A trauma háromszöge – pszichoterapeutával elemeztük az Osonó-ügyben az áldozatok, elkövető és a közösség szerepét

Mi történik velünk, amikor egy olyan közegből kerülnek felszínre visszaélések, amelyhez bizalom, inspiráció, alkotás és közösségi összetartozás köt bennünket? Hogyan reagál az egyén, az elkövető, és hogyan reagál a közösség, amikor egy addig elismert személyről derül ki: visszaélt a hatalmával?

Fazakas Mihály, az Osonó Színházműhely alapítója és vezetője két évtizeden át meghatározó alakja volt az erdélyi diákszínjátszó mozgalomnak. Idén júniusban azonban huszonhárom egykori társulati tag vallomása alapján súlyos visszaélésekről számolt be az Átlátszó Erdély és a 444.hu: a tanítványok érzelmi manipulációról, fizikai és verbális bántalmazásról, megalázó helyzetekről meséltek, sőt szexuális határátlépésekről is vallottak. A nyilvánosságra került történetek egy olyan zárt, hierarchikus és idealizált közeg működését rajzolják fel, ahol a visszaélések évekig észrevétlenek maradhattak.

Bár Fazakas Mihály a szexuális visszaélés vádját tagadta, és lemondott a társulat vezetéséről, a történet jóval túlmutat a személyes felelősségen. Az ügyben nemcsak az áldozatoknak kell feldolgozniuk a velük történteket, hanem magának az elkövetőnek és a közösségnek is szembe kell néznie saját szerepével – legyen szó cinkos hallgatásról, naiv idealizálásról vagy a hatalomhoz való viszony újragondolásáról.

A történet nem egyedi. Az elmúlt években több olyan ügy látott napvilágot Erdélyben is – egyházi közegben, iskolában, gyermekotthonokban –, amelyek azt mutatják: a visszaélés gyakran ott történik meg, ahol a legnagyobb lenne az elvárás a biztonságra és a gondoskodásra. Az ilyen történetek feldolgozása nem csupán jogi vagy intézményi feladat, hanem mélyen emberi, pszichológiai kérdés is.

Kis Renáta Dániában élő pszichoterapeuta, aki az egyéni és közösségi traumák feldolgozásával, valamint a rezilienciaépítéssel foglalkozik. Kolozsváron született, Budapesten élt, majd 2009-ben Dániába költözött, ahol pszichiátriai osztályon dolgozott, és azóta is ezen a területen praktizál. Szabadidejében gyászt feldolgozó tanácsadócsoportokat vezet és a helyi magyar egyesületben is aktív.

Észak-Európában – ahol nagyobb hagyománya van a közösségi szintű szembenézésnek és a visszaélések nyílt feldolgozásának – ezekkel a kérdésekkel szervezett módon foglalkoznak. Kis Renáta ebben a társadalmi és intézményi közegben dolgozik, ezért kértük meg arra, hogy segítsen értelmezni az Osonó-ügy pszichológiai és közösségi vetületeit. Az interjúban arra kerestük a választ, mit él át az áldozat, mi zajlik az elkövetőben, és hogyan viszonyul mindehhez a közösség – különösen akkor, ha a történtek évekig kimondatlanul maradtak.

Hogyan lehet továbbmenni egy ilyen történet után – úgy, hogy mindaz, ami történt, ne maradjon a szőnyeg alá söpörve, de a jövő se torpanjon meg a múlt árnyékában?

Az áldozat: miért nehéz felismerni, hogy visszaélés történt?

A Kulcsár Árpád által dokumentált esetekből is kirajzolódik, hogy az áldozatok gyakran csak évekkel később ismerik fel, hogy amit velük tettek, az visszaélés volt. Ennek hátterében sokszor nem a naivitás, hanem a gyermekkori szocializáció, a tekintélyszemélyekhez való viszony, és a közeg belső logikája áll.

„Az az első kérdés, hogy egyáltalán megtanítjuk-e a gyerekeinknek, hogy visszautasítsanak egy felnőttet?” – teszi fel a kérdést Kis Renáta. „Vagy azt tanulják meg, hogy azt kell tűrni, amit a felnőttek csinálnak velünk, mert a felnőtt úgyis jobban tudja? Ha úgy küldjük ki a gyerekeket az életbe, hogy nem érzik, joguk van nemet mondani, akkor nem fognak tiltakozni, ha egy felnőtt határt lép át.”

