A füzesmikolai könnyező Szűz volt már jezsuitáké, görögkatolikusoké és ortodoxoké is: három évszázada vonzza a zarándokokat

1699 telén a Habsburg Birodalom vasas katonái egy Szamos menti kis román faluban, Füzesmikolán állomásoztak. A falunak – akkor még Mikolának hívták – alig pár száz lakója volt, a település közepén egy szerény kis fatemplom állt. A katonák betértek, hogy megnézzék a belső ikonosztázt, amikor észrevették: az egyik kép, egy Szűz Máriát Jézussal ábrázoló ikon, könnyezni kezdett.

A jelenség három hétig tartott. A könnyezés hírére hamarosan megtelt a falu, papok, nemesek, hivatalnokok jöttek csodalátni, a zarándokokat híveket pedig az egyház által kiküldött vizsgálóbiztosok is követték rövidesen. Egyike az első látogatóknak a környék nagyhatalmú földesura, Kornis Zsigmond gróf volt, aki a helyiek tiltakozása ellenére saját kastélyába, Szentbenedekre vitette a képet.

Így kezdődött a híres mikolai könnyező Szűz története, amely köré máig az erdélyi ortodox hívek legnagyobb búcsújárása szerveződik évtizedek óta – holott az ikonról tulajdonképpen már nem tudjuk, hogy az eredeti, vagy csak az eredeti másolata. A kép körül több felekezet is verseng, nemcsak az általa megvalósuló áldásért, kegyelemért, hanem annak tulajdonjogáért is.

Könnyek a vásznon

A történet 1681-ben kezdődött. Iklódon, egy apró erdélyi faluban egy Lucas nevű ikonfestő – valószínűleg orosz vagy rutén származású – egy új Szűz Mária-képet készített. A kép a megszokott séma szerint készült: a Szűz az ölében tartotta a gyermek Jézust, az arcuk békés, mozdulatlan, ahogy azt a keleti egyház előírta.

A képet egy román nemes, Kupcsa János vásárolta meg, majd néhány évvel később Füzesmikola fatemplomának ajándékozta. A település ekkor még alig volt több egy domboldalba kapaszkodó falucskánál – a korabeli oklevelek Mykolatelukefeu, később egyszerűen Mikola néven emlegették. A templom a görögkatolikus hívek központja volt, fából készült, füstös, egyszerű, de gondozott. Az ikon a szentély falára került, a többi kép közé. Évekig senki sem figyelt fel rá különösebben.

1699. február 15-én azonban minden megváltozott. A Hohenzollern herceg német vasas ezrede azon a télen Mikolán és a környező falvakban szállásolt. Több katona is betért a templomba, ahogy az a vallásosabb katolikus katonáknál nem volt ritkaság. Aztán észrevették: a Szűz Mária arcán nedvesség csillant. Könnycseppek folytak le a képen. Az egyikük azonnal a paphoz, egy bizonyos Mihály atyához rohant, hogy hívja, „lássa az Istennek hatalmas tettét”.

A könnyezés nem múlt el. A hívek napokig gyűltek a templomhoz. Valaki gyógyulásról számolt be, mások ájuldoztak, imádságot mormoltak. A pap végül értesítette a helyi elöljárókat, akik már nemcsak a vallási, hanem a politikai következményektől is tartottak.

Néhány nappal később megérkezett a környék legtekintélyesebb földesura, Kornis Zsigmond gróf, aki a szentbenedeki kastélyából sietett a helyszínre. A gróf – akinek befolyása messze túlterjedt a vidéken – úgy döntött, hogy a képet nem hagyja a falusiak kezén. Elrendelte, hogy szállítsák el, és helyezzék el saját kápolnájában. A hívek dühösek voltak. Egyesek szerint a templom előtt sírva követelték vissza a képet. Mások esküdöztek, hogy a Szűz Mária ezért könnyezett: mert elvitték onnan, ahol otthon volt.

