„Én már voltam Barcelonában is, de ennyi embert még sosem láttam egy helyen”

A csíksomlyói pünkösdi búcsún háromszázezer ember mozdult egy irányba. Aki nem ment el, az a fotókat várta, a videókat, drónfelvételeket. A nagy képet. Az embertenger látványát. És valóban: ez az esemény tökéletesen működik nagytotálban. Látványként. A nyeregben hullámzó zászlók, a Hármashalom-oltár előtti fegyelmezett rend, a hegyoldalon ülő nénik, bácsik, gyerekek – mindenkiből elég egy-egy pixel. Persze ott van az a kérdés is, amit ilyenkor nem szokás feltenni: mit lehet ténylegesen elmesélni egy háromszázezres tömegről?

Mi úgy döntöttünk, nem lesz panoráma, nem lesz össznépi érzelemkavalkád. Csak néhány arc, néhány történet. Hagyományőrző család, ahol tíz gyerek van, és minden évben eljönnek. Baráti kör, amely biciklivel nyomja le a Hargitát, közben imádkozik a Kalonda-tetőn. Kecskeméti középiskolás, aki járt már Barcelonában, de először lát erdélyi magyarokat és ekkora tömeget, és élmény számára, hogy négy nyelvet beszélő csíkszeredai diákkal találkozik.

Lovas zarándokok, akik emlékérméket osztanak az úton, vallásos csángó lányok, református fiúk, huszárok, papok, falusi közösségek és városi tanulók. Ebben a válogatásban őket mutatjuk be: azokat, akik miatt a búcsú több, mint látvány – valódi, élő pünkösdi történet.

Tíz gyerekkel, lovas szekéren, népviseletben: az Esztány család

Esztány Zsoltékat nem lehet nem észrevenni. Szekérrel érkeztek, annyi gyerek ül a felnőttek körül, hogy meg se lehet számolni. Mindenki népviseletben van, a lovakat is díszbe vágták: sallangos díszhám csillog rajtuk, a bakon az apa és nagyfia, mögöttük Esztány Erika karjában a legkisebbel – egy féléves babával –, körülöttük pedig a gyerekek, kor szerint sorakozva. Kíváncsi, mosolygó fejecskék: ünnep ez nekik, izgalom, amit legalább annyira várnak, mint a nagyvárosi gyermekek a karácsonyt szokták.

Esztányék Csíkszentlélekről jöttek, és mint kiderül tíz gyermekük van. „Ikrek nincsenek, csak rendesen, sorban”, mondja mosolyogva az apa. A legnagyobb már 18, a legkisebb meg még azt sem tudja, mi történik, csak érzi, hogy itt valami fontos van. Számukra a búcsú nem csupán egyetlen nap ünnepe, hanem többnapos készülődés és rituálé. Egy nappal korábban szoktak útnak indulni – mert, ahogy mondják, „a lelkünknek is meg kell érkeznie”, nem csak a testnek. A gyerekeik lovaznak, voltak lovasíjászok, huszárok, most meg együtt vonulnak be, mint valami élő, mozgó falikép a múltból – elnézve őket, mintha hirtelen más időrétegbe csöppennénk.

Zsolték már a rendszerváltás óta minden búcsún itt vannak – egyetlen egyet hagytak ki, amikor a második gyerek született. De akkor is „lélekben itt voltunk, láttuk a nyerget az ablakból” – mondják, és valahogy tényleg úgy tűnik, hogy ezek az emberek nem csak vallásosak, hanem úgy vannak benne valamiben, ami régebbi, mélyebb és erősebb, mint a körülöttük szelfiző turisták világa.

„A pünkösdi búcsú a magyar nép ünnepe, nem csak egyházi esemény” – mondja az apa, és Erika, az anya is bólogat. Beszélnek Márton Áronról, belső megtérésről, közösségről, és szórványról is. Azt mondják, fáj, hogy elhanyagolták: „Szívünkben viseljük a szórványban élő magyarokat, egy petrillai magyar barátunk mondta, hogy mi elhanyagoltuk őket, és azóta fáj nekem, hogy igaza van. Most is azért szurkolok, hogy tartsanak ki, mert lészen még szép jövő.”

És ahogy ott állnak a szekér mellett, miközben a lovak nyugodtan prüszkölnek, és a gyerekek bölcsen, mosolygósan figyelik a beszélgetést, tényleg úgy tűnik, mintha az ő hitükből, rendjükből és makacsságukból lehetne még építeni valamit. Ha nem is új világot, de legalább egy szilárdabb holnapot.