A nevelési minták, az iskolai vagy művészeti közegben is átadott viselkedési sémák tehát előkészítik a terepet a visszaélés „normalizálására”. Az Osonó korábbi tagjai többször is elmondták: amit ma megalázásnak vagy bántalmazásnak látnak, akkor a közösségépítés, a színházi fejlődés vagy épp a „Misi így tanít” narratívájába illeszkedett.

„A fiatalok sokszor úgy nőnek fel, hogy nem ismerik fel, hol van a saját testük, integritásuk határa. Ez sebezhetővé tesz és megnehezíti a határátlépés, a bántás felismerését – és ezáltal a védekezést is.” – mondja a pszichoterapeuta.

Az agy fejlődése is befolyásolja, hogyan emlékezünk vissza és értelmezünk egy-egy helyzetet „A homloklebeny – az a rész, ami segít nekünk átlátni, hogy mit miért tettünk, mit miért élünk meg – csak 25 éves kor körül fejlődik ki teljesen és éri el érett állapotát” – magyarázza Kis Renáta. Ez azt jelenti: egy 14-15 éves kamasz még nem tud úgy reflektálni arra, ami vele történik, mint egy felnőtt. Egy határátlépés felismerése tehát sokszor csak jóval később, már felnőttként történik meg.

A visszaélések egy másik gyakori jellemzője az a dinamika, amelyben a bántalmazó nemcsak tekintélyszemély, hanem egyben „különlegessé is tesz” valakit. Az Osonó körüli beszámolókban többen is arról számoltak be, hogy „kiválasztottnak” érezték magukat – ők voltak azok, akiket „Misi külön foglalkoztatott”. A bántás így paradox módon a szeretet és az elismerés eszközévé vált.

„Sokszor látjuk ilyen típusú közösségekben, hogy az áldozat úgy éli meg: én voltam az, akit felemelt magához a mester. Ebből aztán identitás épül, amit nagyon nehéz elengedni. Az a narratíva, hogy én különleges voltam, hogy én értékes voltam az ő szemében – ez tartja sokáig egyben az embert. Mert ez sokkal elfogadhatóbb, mint az, hogy engem bántottak.”

De még ha be is következik a felismerés, egy újabb akadály áll az áldozat elé: a szégyen. „A szégyen az az érzelem, amelyik a leginkább elszigetel – mondja Renáta. – Dühös vagy szomorú lehetek mások előtt, de a szégyen miatt inkább elrejtőzöm. A szégyen duplán izolál: egyrészt, mert valaki erősebb bántott engem, ez már önmagában hierarchikusan lefelé tesz, másrészt, mert a szégyen miatt még a saját közösségem elől is elbújok.”

Egy ilyen duplán izolált állapotból rendkívül nehéz a megszólalás. Az Osonó korábbi tagjai közül is sokan évekig nem beszéltek senkinek az élményeikről, néhányan még most sem álltak a nyilvánosság elé. A szégyen, a félelem a megítéléstől, a közösség ítéletétől, a visszautasítástól vagy épp a kitaszítottságtól gyakran erősebbnek bizonyul, mint az igazság kimondásának vágya.

A megszólalásig vezető út: miért olyan nehéz elmondani, ami történt?

Az Osonó-ügyben megszólaló volt diákok közül sokan hosszú éveken át hallgattak. Voltak, akik csak egy-egy közeli barátnak mondták el, mások senkinek. Voltak, akik évekig küzdöttek pánikrohamokkal, alvászavarral, önértékelési zavarokkal anélkül, hogy meg tudták volna nevezni: mi történt velük valójában. A beszámolók tanúsága szerint sokan magukat hibáztatták. Úgy érezték, „megengedték”, „nem szóltak”, „nem voltak elég erősek” – és ezzel, ha nem is tudatosan, de elvették maguktól a jogot, hogy áldozatokként tekintsenek önmagukra.

„Ez nagyon gyakori dinamika” – mondja Kis Renáta. „Az áldozatok gyakran saját magukban keresik a hibát. Miért mentem vissza? Miért nem szóltam? Miért hittem el, hogy ez normális? És mivel nem tudják elmagyarázni maguknak, miért viselkedtek úgy, ahogy, inkább elhallgatják a történteket.”

