkább technikai volt, mint érzelmi: amikor megérkezett, két könyv volt nála – egy matematikai képletgyűjtemény és egy magyar szakácskönyv. Ez a kettő jól szimbolizálta az identitása két pólusát: a szakma mindent felülíró fontosságát és a szülőföld megidézésének kézzelfogható lehetőségét.

Az otthon végül nem egyetlen hely lett, hanem egy háromszögben értelmezett mozgástér: Boston, Budapest, Erdély. Ezek között mozog, dolgozik, gondolkodik, és mindegyikben mást teljesít ki magából.

„Számomra teljesen természetes a Boston–Budapest–Erdély háromszög. Minden helyen másért vagyok, de egyik sem ideiglenes.”

A gyökerek tehát nem húzzák vissza, hanem megtartják ott, ahol épp dolga van. És pont azért működik ez a fajta mobilitás, mert sosem kellett véglegesen választania. Ez a szabadság nem az elszakadásból, hanem a visszatérés lehetőségéből táplálkozik. Nem kellett lemondania semmiről ahhoz, hogy másutt legyen jelen, éppen ez a fajta mentális és fizikai szabadság tette lehetővé, hogy a világban otthon érezze magát, miközben Erdély sem távolodott el tőle.

Amikor a hálózattudomány és a képzőművészet találkozik

Sokak meglepetésére a beszélgetés során kiderült, hogy a világhírnek örvendő tudós fiatalként szobrásznak készült. Rajzórákra járt, komolyan gondolta, hogy felvételizni fog. Aztán egy ponton szembesült azzal, hogy majdnem lehetetlen bejutni a képzőművészeti egyetemre. Ekkor jött a váltás:

„Akkor eldöntöttem, hogy a könnyű utat választom, és elmegyek atomfizikusnak.”

A tudományos pálya számára kiszámíthatóbb, követhetőbb és nyitottabb volt, mint a képzőművészet. A döntés azonban nem zárta le végleg a művészethez való viszonyát. A hálózatkutatás, amelyben világhírű lett, idővel lehetőséget adott arra, hogy újrafogalmazza, mi számít művészetnek, és hogyan lehet a tudományból esztétikai, gondolati élményt teremteni.

„Én úgy érzem, hogy végül mégiscsak sikerült összekapcsolni a kettőt. A tudományt és a művészetet. Amit akkor el kellett engedni, azt most visszahozhattam.”

Ez ma már nemcsak hobbiszintű foglalatosság: tudatos, műteremszerű működés, amelyben fiatal képzőművészekkel dolgozik együtt, adatból és elméletből formát, installációt, látványt készít. Budapesten nyaranta egy iskolaépületet alakítanak át műteremmé, ahol Barabási és csapata olyan projekteken dolgozik, amelyek egyszerre tudományos és művészeti jelentéstartalommal bírnak. A témák a jelen társadalmi érzékenységeire rezonálnak: fake news, Covid, cenzúrázott könyvek, genetikai hálózatok. „Másfél hónapon keresztül reggel hattól este tízig csak művészettel foglalkozom. Semmi mással. És ez után olyan éhesen térek vissza a tudományhoz, mint előtte soha.”

Ez a váltakozás nem kompromisszum, hanem ritmus. A művészet és a tudomány nem versenyez az idejéért, hanem kiegészítik egymást. A művészet segít abban, hogy a tudomány ne száradjon el; a tudomány abban, hogy a művészet ne legyen öncélú.

Eszmék, hálózatok, tudás – mi kell ahhoz, hogy egy gondolat eljusson valahová?

Barabási pályája csúcspontján nemcsak tudományos kérdésekkel foglalkozik, hanem azzal is, hogyan működik maga a tudomány és az emberi gondolkodás a mai, digitálisan összekapcsolt világban. A hálózatkutatás, amellyel ismertté vált, mára tulajdonképpen minden tudományterületen használatos az orvostudománytól, a gyógyszerkészítésig, a politikától az eszmék és társadalmi folyamatok terjedésének kutatásáig.

„Az ötletek nem utaznak. Agyak utaznak.”

Ez az egyszerű, mégis sűrű mondat egy egész világképet sűrít magába. A gondolat önmagában nem elég – ahhoz, hogy élővé váljon, valakinek el kell vinni, másutt újra meg kell fogalmazni, be kell illeszteni a helyi valóságba.

Barabási egyik kutatása azt vizsgálta, hol születtek és haltak meg a történelem emlékezetes alakjai. A Wikipédián rögzített adatok alapján azt találták, hogy a jelentős személyiségek túlnyomó többsége az adott kor kulturális központjaihoz kötődött. Nem azért, mert csak ott születnek tehetségek – hanem mert csak ott van meg az a kontextus, amely az egyéni tehetséget tudássá, hatássá, teljesítménnyé tudja formálni.

És nem, az internet nem oldotta ezt fel, sőt, még inkább kiélezte: „Azt hittük, hogy ha minden információ elérhető, akkor bárhol lehet zsenivé válni. De pont az ellenkezője történt. A tudományos központok még erősebbek lettek, a különbségek az egyetemek között még nagyobbak. És még fontosabbá vált, hogy ott legyél, ahol történik valami ”- magyarázta a kutató, aki szerint nem pusztán ismeret kérdése, hogy valakiből sikeres tudós lesz-e vagy sem. A tudás elméletileg bárki számára hozzáférhető, de az, hogy mivel érdemes foglalkozni, mi a következő izgalmas kérdés, az nincs leírva sehol. Azt nem lehet kikövetkeztetni, ahhoz ott kell lenni Harvardon, Oxfordban.

„Ott lenni a vezető kutatóközpontokban. Ezért működik ma is a mester–inas viszony. Nem elég, hogy le van írva a képlet, rá kell érezni arra, hogy hol van most a határ, amit meg lehet lépni.”

Barabási szerint a sikeres életmodell tehát nem az otthonmaradás, hanem a mozgás és visszatérés ciklikussága. Az agy elmegy, megéli a tudományos vagy kulturális centrum tapasztalatát, majd visszatér, hogy ezt a tudást és gondolkodásmódot meghonosítsa egy másik közegben.

„A siker nemcsak tudás, hanem gondolkodásmód. És ezt a gondolkodásmódot nem lehet letölteni. Azt meg kell tanulni. Ott kell lenni hozzá.”

A beszélgetés végén szó esett még az AI-ról is. Nem mint veszélyről, hanem mint eszközről. Barabási szerint nem az a kérdés, félünk-e tőle, hanem az, hogy mit kezdünk vele. „Aki csinálja, az nem fél tőle. Aki csak ír és beszél róla, az fél tőle” – mondta.

És végül Kelemen zárókérdésére, hogy mit adna vissza Csíknak, Barabási olyan választ adott, ami nem igazán jellemző az erdélyi gondolkodásmódra. Kell ehhez egy kis amerikás tapasztalat és világlátás, hogy hinni tudjon benne az ember, de hát neki természetesen megvan:

„Higgyük el, hogy bármit meg tudunk csinálni, és semmi se állítson meg abban. Ez többet segítene, mint bármilyen más beavatkozás a rendszerbe.”