A családi örömmuzsikálást a nagyapa tette hagyománnyá, a zenészdinasztia déd- és ükunokái is összegyűltek koncertezni az emlékére

A Svájcban élő és alkotó Kostyák Imre zeneszerző, gordonkaművész, a baseli zeneakadémia nyugalmazott tanára rendszeresen feltűnik Kolozsvár utcáin, hiába él már 43 éve Svájcban. Még kemény diktatúra volt, amikor úgy döntött, hogy elhagyja Romániát, mert saját maga és gyermekei számára egy jobb jövőt akart: meleg, fényes koncerttermeket, nyitott világot. Az új élet Svájcban sok kihívással járt, de sikeresen beilleszkedett és folytatta zenei karrierjét. Az utak azonban mindegyre visszavezetik. Itthon maradt családtagok látogatása, osztálytalálkozók, nyaralások, koncertek idehaza is. Évente többször bukkan fel Kolozsváron, vagy Erdély valamelyik sarkában, ahol rokonok, jóbarátok várják, és a programban biztos valamilyen módon benne van a muzsikálás is.

Legutóbb akkor találkoztunk, amikor anyai nagyapjának emlékére szervezett Gyergyószentmiklóson egy olyan koncertet, amelyen a nagy család több generációja lépett fel együtt. Amikor azt mondjuk, hogy nagy család, valójában mondhatnánk azt is, hogy dinasztia, mert a Kostyákok esetében ez valóban generációról generációra hagyományozódó tálentumot jelent. Elég ritka ugyanis az olyan család, ahova hat fiú születik és mind a hatból zenész lesz, mert a családban a komolyzene és a népdal, a közös muzsikálás és koncertezés a mindennapok része volt és maradt generációkon keresztül. A csellóművész szerint a család zenei tehetsége részben genetikai örökség, részben pedig a környezet hatása. Az, hogy mindkét szülője muzsikus volt, és hogy gyerekkoruktól kezdve fontos szerepet kapott az életükben a zene, hozzájárult ahhoz, hogy a zenei tradíció tovább éljen a családban.

A hagyományt sokan a családfőhöz, Kostyák Imréhez kötik (1913–2009), akinek a kollégiumból hozott kimagasló általános műveltsége és nyelvtudása rendkívüli énektudással is párosult, azonban muzikális hajlamot hozott a családba az anyai ág is. A hat fiú édesanyjának, Bálint Erzsébetnek (1928–1988) az édesapja, Bálint Ákos (1893–1983) gyergyói kántortanító is gazdag zenei hagyományt adott útravalóul a lányának, hogy saját családjában ápolja tovább. És valóban, mind a hat fiú esetében, akik közül hárman Erdélyben, hárman pedig külföldön telepedtek le, a komolyzene művelése, a népdaléneklés iránti vonzalom közös nevező maradt, és az unokák, dédunokák, ükunokák életében is változatlan erővel dolgozik tovább.

Bálint Ákos, a legendás hírű nagyapa

A családot összetartó erőt azonban nem lehet csak a zenével magyarázni, ennél több és nagyobb az a hajtóerő, amely a generációkban dolgozik akkor, amikor egy-egy újabb alkalmat találnak arra, hogy még akkor is, ha több ezer kilométer választja el őket egymástól, összegyűljenek valahol. A gyergyószentmiklósi családi koncert is az interneten, közös levelező oldalakon, a családi WhatsApp csoporton keresztül szerveződött, ahol naponta hallanak egymásról: a jelentéktelennek tűnő apróságoktól a jelentős dolgokon keresztül minden bekerül ide, együtt ünneplik fontos napjaikat, és folyamatos aktív jelenléttel ápolják sokrétű családi kapcsolataikat.