Ez a belső szégyen és önvád gyakran találkozik a külső kétkedéssel is. A nyilvánosságra került beszámolókra – legyen szó akár a 444.hu vagy az Átlátszó Erdély cikkeiről – sokan reagáltak a közösségi médiában a megszokott reflexekkel: „miért csak most mondja?”, „biztos túlreagálja”, „én is jártam oda, velem nem történt semmi”. Ezek a reakciók nemcsak az áldozatok megszólalását nehezítik, hanem a még hallgatókét is ellehetetlenítik.

„A közösség gyakran nem tud mit kezdeni azzal, ha a korábban megbecsült, idealizált vezetőről kiderül, hogy visszaélt a hatalmával. Ez szétfeszíti a biztonságos világképünket, és ilyenkor sokan inkább az áldozatot kérdőjelezik meg, hogy ne kelljen újraértelmezniük a saját emlékeiket” – fogalmaz Renáta.

Az Osonó-ügyben különösen fájdalmas, hogy egy olyan közegben történt a bántalmazás, amely – elvileg – a bizalomra, kreativitásra, érzékenységre épül. Azok a fiatalok, akik éveken át egy közösségért dolgoztak, „csapatként” utaztak, próbáltak, osztották meg a legbensőbb gondolataikat egymással és vezetőjükkel, egy ponton azt élték meg: „nem volt szabad jelezni, hogy valami nem jó”.

Többen is leírták, hogy amikor mégis megpróbálták, azonnal visszajelzést kaptak: vagy hallgatással vagy gúnnyal, vagy azzal, hogy „nem vagy elég elhivatott”. Az egyik megszólaló például arról beszélt, hogy amikor szembement Fazakassal, utána hónapokig nem kapott szerepet. Egy másik elmondta, hogy „ő volt az, akinek mindig beolvastak próba után, de azt mondták: ez a fejlődés útja”.

„A visszaéléshez gyakran hozzátartozik az is, hogy a bántalmazó eléri, hogy az áldozat ne bízzon a saját érzékelésében. Hogy kétségbe vonja azt, amit megél. Ez egy nagyon mély pszichés törés” – magyarázza Renáta. – „Ha azt hallod, hogy az, ami fáj, az valójában érted van, akkor egy idő után nem tudod eldönteni, hogy jól érzed-e, amit érzel.”

Ezek a mechanizmusok ráadásul szinte láthatatlanul működnek. Nem kell erőszakos kiabálás, nem kell bezárt ajtó, nem kell ütés. Elég a szuggesztió, a megszégyenítés, a hallgatásra nevelés. És ehhez nem is kell rosszindulatú szörnyeteg, mondja Kis Renáta – „elég egy olyan felnőtt, aki hisz abban, hogy „ő tudja a legjobban, mi kell a gyereknek, vagy egy olyan, aki maga is hasonlókon esett át és maga sem érzi tisztán az erkölcsi, értékrendbeli, emberi határokat. Nagyon sokáig meg lehet élni azt, hogy ez az egész a javamat szolgálta. Hogy én ettől lettem több. És csak később, akár 10-15 év múlva jön a felismerés: nem, ez bántás volt.”

A megszólalás tehát sokszor nemcsak bátorság kérdése, hanem az önmagunkhoz való visszatalálásé is. Ahhoz, hogy valaki kimondja: „bántottak”, nemcsak a külvilág támogatására van szükség, hanem arra a belső biztonságra is, hogy amit megélt, az valóságos. És hogy joga van elmondani.

Az elkövető: mit él át, amikor szembesül a tetteivel?

Amikor napvilágra kerül egy visszaélés, a társadalmi figyelem szinte kizárólag az áldozatokra irányul. Ez részben jogos: az első és legsürgetőbb feladat az ő történeteik meghallgatása, az ő biztonságuk és gyógyulásuk támogatása. Ugyanakkor a teljes feldolgozáshoz elengedhetetlen az is, hogy az elkövető is szembesüljön a felelősségével. De vajon képes-e erre egyáltalán?