A botrány nőtt, a csoda híre pedig terjedt. Hamarosan megkezdődött a hivatalos vizsgálat is. Vizkeleti Zsigmond SJ, kolozsvári jezsuita hitszónok (aki prédikációiban olyan hírnevet szerzett, hogy „a magyar Cicerónak” is hívták) 28 tanút hallgatott ki, mindegyik megesküdött, hogy a képen valódi könnyeket látott. A jegyzőkönyveket Bécsbe vitték, ahol Kollonich Lipót, esztergomi érsek engedélyezte a kép kultuszát.

A képet ezt követően átszállították Kolozsvárra, ahol a jezsuiták őrizték, majd 1724-ben az új templom főoltárára helyezték. A kultusz ezzel végleg átkerült a városba, de Mikolán sem maradt üres a hely. Hogy a hívek ne maradjanak kegykép nélkül, a 18. század elején egy másolat készült, amely a hagyomány szerint szinte egyidős az eredetivel. Ezt az ikont a mikolai templomban helyezték el, és azóta is ott tisztelik.

A kolozsvári kép idővel ünnepélyes öltözetet kapott: ezüst díszítés, gyöngyberakás, metszetek és imakönyvek vitték hírét. A mikolai változat szerényebb maradt: hiányoztak róla az angyalok, a díszítés is puritánabb volt, de épp ez adta meg a népi kultusz sajátos súlyát.

A mikolaiak azóta is azt vallják: nem a tárgy a fontos, hanem a hely, ahol a csoda történt. Az ő olvasatukban a városi kultusz nem pótolja az eredeti könnyezés helyét. Így jött létre két párhuzamos kegyhely, két ikon, két történet, kétféle emlékezet. És azóta is nyitott a kérdés: melyik az igazi?

A csodától a valláspolitikáig

A mikolai ikon könnyezése épp abban az évben történt, amikor a Habsburgok végleg megszilárdították uralmukat Erdély felett. A török uralom végnapjait élte, Savoyai Jenő serege Zentánál döntő vereséget mért a szultánra, majd 1699. január 26-án a karlócai békével véget ért a másfél évszázados hódoltság. Erdély papíron visszakerült a Magyar Királysághoz, valójában viszont osztrák katonai megszállás alá került.

A Habsburg hatalom legitimációjához viszont szövetségesek kellettek. A magyar nemesség és a protestáns egyházak gyanakvással figyelték a bécsi udvart, ezért a katolikus egyház és a román ortodox papság közötti unió lehetősége különös politikai súlyt kapott. A cél az volt, hogy az erdélyi román lakosság – mely addig ortodox volt, és a Konstantinápolyból kinevezett metropolita alá tartozott – csatlakozzon a római egyházhoz.

A munkát a jezsuiták irányították, köztük Baranyi Pál László, gyulafehérvári plébános, aki álruhában, titokban érkezett Erdélybe, mivel a jezsuiták akkor még ki voltak tiltva. Baranyi felvette a kapcsolatot a román metropolitával, Teofil érsekkel, és tárgyalásokat kezdett.

A bécsi udvar a csatlakozásért cserébe politikai és anyagi előnyöket ígért: a római katolikus papokkal egyenlő jogokat, naptárhasználatot, püspökválasztást és rítusmegtartást. 1697-ben Gyulafehérváron tartották az első kis zsinatot, ahol 12 esperes vezetésével elfogadták az unió alapelveit. A következő évben, 1698-ban Atanasie püspök már 38 esperes támogatásával hivatalosan is kimondta az egyesülést Rómával.

Az unióhoz azonban kellett valami, ami égi jelként is működhetett. És ekkor történt meg – véletlen volt-e, vagy isteni üzenet, ezt már nem tudjuk kideríteni – a mikolai ikon könnyezése.

A jezsuiták jól értették a lehetőséget. Vizkeleti Zsigmond, a kolozsvári prédikátor, amikor Kolozsmonostoron nyilvánosan beszélt az ikonról, már azt hirdette, hogy isteni figyelmeztetést láthattak azok, akik a csodának tanúi voltak. A könnyezés okaként a Mária által érzett fájdalmat és szeretetet nevezte meg: Mária könnyei az emberek bűnei miatt hullanak. Nem azért, mert fiát megfeszítették egykor, hanem azért, mert újra és újra megtörténik ez.