Így döntötték el azt is, hogy Bálint Ákos, az egykori gyergyói kántortanító emlékét akkor is felidézik, ha épp nincs kerek évforduló. Kostyák Imre csellóművész szerint a családtagok közös emlékei a nagyapjáról mélyen beleivódtak család történetébe. Ami őt illeti, ezek a történetek megélt eseményekből, valós élményekből, megtapasztalt pillanatokból állnak össze emlékekké, hisz rövidnadrágos gyermekként szinte minden nyarat Gyergyóban töltött, és ezek az időszakok mindig a zenei nevelés és a közös muzsikálás jegyében teltek. „Székelyföld és Gyergyó számomra mindig a hosszú, gondtalan nyári vakációkat jelentették, amikor gyerekként testvéreimmel együtt ott töltöttük el az iskolakezdésig tartó heteket. Ezek az időszakok tele voltak nevetéssel, kalandokkal és felfedezésekkel. Emiatt Gyergyót még mindig jól ismerem, hiszen a városközpont érintetlen maradt, a tömbházak építése a külvárosban zajlott, így a gyerekkorom színhelyei, a régi házak és utcák máig megőrizték egykori varázsukat, és ma is régi ismerősként tudok ott végigsétálni” – mesélte a zenész a gyerekkori nyarak meghitt és felejthetetlen pillanataira emlékezve.

Bálint Ákos, a nagyapa nemcsak a családi legendárium része, hanem a gyergyói közösség megbecsült tagjaként a közösség emlékezetében is tovább él alakja, mert számos zenei és pedagógiai újítással gazdagította a helyi kulturális életet. Nemcsak unokái, hanem a következő generációk, a déd- és ükunokák is tudnak arról, hogy az egyszerű kántortanító igazi sokarcú őstehetség volt: tanító, népművelő, tankönyvíró, zeneszerző, feltaláló, iskolaigazgató, kántor, karnagy, népdalgyűjtő, zongora – és orgonahangoló.

1893. június 2-án született Csíkszentimrén egy sokgyermekes, katolikus földművelő-kereskedő családban, amelynek tizenkét gyermeke közül nyolcan érték meg a felnőttkort. A két lány édesapjuk korai halálát követően a család szolgálatába állt, olvassuk az évfordulóra szerkesztett életrajzban, amiből kiderül az is, hogy a hat fiú közül mindegyik diplomát szerzett. Ákos zenei tehetsége korán megmutatkozott, az iskolai ünnepségeken is gyakran szerepelt, elsősorban hegedűn játszott. Tanulmányait a csíksomlyói Tanítóképző Intézetben 1908 és 1912 között végezte, fiatal tanítóként különböző székelyföldi falvakban való megfordulása után 1918-ban került Gyergyószentmiklósra, ahol végleg megtelepedett. Élete és munkássága szorosan összefonódott a családdal, a zenével, a tanítással és a közösségi szolgálattal. 1923-tól évtizedeken át a Gyergyószentmiklósi Örmény Katolikus Templom kántoraként tevékenykedett, ahol jelentős szerepet vállalt az örmény kántorkönyvek és liturgikus zenei anyagok összegyűjtésében és feljegyzésében. Karnagyként, zeneszerzőként és pedagógiai művek írójaként is elismertséget szerzett. A gyergyószentmiklósi férfikar, az Ipartestületi Dalegylet vezetőjeként öt évtizeden keresztül (1923-1973) nevelte a kórust, amely az ő vezetése alatt országos elismerésre tett szert. Munkásságának jelentőségét az is mutatja, hogy népdalgyűjtőként több mint 300 székely népdalt jegyzett le. Bálint Ákos zenei hagyatéka 2018-ban került napvilágra Gyergyószentmiklóson, miután majdnem egy évszázadon át érintetlenül állt az Örmény Katolikus Plébánia raktárában. Érdemeit post mortem „örökös tiszteletbeli karnagy” címmel ismerték el.