Az Osonó-ügy esetében Fazakas Mihály egyetlen nyilvános megszólalással reagált az ellene megfogalmazott vádakra: egy hosszú Facebook-bejegyzésben tagadta a szexuális visszaélések tényét, az Átlátszó Erdély és a 444 közös riportját torzítónak és etikátlannak nevezte, és azt sugallta, hogy a megszólalók valójában félreértették vagy félremagyarázták a történteket. Bár a posztjában lemondott a társulat vezetéséről, egyértelmű belátásnak nem volt nyoma.

„Ez egy tipikus önvédelmi reakció. Nem lehet belépni a bűntudat és felelősségvállalás terébe, ha az ember közben úgy érzi, minden oldalról támadják” – mondja Kis Renáta pszichoterapeuta. „Ha valaki azzal szembesül, hogy amit ő korábban értéknek gondolt, az mások számára fájdalmas, megalázó vagy egyenesen bántalmazó volt, akkor az első reakciója szinte mindig a tagadás vagy az önigazolás. Ez nem feltétlenül tudatos hárítás, inkább arról szól: ‘ezt nem tudom elviselni, hogy ilyen ember legyek.’”

Fazakas posztja pontosan ezt a pszichológiai mintát tükrözte. Egyfelől hangoztatta: „soha nem követtem el szexuális visszaélést”, másfelől a módszereit ugyan provokatívnak vagy szokatlannak nevezte, de állítása szerint azok „mindig a művészi és pedagógiai fejlődést szolgálták”. A kritikákra adott válaszában az újságírói megközelítést támadta, a riportban szereplő tanítványokat nem nevezte nevükön, és azt írta: „hiányoznak a konkrét nevek, helyszínek és időpontok, így a tételes reagálás sok esetben lehetetlenné válik”.

„Az ilyen típusú reakciókban ott a vágy a kontroll visszaszerzésére. Azt szeretné érezni: nem vesztettem el teljesen a hitelességem, van még, amit megmagyarázhatok. De épp ez a magyarázkodás gátolja a valódi belátást” – mondja Kis Renáta.

Szerinte a legnagyobb tévhit, hogy az elkövető és az áldozat két gyökeresen különböző lény. „Mi, emberek mind ugyanabból az anyagból vagyunk. A határátlépő nem egy külön kaszt. Ő is ember, mi is emberek vagyunk. Mindannyian ugyanazokkal az ösztönökkel, vakfoltokkal, sérülésekkel dolgozunk. A különbség sokszor csak az, hogy valaki meg tudott állni egy ponton, valaki más meg nem.”

Ez a felismerés segíthet abban is, hogy az elkövető ne démonként nézzen saját magára – mert a démonizálás sem hoz belátást, csak összeomlást vagy még mélyebb tagadást. „Ha az ember úgy érzi, hogy ha ezt beismerem, akkor semmi nem marad belőlem, akkor nem fogja beismerni. Az identitása kerül veszélybe. Ezért lenne szükség egy olyan közegre, amelyben az elkövető vállalhatja a tette következményeit anélkül, hogy teljesen kiírná magát a közösségből. Fontos szem előtt tartanunk, hogy az elkövető nem csak ezen tettein keresztül határozza meg magát, az elkövető nem csak elkövető, mint ahogy az áldozat sem csak áldozat, mindannyian teljes emberek vagyunk – ehhez az integritáshoz kell visszatalálnunk mindannyiunknak”

Renáta szerint nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy ehhez a belátási folyamathoz támogatásra is szükség van – nem mentegetésre, hanem kísérésre. „A belátás nem történik meg attól, hogy valaki sarokba van szorítva. Egyedül nem lehet belátni. Kell egy másik ember vagy közösség, aki azt mondja: ‘ez súlyos, amit tettél, de én itt vagyok, hogy végigmenjünk ezen az úton.’”

Az Osonó-ügy esetében egyelőre nem látszik ennek a folyamatnak a jele. Fazakas nem vállalt személyes találkozást vagy párbeszédet az érintettekkel, nem indult el egy látható önreflexiós úton. A közélet szintjén pedig továbbra is sokan mentegetik, azzal érvelve, hogy „ő csak jót akart”, „ez nem igazi abúzus”, vagy hogy „ez túl kemény támadás volt egy művész ellen”. Renáta ezzel kapcsolatban figyelmeztet:

„Nem a szándék a döntő, hanem a hatás. Lehet, hogy valaki azt hitte, jót tesz, de ha a másikban kárt okozott, akkor azt vállalni kell. Aki elkövetett valamit, annak csak tette van a múltban, felelőssége a jelenben van. Meghallgatni, hogy a másik hogyan élte meg a történteket, milyen következményekkel járt ez az ő életében, vállalni az okozott fájdalmat és bocsánatot kérni a tettekért- ettől nem kell félni, hiszen az elszenvedőknek, az áldozatoknak is érdekében áll a megbocsájtás, a saját gyógyulásuk érdekében is.”