„Mindenki saját maga kell, meghozza a döntést, hogy egyszer megérkezik ide, és akkor Boldogságos Szűzanya elé mindenki az életét le kell tegye. Ott vagyunk az ő kötényében” – mondja nekünk búcsúzóul Erika.

„Nemcsak elmegyünk valahová. Viszünk is valamit” – Csendes misszió lóháton

A lovak Biatorbágyról vannak, de maguk a zarándokok Balassagyarmatról, Budapest mellől. Lóháton, váltásban – évek óta így jönnek a búcsúra. A csapat tagjai szerint a búcsú nem egynapos ünnep, hanem hosszú úton járás, rituálé, amely a nyeregből máshogy látszik, mint gyalog. A közös bennük: a ló, a lovas hagyományőrzés és az a meggyőződés, hogy lóháton másként dobban meg az emberek szíve. Az út mentén sokan sírnak is – mondják –, sok erdélyi településen egy magyar zászlóval érkező lovas csoport látványa még mindig könnyfakasztó hatással bír.

A mostani zarándoklatuk célja Székelyföld „megkerülése”, és egyúttal emlékezés két lóháton járó papra: Márton Áronra és Zöld Péterre. A túra címe: A magyar feltámadás nyomában. Ennek jegyében megállnak, beszélgetnek, videókat készítenek népművészekkel, papokkal, gyógyítókkal – mindenkitől azt kérdezik: hogyan képzeli el Magyarország feltámadását? A válaszokat gyűjtik, ahogy a történelmi utalásokat is. Elhangzik Pio atya, egy nepáli láma és más misztikus szereplők neve is, akik – különféle források szerint – Magyarországról elinduló világjobbító küldetésről beszéltek.

A zarándoklatnak azonban van egy gyakorlati rétege is: ajándékoznak. „Csodás érméket” – Szűz Mária-medálokat – visznek magukkal, amelyeket vagy kereszteknél helyeznek el, vagy az útjukba eső embereknek adnak át. Elmondásuk szerint volt már olyan, hogy egy ilyen gesztus oldotta fel egy dél-somogyi kocsma feszült légkörét. Máskor ujjait vesztett férfinak adták az érmet, aki utánuk kiabált: „Én hiszek Istenben.”

Az ima is része az útnak – reggelente Szent Patrik imáját mondják –, de legalább ennyire fontos számukra a találkozás, a megállás, a beszélgetés. A lovak ritmusa diktálja az időt, a napi 50–80 kilométeres távokat nem versenyfutásban, hanem figyelemmel teszik meg: minden lépés, minden szünet, minden fűcsomó és itatás része a napnak. „Nem utasai vagyunk a lónak, hanem felelősei” – fogalmaz egyikük.

A csapat egyik tagja úgy véli: ez az út a kevés igaz zarándoklatok egyike. A megpróbáltatás, a figyelem, a hit és a fizikai jelenlét együttese adja meg az élmény mélységét. Mások számára talán nehezen követhető ez az életforma – de számukra ez a hit gyakorlása. És legalább annyira hagyomány, mint meggyőződés.

„Ha választhatnék se választanék másképp” – Egy gyimesi csángó lány a búcsún

Izabella 17 éves, Gyimesközéplokon él, csángó. A Segítő Mária Gimibe jár, és most először jött a csíksomlyói búcsúra az iskolájával. A családjával már többször járt itt, de ez most más: új közeg, új arcok, mégis ismerős ritmus. A szüleivel érkezett, de amint befutnak az iskolatársak, csatlakozik hozzájuk

„Én büszke vagyok rá, hogy csángó vagyok. Ha választhatnék, se választanék másképp” – mondja nekünk nyugodt önazonossággal. Egy kisebbség a kisebbségen belül – így írja le magukat. Ezt ismeri, ezt vállalja, ebben van otthon. Ha különbséget kellene mondania a székelyekhez, erdélyi magyarokhoz képest, a néptáncot említené: abban valami más mozdul, mint máshol. Otthonról hozza a vallásosságot is: reggel-este Bibliát olvas, ha van ideje, rózsafüzért imádkozik.

„Számomra nemcsak arról szól a búcsú, hogy eljöjjünk, kimozduljunk otthonról, meghallgassuk a szentmisét. Fontos, hogy együtt imádkozhatunk ilyen sok emberrel, de számomra az is lényeges, hogy emlékezzünk arra, miért is van ez az egész. A Szentlélek eljövetelére, az egyház születésére – ezek a pünkösd valódi jelentései. Úgy érzem, ezt sokan hajlamosak elfelejteni. Én viszont minden évben örülök, hogy részt vehetek a csíksomlyói búcsún, és ennek a mélyebb üzenetére is emlékezhetek.”