Ezzel az értelmezéssel a könnyező ikon szimbólummá nőtt, amit jól lehetett valláspolitikai célokra használni, mert egyszerre szólt a hívő románokhoz, a kételkedő magyarokhoz és a császári udvarhoz is. A kultusz elindult, és vele együtt erősödött Erdélyben az új, birodalmi katolikus valláspolitika is.

Reintegráció vagy kisajátítás? A könnyező Szűzre új gazdák jelentkeztek be

A második világháború végére Füzesmikola már Erdély egyik legfontosabb zarándokhelyévé vált. Az ikonhoz évente tízezrek jöttek, a fatemplom körüli domboldalt minden augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján ellepték a zarándokok.

1948-ban érkezett a rendelet, ami kimondta, hogy a görögkatolikus egyház megszűnik. Helyette jön az „egyesített román nemzeti egyház”, vagyis a román ortodoxia megerősített változata, az állam jóváhagyásával. Az új rendszer azt hirdette, hogy ez csak visszatérés az anyaszentegyházhoz, „reintegráció” – de mindenki tudta, hogy tulajdonképpen ez a görögkatolikus vallás végét jelenti.

A papokat arra kötelezték, hogy írjanak alá hűségnyilatkozatot, aki megtagadta, mehetett börtönbe. Főpapok, püspökök vesztették életüket Románia legkegyetlenebb fegyházaiban. Ez volt az a periódus, amikor Márton Áron püspököt is meghurcolták és börtönbe vetették. A görögkatolikusok üldözése azonban ennek sokszorosa volt: templomokat, kolostorokat, kegyhelyeket vettek át, köztük volt Füzesmikola is, a könnyező Szűz zarándokhelyével együtt.

A kegykép ezután évtizedekig ortodox kezelésbe került, a zarándoklatok tovább folytak, a nép hitét nem lehetett átírni egyik napról a másikra, de a narratíva megváltozott, a hangsúly most már az ortodox kegyelemre, nemzeti hitre és bizánci hagyományra került.

A görögkatolikusok viszont nem felejtettek. Ahogy 1990-ben megbukott a Ceaușescu-rezsim, az egyházuk újra szerveződött, és visszakövetelte a régi templomait, köztük Füzesmikolát is. Nem az ingatlan érdekelte őket, hanem a hiteles múlt, amit szerintük elvettek. Jogviták, tüntetések, kompromisszummentes nyilatkozatok követték egymást. Hasztalan próbálkozás volt.

Az ortodox egyház vezetője, Bartolomeu Anania, 2002-ben nyílt levelet írt, amiben leszögezte: „Nicula nem lehet vita vagy egyezkedés tárgya. Nicula ortodox volt, és az is marad.”

A kultusz ma

Minden augusztus 15-én ezrek zarándokolnak Füzesmikolára – vagy ahogy a románul hívják: Niculára. Jönnek buszokkal messziről, de a Szamosújvár és Mikola közti távot már sokan gyalog teszik meg, amikor pedig látótávolságba kerül a kis fatemplom, térdre ereszkednek, és mezítláb csúsznak az ikon közelébe. A többség ortodox hívő, de a környező mezőségi falvak más felekezetű lakosai is megfordulnak itt.

A zarándokhelyen ma már két templom áll. Egyik oldalon a XVIII. századi fatemplom áll, amit ma is sokan térdelve kerülnek meg. A másik oldalon ott magasodik a modern ortodox kolostor és templom, ami évről évre bővül, terebélyesedik. A rendet szervezők, önkéntesek biztosítják, a papok gyóntatnak, áldoztatnak, a szertartást kihangosítják, rendőrség, mentőszolgálat, vigyáz a helyszínen a biztonságra. A politikai szereplők sem maradnak távol, főként választási évben. A zarándoklat éppúgy része lett a közéletnek, mint a helyi hitéletnek.

(Felhasznált források: Adalékok a füzesmikolai búcsújárás történetének vizsgálatához, A füzesmikolai búcsú története, Wikipédia)