A pszichoterapeuta hangsúlyozza: nem minden elkövető képes eljutni eddig. És ha nincs világos társadalmi üzenet arról, hogy van út a belátás felé, akkor sokan inkább a tagadásba, a cinizmusba vagy az áldozathibáztatásba menekülnek.

„Ahhoz, hogy valaki vállalja a tetteit, tudnia kell, hogy utána is van élet. Hogy nem záródik rá örökre az ajtó. Mert ha nem lát utat, nem fog elindulni. És akkor nincs feloldás, sem a maga, sem az áldozatok számára.”

A közösség szerepe: kik tudnak segíteni a feldolgozásban?

Amikor egy visszaélés napvilágra kerül, a közösség első ösztönös reakciója gyakran a széttartás: kiállás vagy elhatárolódás, tagadás vagy pánikszerű eltávolodás. A személyes érintettség, a lojalitás, a sokk és a szégyen sokakból védekezést vált ki. Ám a gyógyuláshoz – áldozatnak és elkövetőnek egyaránt – szükség van egy harmadik szereplőre: a közösségre. Azokra, akik kívülállóként, de nem közömbösen vannak jelen.

Az Osonó-ügy utóéletében jól látszik ez a dilemma. A társulatból kikerült volt diákok nyilvános kiállása után volt, aki azonnal melléjük állt – de sokan csendben maradtak, mások pedig a rendezőt védték. Olyanok is akadtak, akik a tanítványokat okolták: miért most, miért nyilvánosan, miért így?

Kis Renáta szerint a közösségi szerepvállalás ilyenkor kulcskérdés. „A szégyen izolál, mondtam már, de nem csak az áldozatot. Az elkövetőt is. Ha senki nem szólítja meg, ha senki nem tesz fel kérdéseket, ha csak vagy démonként tekintenek rá, vagy reflexszerűen védik, akkor nem lesz esélye sem arra, hogy szembesüljön önmagával.” A közösség feladata nem az ítélkezés vagy a rehabilitáció, hanem az emberi jelenlét – a tiszta visszajelzések, a határok kimondása, és a párbeszéd lehetőségének megteremtése.

Ez persze nem könnyű, főleg, ha a közösség maga is sérült. Az Osonó belső köre egy zárt, erősen hierarchikus rendszerként működött, ahol a lojalitás nem csak elvárás volt, hanem identitásképző erő is. „Egy ilyen közegben sokak számára a bántalmazó egyben mentor, inspiráló tanár, közösségépítő ember is volt. A vele való kapcsolat a saját múltjuk része. Ezért fájdalmas az igazság: ha ő bántalmazott, akkor én miért nem láttam? Akkor az én élményem is hamis? Ezt a dilemmát is segíteni kell feldolgozni.”

A közösség egy másik része a tágabb társadalom. Renáta szerint a társadalmi beszédmód is lehetőséget vagy akadályt jelent. „Ha egy társadalomban az az elvárás, hogy a sikerért mindent el lehet nézni – akár pedagógusnak, akár művésznek, akár egyházi embernek –, akkor újra és újra meg fognak ismétlődni ezek a minták. Ahol nincs kultúrája annak, hogy vissza lehet nézni, hibát lehet elismerni, és van út a jóvátétel felé, ott nem lesz szembenézés.”

Ezért lenne kulcsfontosságú, hogy az intézmények – iskolák, társulatok, civil szervezetek – ne védekezzenek automatikusan, hanem maguk is kezdeményezzenek feltárást, vizsgálatot, belső párbeszédet. „Az, hogy valami rossz történt, nem a vég, hanem egy pont, ahonnan el lehet indulni. De ehhez ki kell mondani: igen, hibáztunk, vagy igen, nem láttuk. Ha ezt senki nem mondja ki, az áldozat újra elnémul. És az elkövető is bezárul.”