A búcsú ennek a mindennapi hitnek a sűrítménye. Nem nagy reveláció, nem instant misztika – inkább egy erős jelenlét. A közös ima ereje bevonzza őt is: „Az a legszebb benne, hogy ennyi ember együtt tud imádkozni. Hogy nem csak eljövünk egy misére, hanem tudjuk, miért vagyunk itt. Hogy a Szentlélek eljövetelére is emlékezünk, nem csak kimozdulunk otthonról. Sokan elfelejtik ezt. Én nem szeretném.”

Egy busznyi hívő az Egri Főegyházmegyéből – közös úton, közös imában

Az Egri Főegyházmegyéből érkező zarándokcsoport idén is megérkezett a csíksomlyói búcsúra. Ötvenkét fő – köztük visszatérők és újak, fiatalok és idősebbek, egri, maklári és környékbeli hívők. A csoport szervezetten érkezett, jórészt már bejáratott kapcsolatok mentén: nem hirdetésre jönnek, inkább évek óta ugyanazokat keresik fel telefonon, hónapokkal az indulás előtt. A csoportot egy-két ember fogja össze, a szervezés szinte rutinszerű – ahogy maga az út is, amely egyszerre közösségi és spirituális élmény.

A zarándoklat elsődlegesen hitbeli esemény számukra. Nem kirándulás, nem kiruccanás, hanem szent idő: közös imával telt buszutak, rózsafüzér, énekek, a csúcspont pedig a szombati szentmise a nyeregben. A csoport egyik tagja – jelenleg maklári plébános, korábban a szeminárium előtt már járt itt zarándokként – most papként vesz részt először az úton. Elmondása szerint a csíksomlyói búcsú sajátos helyet foglal el a Mária-kegyhelyek között: nemcsak vallási, hanem nemzeti szimbolikája miatt is. „Ahogy egy család összegyűlik az édesanya körül, úgy jövünk mi is az égi édesanyához” – fogalmazott.

A közös imák mellett a néhány napos együttlét során spontán közösségek is formálódnak: a buszon, a szállásokon, az esti beszélgetésekben. A búcsú számukra egyszerre lelki elmélyülés és közösségi jelenlét, ahol a résztvevők ugyan különböző településekről érkeznek, de néhány napra mégis közös úttá áll össze az útvonal – legalábbis azok számára, akik ezt a lelki és szervezeti keretet keresik.

„Nem azt éreztem, hogy megfeszültem. Hanem hogy valami többel maradtam” – Segítő Máriás diák

Kedves Bálint 11. osztályos, a Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium tanulója. Most iskolai zászlóaljával érkezett Csíksomlyóra – nem csak résztvevőként, hanem segítőként is. Ők, néhány végzős lánnyal együtt, alkotják a kordont, amely a Hármashalom-oltárhoz kíséri az elöljárókat. A szentmise alatt az oltár előtt ülnek, és besegítenek az áldoztatásnál is.

Azt mondja, az iskolájukban nincs ráerőltetett vallásosság. Heti egy mise, heti egy vallásóra, de a fontosabb dolgok nem a tantervben történnek. „A lelkület számít inkább” – fogalmaz röviden.

A búcsú ehhez a lelkülethez tartozik. Nem új dolog, amióta csak visszaemlékszik, a Segítő Mária mindig jelen volt itt. A zászlóalj tagjai minden évben a 11–12.-esek közül kerülnek ki, cserélődnek, ahogy a diákok is.

Közösen imádkoznak, énekelnek útközben – Miatyánk, Hiszekegy, rózsafüzér, Mária-énekek. A spirituális vezetőjük, Simon Gáspár atya éneklapokat oszt, ő hozza a tempót. Bálintnak van kedvence is: „Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél meg, szegény magyarokról.” Nem magyarázza túl – csak fontos neki.

A legerősebb élménye három-négy évvel ezelőttről maradt meg: éjszakai gyalogmenet Csíkszentdomokosról, harminc kilométer sötétben. „Fárasztó volt, de valahogy megnyugtatott. Nem azt éreztem, hogy most megfeszültem és kijöttem ide, hanem hogy valami többel maradtam a végén.”

Idén külön is vár valamit: a misén Frédi atya prédikál majd, aki szintén domokosi. „Kíváncsi vagyok, mivel rukkol elő” – mondja mosolyogva.

„Heten lettünk, mint a gonoszok” – Marosszentgyörgyről Csíksomlyóra biciklivel

Van, aki busszal jön, mások vonattal, néhányan lóháton – a marosszentgyörgyi baráti társaság viszont biciklivel vágott neki a pünkösdi búcsúnak. Máté Zsolt szerint nem is volt kérdés: ha búcsú van, menni kell. Ha kell, tekerve.