Kostyák Imre számára nemcsak most, évtizedes távlatból fontos az anyai nagyapa alakja. Már fiatalon látta, hogy hogy nagyapja több, mint egyszerű vidéki tanító és kántor. Visszapillantva most is úgy látja, hogy bár Székelyföld határait nem tudta túllépni, tehetsége és tudása révén Bálint Ákos a gyergyói közösség több generációjának muzsikaszeretetét, zenei műveltségét, igényességét meghatározta.

Beszélgetésünkkor Kostyák Imre nagyapja pedagógiai módszereit is felidézte. Az egyik ilyen módszer nem is a zenetanuláshoz, hanem a játékos olvasástanítás kapcsolódott, ahol a gyerekek a levegőbe rajzolt betűk segítségével tanultak meg olvasni. „Nagyon érdekes volt az »öröm ábécé«, amit annak idején nekünk is mutogatott, és nagyon élveztük. Nagypapámnak a játékos gyereklelkületre építő könyvéből mi is szívesen tanultunk. Arra emlékszem, hogy minden betűhöz volt egy fénykép vagy rajz, vagy mindkettő, és betűjelek is voltak, úgyhogy azzal szórakoztunk, hogy ő a betűket kézjelekkel társította , és mi, gyerekek kiolvastuk őket. Nekünk fogalmunk sem volt, hogy nagyapánk egy teljesen modern technikát talált fel és ültetett gyakorlatba” – részletezte Kostyák Imre. A szóban forgó ábécéskönyv 1922-ben a Közoktatásügyi Minisztérium engedélyével és támogatásával jelent meg, borítóján a következő feliratot olvashatjuk: „Modern alapon, a jelen képekkel olvastató új módszer és az eddig bevált fonomimikai, meg írva-olvastató módszerek egyeztetésével.”

Ez a modern megközelítés és a gyerekekkel való bánásmód különösen emlékezetes maradt Kostyák Imre számára, aki arról is megemlékezett, hogy nagyapjának pedagógusi szemlélete abban is túlszárnyalta a kisvárosi kereteket, hogy önmaga művelése, fejlesztése is rendkívül fontos volt számára. Azért kezdett el például eszperantóul tanulni, hogy egy új nyelvet is elsajátítson. „A nyári vakációs napokon vagy zimankós téli délutánokon gyakran tanított minket, gyerekeket is eszperantóra, persze nem gondolt arra, hogy mi hamarabb elsajátítjuk életkorunkból adódóan az új nyelvet.” Bár az unokák gyorsan túlszárnyalták a nagyapjukat a nyelv elsajátításában, ez a közös tanulás mégis meghatározó élmény maradt.

A család zene iránti elköteleződése generációról generációra erősödött. Nagyapja zenei örökségéhez hozzáadódott édesapja, idősebb Kostyák Imréé is, aki szintén kiváló muzsikus volt. A gordonkaművész elmondta, már gyerekkorukban komoly zenei képzést kaptak, és gyakran muzsikáltak együtt.

Az emlékkoncert

A Kostyák család számára a közös muzsikálás mindig is a családi összetartozás egyik legfontosabb eleme volt. Családi eseményeken, születésnapokon, névnapokon mindig együtt énekeltek és játszottak.

Kostyák Imre arról is tud, hogy a családi koncertek ötletét már nagyapja is ápolta. Hivatkozott arra, hogy a Magyar Lapok 1939. május 21-én megjelent számában olvasható, hogy Bálint Ákos és fia, Barnabás is olykor együtt léptek fel gyergyói koncerteken, sőt gyakran előfordult, hogy a Bálint fivérek közösen szervezték a gyergyói kulturális eseményeket. Ehhez a tradícióhoz nyúltak vissza a Kostyák-testvérek, amikor kipattant az ötlet, hogy a nagyapa születésének 131. évfordulója is épp olyan jó alkalom felidézni a régmúltat és összegyűlni Gyergyószentmiklóson, mint, akármelyik másik év lenne.