A közösség tehát nem „semleges közeg”, hanem aktív szereplő. Vagy támogatja a feldolgozást – vagy akadályozza. Egy barát, egy volt kolléga, egy kívülálló, aki kérdez, aki jelez, aki jelen van, hatalmas különbséget tud tenni.

„A feldolgozás nem történik meg magától. Ahhoz, hogy egy ilyen történet végére ne csak csend és felejtés, hanem valamilyen tanulás kerüljön, szükség van ránk, mindannyiunkra” – mondja Kis Renáta. „A közösség dolga, hogy ne engedje el egyik felet sem. Hogy tartsa a teret. Akkor talán lesz esély arra, hogy egyszer újra közösség lehessünk.”

Van-e élet utána? – A feldolgozás lehetőségei

A nyilvánosságra került bántalmazási történetek után ritkán jön gyors vagy egyértelmű megoldás. Nincsenek tiszta ívek, jól lezárt fejezetek, megnyugtató igazságszolgáltatások. Van helyette bizonytalanság, feszültség, újra meg újra feltépődő sebek. De mégis: van élet utána – csak másmilyen.

„Ha a szembesítés őszinte, és nem csupán a szégyenre épül, akkor valóban elindíthat egy feldolgozási folyamatot” – mondja Kis Renáta. Ez azonban nem egyik napról a másikra történik meg, és nem történik meg magától. Szükség van belső munkára, külső visszajelzésekre, és egy olyan közegre, ahol nemcsak ítélet van, hanem figyelem is.

Az Osonó-ügyben a megszólalók egy része maga is erről beszélt: hogy a nyilvánosság nem végcél, hanem kezdet. Hogy a történeteik elmondása nem a bosszú, hanem a gyógyulás eszköze volt. Sokan úgy fogalmaztak: hosszú éveken át nem tudták, amit átéltek, az bántalmazás. És most sem tudják, mi következik ezután – csak azt, hogy most már nem hallgatnak tovább.

Kis Renáta szerint a feldolgozás útja mindhárom szereplő – az áldozat, az elkövető és a közösség – számára külön-külön is, de egymással összefüggésben is járható. „Az áldozat akkor tud gyógyulni, ha megértheti: ami vele történt, nem az ő hibája volt. Hogy nem kell tovább hordoznia a másik felelősségét. Ehhez sokszor terápiára van szükség, támogató kapcsolatokra, újradefiniált önképre.”

Az elkövető számára ez még nehezebb. Nemcsak azért, mert saját tetteivel kell szembenéznie, hanem mert a társadalmi elvárások sokszor kizárják a változás lehetőségét. „Ha nincs semmi, amit ő tehetne a jóvátételért, ha nincs út vissza, akkor nem is fog elindulni. Az őszinte bocsánatkérés csak akkor hiteles, ha nem a következmények elhárítása a célja, hanem a felelősségvállalás. És ha ez megtörténik, akkor lehet arról beszélni, hogyan tovább.”

A közösség pedig, mint láttuk, dönthet úgy, hogy teret tart: hogy lehetőséget teremt a megértésre, nem söpri a szőnyeg alá a múltat, és nem ragad bele sem az idealizálásba, sem az elutasításba. „Van élet utána. De nem ugyanott, nem ugyanúgy. Egy ilyen történet után a közösség is más lesz. És felismeri, vállalja a saját felelősségét is: miért és hogyan tettük ezt lehetővé, mi vezetett a „vakságunkhoz”, miért nem voltunk elérhetőbbek a szenvedők számára? És ez így van jól.”

Renáta szerint az egyik legfontosabb tanulás az, hogy a visszaélés nemcsak a múltban történt, hanem a jövőért is felelőssé tesz minket. Mit kezdünk vele? Elhallgatjuk, relativizáljuk, újra idealizálunk – vagy megtanulunk belőle figyelni, határokat húzni, kérdezni, jelezni?

„Én azt kívánom minden ilyen történet után – legyen az egy színházi társulat, iskola, egyházközség vagy baráti társaság –, hogy legyen bátorságuk elkezdeni beszélni róla. Ne csak a bántalmazásról, hanem magukról. Hogy hogyan történhetett meg, és mi kell ahhoz, hogy ne történjen meg újra. Ez az igazi közösségépítés” – mondja Kis Renáta.