Zsolt már tavaly is letekert Vásárhely mellől Csíksomlyóra, akkor egyben nyomta le az egészet. Idén enyhítettek a tempón: Máréfalváig két nap alatt érkeztek meg a Hargitán át. Hatan tartottak vele a csapatból – ők heten együtt biciklizték le a távot. „Heten lettünk, mint a gonoszok – vagy mint a hét szentség” – mondja nevetve. A dolog három hete még csak ötlet volt, aztán logisztika, szállás, kaja – és már tekertek is.

A társaság nem vallási kör, nem egyesület, hanem egy tizenéve együtt focizó baráti csapat, akik hetente csütörtökönként rúgják a bőrt, néhányan táncolnak is. Közben gyűltek az évek, a gyerekek, a hétköznapok – de a búcsú náluk fix pont lett. „Én ezt a szombatot minden évben szabadon hagyom. Ez az alap. Ide el kell jönni.”

A kerékpáros zarándoklatnak van komolyan vett rituáléja is. Az indulás előtti reggelen Baricz Lajos plébánostól kérnek áldást Marosszentgyörgyön. A templom előtt imával indul a nap, csak utána jöhet a bicikli. „Nem csak a sör meg a baráti társaság teszi az egészet – megvan hozzá a hit is” – mondja Zsolt, majd elmagyarázza, nemcsak katolikusok vannak a csapatban: „van itt mindenféle vallásból, de ez az ünnep mindenkié.”

A túraútvonalat ők állították össze: Felső-Nyárád mente, kisebb forgalmú falvak, majd Parajd, Korond, Kalonda-tető, Udvarhely, és végül Máréfalva. A legnagyobb kihívás egyértelmű: a hegy. „Lefelé jó. Felfelé is jó – csak másképp.” És hogy mit csinálnak felfelé, amikor már nem megy? „Én például a Kalonda-tetőn imádkoztam. Komolyan. Most segíts meg, Mária. Úgy voltam vele, hogy vége, ennyi volt. Mondtam is a többieknek, ők is csak bólogattak.”

Azt kérdezzük, mit jelent számukra a búcsú. A válasz nem teológiai. Egy emlékkép jön elő: „Mi ott élünk Vásárhely mellett, nagyváros, minden más. Az ember azt hiszi, kicsit távolabb került a hittől. De amikor jövünk felfelé a hegyre, toljuk a biciklit, és látjuk, hogy egy 80 éves néni előttünk jár – az a hit. Mi 38 évesen panaszkodunk, ők meg jönnek rendületlenül. Ez mondja el az egészet.”

A társaság évente változik: van egy 12–14 fős mag, a többiek jönnek-mennek. De ők mindig itt vannak. „Mi nem megyünk sehová – mi vagyunk.”

„Elhozom a barátaim kérését is. És leteszem ide” – A budafoki Makai család huszadszorra Csíksomlyón

Makai Petra tanítónő Budafokról érkezett két lányával, Gabriellával és Reginával. Idén először nem csoporttal, nem zarándokvonattal, nem hagyományőrző körrel jöttek, hanem hármasban, családként. A nyeregben most először vannak így együtt, de külön-külön mindhárman járták már a somlyói utat.

Petra húsz éve jár Csíksomlyóra – kisebb kihagyásokkal. Az első alkalom még a magyar hagyományműhelyes évekből való: Gyimesfelsőlokon szálltak meg, hajnalban indultak a menethez, sötétben mászták meg a kálváriát. „Olyan csúszós volt a talaj, hogy minden lépés utolsónak tűnt” – meséli. A virradatot a gyimesiekkel együtt énekelték a nyeregben. „Ó, Szentlélek Úristen – ez az ének nekem azóta is minden évben itt szólal meg belül.”

Petra szerint vannak zarándoklatok, amikből hazatérsz, és vannak, amik veled maradnak. Ő úgy jön, hogy hoz is valamit: kéréseket. Kollégák, gyerekek, barátok, ismerősök – tudják, hogy indul, és megosztják vele, amit vinni szeretnének. „Van, aki nem is mond semmit, csak megfogja a kezem. Azt mondja: ezt vidd el.” És ő elhozza. Csendben, a szívében. „Leteszem ide Isten elé, a Boldogasszony elé, és kérem, hogy segítse meg őket.”