A nagyapa emlékére szervezett koncert ötlete Kostyák Imre öccsében, Attilában fogant meg, ebből konkrét tervet, személyekre lebontott műsort azonban Imre készített, aki Svájcból repült haza, hogy együtt legyen a családdal. Az esemény szervezésekor az első szempont az volt, hogy ki tud eljönni, mert ennek függvényében választották ki, milyen darabokat játszanak.

16 zenész, három generáció és egy óra zene – ez volt az ajánlatok a gyergyói közönség számára. A koncert programját úgy állították össze, hogy ne csak a vájt fülű muzsikusok is élvezzék, legyen benne magasztosabb, elmélyülős pillanat, de mindenképp legyen benne az öröm, a felszabadulás, és a mosoly a végére, amikor a tapsot várják. Az összeállítás végül rendkívül sokszínű lett: Bachtól Bartókig ívelt a válogatás, amit egy erőteljes orgonadarabbal nyitottak meg. A hangulatot megalapozó orgonaszó után a nagyapa alakja és a család zenei hagyományai elevenedtek meg abban abban a szövegben, amelyet a családtagok azért fogalmaztak meg, hogy a közönség megértse az emlékkoncert célját.

A programot úgy állították össze, hogy mindhárom jelenlévő generáció bemutatkozhasson: Bálint Ákos unokái, dédunokái és ükonokái is. Hegedű, gordonka, nagybőgő, zongora és orgona, klarinét szólalt meg. A koncert végét Antonín Rázek Pizzicato Polkája jelentette, aminek felszabadult, vidám hangulata már átvezetett mindenkit az est következő programjába, az örmény közösségi házban sorra kerülő vendégségre, ahol a felidézett emlékeké volt a főszerep.

A generációk találkozása

Kostyák Imrétől megtudtuk, hogy az örmény szál a családban a nagymama révén került be, de ezt az örökséget inkább egzotikus érdekességként tartják számon a családtagok, bár az erdélyi örmény hagyományok ápolását fontosnak tartják.

A zene után itt a családi történelemnek jutott a főszerep, Bálint Ákos életéről és munkásságáról szóló méltatás hangzott el, valamint kiállították a Bálint család hatalmas családfáját, amelyet Kostyák Attila unokája, Zsófi állított össze.

Hogy mit jelent a számukra a családi együtt zenélés, a közös koncert, arról megkérdeztünk a család fiatalabb tagjai, az ükunokák közül is néhányat: a Kolozsváron élő, harmadikos Juditot, a hatodikos Teklát, de a dédunokákat és az unokákat sem kerültük ki, kíváncsiak voltunk, megérte-e nekik időt, energiát fektetni egy olyan koncertbe, ami egyszer hangzott el.

A legfiatalabb generációhoz tartozó Csengeri Judit, Bálint Ákos ükunokája elmondta, először zenélt együtt a családjával, és sokkal szebben szólt, mint amikor csak zongorakísérettel vagy iskolatársaival játszott. Számára egy nagyon jó élmény volt. Különösen érdekesnek találta, hogy Bálint Ákos kántorizált a szentmiséken, ahogyan édesanyja is szokott orgonálni. Megjegyezte, orgonaszóval sokkal szebben szól a szentmise, mint akkor „amikor a pap bácsi csak beszél”. Hozzátette, hogy a zene számára nyugtató hatású, és különböző érzelmeket közvetíthet, mint például vidámságot vagy szomorúságot. Különösen szereti Antonio Vivaldit, és jelenleg is egy Vivaldi koncertet tanul.

Kostyák Szövérdi Anna, Bálint Ákos dédunokája és a szintén jelenlévő Kostyák Előd lánya szerint az emlékkoncert nagyon sokat jelentett neki, mert bár nem ismerte dédnagyapját, örült, hogy játszhatott a koncerten és a családjával kamarazenélhetett Bálint Ákos emlékére.

Kostyák Attila, az Imréhez korban legközelebb álló Kostyák-fiú, Bálint Ákos tizenkét unokájának egyike, elmondta, hogy minden évben egy hónapot nyaraltak Gyergyószentmiklóson, amely számukra egy csodálatos világot jelentett. Érezték a szabadságot és azt, hogy ott más elvek és gondolatok uralkodtak, amelyek komoly hatással voltak fejlődésükre. Attila megemlítette, hogy pedagógus szülők gyermekeként Kolozsváron féltek a vallási neveléstől, de Gyergyószentmiklóson, elsősorban az örmény templom és nagyszülei révén, ezt is megkapták.

Attila nagyapjáról elismerően beszélt, kiemelve, hogy Bálint Ákos egy nyolcvan tagú dalárdát vezetett, és az élmény, amikor egy próbára elvitte őt, meghatározó volt számára. Emlékezett, hogy egyszer ő vezényelhette a kórust, amely nagy megtiszteltetés volt számára, és ez a kapcsolat tovább kísérte zenei életében is. Attila szerint a mostani hangverseny is arra szolgált, hogy megmutassák, mit örököltek az öregektől.

Kostyák Márton Ákos, Bálint Ákos dédunokája, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia szólamvezető nagybőgőse arról mesélt nekünk, hogy ő az egyedüli a családban, aki Bálint Ákos nevét viseli, mivel aznap született, amikor dédnagyapját eltemették. Márton szerint Bálint Ákos neve és hagyatéka büszkeséggel tölti el, és gyakran meséltek róla a szülei. Elmondta, hogy a családi muzsikálás mindig öröm számára, és különleges élményt jelent, hogy gyermekeik is megtapasztalhatják ezt.

Kostyák Előd, Bálint Ákos unokája és a Kolozsvári Állami Magyar Opera szóló csellistája azt emelte ki számunkra, hogy mindig jó hazajönni Gyergyószentmiklósra. Bár testvéreinek több gyermekkori élménye van a városról, számára is otthonos érzés ott játszani. Hangsúlyozta, hogy a családi muzsikálás érzelmi töltete különleges, és nem kell megbeszélniük a dolgokat, mert egymás rezdüléseit is érzik. Hozzátette, hogy Imre bátyja komoly tapasztalattal rendelkezik az átiratokat illetően, és a műsor nagy része az ő munkája.

Szabó Tekla, Bálint Ákos ükunokája és Kostyák Júlia hatodik osztályos lánya arról mesélt, hogy a kolozsvári zeneiskolában tanul hegedülni és zongorázni. Tekla számára egyértelmű, hogy üknagyapja, Bálint Ákos volt az első zenész a családban, és nélküle valószínűleg nem lenne zene az életükben.

Kostyák Júlia, a kolozsvári magyar opera súgója és zenetanár arról számolt be, hogy ő a harmadik generáció tagja. Édesapja, Kostyák Alpár, a Kostyák-fivérek egyike már nem él, de neki köszönhető, hogy ő maga és testvérei egytől egyig megtalálták helyüket a zenészdinasztiában, és örömmel vesznek részt az évente sorra kerülő családi találkozókon. Gyermekei is, akik hangszeres muzsikusok, nagyon lelkesek voltak a koncert miatt.

A gyergyószentmiklósi koncert mindössze egyetlen momentuma a családi életnek, amely hömpölygő folyamként viszi újabb és újabb állomások felé a család tagjait. A családi tradíciók ápolása fontos, de az ilyen eseményeknek a spontaneitás és a nyitottság a kulcsuk, magyarázta Kostyák Imre, akit nem titkolt elégedettséggel töltött el, hogy a legkisebb részletekig mindent úgy sikerült megszerveznie, ahogy eltervezte. Egy hét múlva már a világ másik sarkában koncertezik, de örül annak, hogy a gyergyószentmiklósi nap olyan lett, amilyennek a család szerette volna. A következő hónapokban ismét a WhatsApp csoport lesz a család fő találkozási helye, viszont a nagyapja emlékére szervezett közös muzsikálás emléke tovább erősíti azt a kohéziót, amelynek fontosságát épp nagyapjától tanulta meg.