Van, amikor úgy érzi, választ is kap: megerősödött házasság, megfogant gyerek, elmaradt kemoterápia. Egy évben édesapjáért ajánlotta fel az útját – daganattal diagnosztizálták, kemóra készültek. A következő vizsgálatnál nyoma sem volt. „Az orvosok nem értették, mi történt. Mi értettük.” A család felekezeti háttere sem szokványos: Regina református iskolába jár, Gabriella katolikus zenei gimnáziumba, Petra állami iskolában tanít, ők maguk pedig egy baptista gyülekezet tagjai. És minden évben itt vannak, a katolikus búcsún. „Aki igazán hívő, az tudja, hogy Istenben egyek vagyunk.”

Gabriella szerint az éneklés a legszebb része – az, amikor sokan, ismeretlenül, mégis együtt szólalnak meg. A búcsú számukra nem felekezeti kérdés. „Nem az a fontos, ami elválaszt, hanem az, ami összeköt. És az itt – a nyeregben, a reggeli énekben, egy gyerek tenyerében, vagy éppen egy néma kérésben – valahogy mindig megtalálja a helyét.”

„A nagyapám megfogadta, hogy ha túléli az orosz fogságot, eljön ide – és el is jött, kampós bottal, minden évben”

Bálint Gábor nemcsak Csíklázárfalva lakója, hanem a község gondnoka is. Idén mintegy 40 fővel indultak útnak busszal, és még ugyanennyien érkeztek gyalogosan, Gábos Zoltán plébános vezetésével. A búcsú számukra nem egyszerű esemény: több generációs hagyomány.

Gábor gyerekkora óta jár a somlyói nyeregbe, de még most is nehéz szavakba öntenie, hogy miért fontos neki a zarándoklat. Egyik legmélyebb élménye saját nagyapjához kötődik, aki orosz hadifogságból tért haza súlyosan sérülten, és akkor tett fogadalmat arra, hogy menekülésére emlékezve minden évben eljön Csíksomlyóra. Fogadalmához makacsul ragaszkodott: ha kellett bottal, ha kellett segítőkkel, de megmászta a hegyet. „Hiába próbálta lebeszélni a család, ő azt mondta: ha egyszer megfogadta, hogy ha megszabadul, elmegy a Szűzanyához, akárhogy is, akkor ő ezt megteszi.”

Azóta a családban ez hagyomány lett – és nemcsak a családban. A helyi egyháztanács tagjai, köztük Bálint is, fogadalmat tettek: minden évben kihozzák a lobogót és a Szentkeresztet. Úgy érzik, ez is hozzátartozik ahhoz, hogy a közösséget védőkéz alatt tudják. „Azt reméljük, hogy ha ezt megtesszük, a Szűzanya palástja alatt marad a falunk is.”

„Ezt otthon nem lehet elmesélni” – kecskeméti piarista diák a búcsúban

Ábel a kecskeméti piaristák tizedik osztályos tanulója. Osztálykirándulásnak indult, zarándoklat lett belőle – vagy inkább mindkettő egyszerre. Sok osztálytársának ez volt az első alkalom, hogy Erdélybe látogatott. Néhányan sajnos lebetegedtek indulás előtt, de a csapat végül teljes lett.

A tömeg elképesztő nagysága volt az, ami leginkább lenyűgözte a kecskeméti diákot: „Én már voltam Barcelonában is, de ennyi embert még sosem láttam egy helyen” – mondja még mindig kissé hitetlenkedve. A csíksomlyói búcsú tömegélménye más, mint a nyugati nagyváros forgalmas tere: itt nem csak emberek vannak, hanem zászlók, énekek, ima és mozdulatok ritmusa, amelyek egyszerre hoznak létre ünnepet és emelkedettséget, magyarázza nekünk. Ábel szerint ezt látni és átélni nemcsak turistáskodás – ez már inkább valami közösbe való belépés.

Őt és osztálytársait nemcsak a szokatlan tömeg, hanem az itteni magyar közösség is meglepte. „Tanultunk róla, hogy mennyi magyar maradt Romániában, de most láttam először, milyen az, amikor ennyien összegyűlnek – és hozzák a zászlókat, meg a maguk világát.”

Egy csíkszeredai gimnáziumban is jártak, beszélgettek kortársaikkal, akik szerinte egyszerre büszkék és realisták: „Meséltek a nehézségekről, például a román nyelvtanulásról, de közben lazán mondták, hogy négy-öt idegen nyelvet beszélnek. Otthon kettő is nagy szó.”

Ábel szerint ez az út nem csak a tanórák alóli menekülés volt. „Eljöttünk, képeket csináltunk, beszélgettünk, és most már tudom, mit mesélek otthon. De azt is tudom, hogy ezt igazából látni kellene. Mert ez nem olyan, mint egy szimpla kirándulás – ezt érezni kell.”