A biciklis srác, aki 13 ezer kilométert tekert Kőrösi Csoma Sándor útján

Teltházas közönség fogadta Zichó Viktor extrém sportoló és fotográfus Csoma Útján Két Keréken című előadását a sepsiszentgyörgyi Bábel kultúrházban. A kerékpáros még 2019-ben Kőrösi Csoma Sándor útján járva 13 ezer kilométert tett meg, ezzel tisztelegve a tibeti–angol szótár megalkotója útra indulásának 200. évfordulója előtt.

Zichó Viktornak ehhez a Csomakőröstől egészen Dardzsilingig el kellett tekernie, neki azonban elsősorban nem a tömérdek kilométer jelentette a legnagyobb nehézséget, hanem a szintkülönbségek, az extrém időjárás és főleg a váratlan helyzetek.

“Az átkelés a Karakum sivatagon és a Hindukush-hegység hágóin fizikailag jelentett kihívást, míg a pakisztáni letartóztatás és börtönben töltött négy hét, valamint a covid alatti 9 hetes kórházi fogvatartás mentálisan tett próbára. Az expedíciót végül álruhában, rendőrök elől bujkálva kellett teljesítene” – részletezte Zichó az esemény leírásában.

Mi vesz rá egy embert, hogy Indiáig tekerjen?

A komáromi születésű Zichó Viktor nem sokban különbözik a közönsége soraiban ülő fiataloktól: gyerekkora óta teker, fontos számára a környezetvédelem, ezért ha teheti mindenhová biciklivel közlekedik. Ugyanakkor, mint az sokak életében megtörtént, egy olyan könyv került a kezébe, ami inspirálta őt. Kőrösi eredeti naplóbejegyzéseit tartalmazta, melyek olvastán eldöntötte, hogy egyszer neki is végig kell mennie a nyelvtudós útján.

Egy dologban azonban Zichó biztosan különbözik tőlünk, álmodozóktól, még pedig abban, hogy évekkel később, amikor barátai felvetették a témát mondván, hogy együtt megcsinálják, akkor is véghez vitte tervét, amikor rájött, egyedül kell szembenéznie a kihívásokkal, sőt az út során sem torpant meg, pedig megannyi megpróbáltatáson ment keresztül.

Elmondása szerint, amikor megtervezte az utat, törekedett rá, hogy a lehető legnagyobb mértékben Kőrösi eredeti útvonalán haladjon végig, ezután fölpakolt a fekvőbiciklijére, és a budapesti Hősök teréről kigurulva átkelt a Hortobágyon, a Kilenclyukú hídon, átkelt az egész Alföldön, majd megérkezett Erdélybe.

“Csomakőrösön elkalauzoltak a Csoma Emlékházba, illetve a szülői házába, és a kezembe nyomták a magyar nemzeti színű szalagokat és a diókat. Abban a pillanatban vált a feladatommá, saját küldetésemmé, hogy ezeket kizárólag kerékpárral és gyalogosan eljuttassam Dardzsilingbe, Kőrösi Csoma Sándor sírjához” – jelentette ki a kerékpáros, majd a közönség megdöbbenésére azt is hozzátette, hogy Csomakőrös neki nulladik kilométernek számít, a Budapest és Kovászna, illetve Csomakőrös közötti mintegy 800 kilométer "csak" bemelegítés volt, és ezután kezdte számolni a kilométereket.

11 hónapnyi tekerés, gyaloglás és kaland várt rá

Kőrösi Csoma Sándor útján haladva először keresztül tekert a Balkánon egészen Törökországig, ahol élvezetét lelte a török kultúrában, a török gasztronómiában és a vadkempingezés nyújtotta a végtelen lehetőségekben. Azt mondta, Törökországot nagyon szereti, hisz a városból kiérve szinte bárhol lehet vadkempingezni, de nagy volt a hőség, még az aszfalt is megolvadt.

Antalya kapcsán azonban felhívta a közönség figyelmét, hogy Csoma sosem járt erre. A két út közti első, de közel sem utolsó eltérést az adta, hogy Csoma idején Konstantinápolyban pestisjárvány volt, ezért a kutató egy kerülővel Alexandriába hajózott, majd innen egy másik hajóval érkezett Szíriába. Mivel azonban ilyen hajójárat már nincs (Görögország és Alexandria között), ezért Zichó sem kötötte az ebet a karóhoz, hisz elvből, környezettudatosságból sem szállt volna repülőre.

A tengerparti útvonalon haladt tovább, ami az eredeti útvonalhoz legközelebb esett, és a török vendégszeretetbe is belekóstolt. Hosszú útja során számtalan különböző ember hívta meg magához teázni, enni, vagy adott neki szállást. Néhány nap után Újfa városába ért, ami az eredeti Csoma útvonalon található, a kutató itt váltott karavánt a szíriai Aleppó után.

"Csoma nem mert itt egyedül utazni, mert az a hír járta, hogy elég sok útonálló van a sivatagban, és így a karavánokhoz csapódva, jóval nagyobb biztonságban át tudott menni az ember a sivatagi részeken. Amikor Újfa városába értem 53 fok volt délután, és este sem ment 35 fok alá" – számolt be a sportoló az elképesztő hőségről, ami miatt alig pár órát tudott aludni.

Amikor viszont tudott volna, akkor a szintkülönbség is hozzásegítette, hogy ne kelljen ringatás hozzá. Azt mesélte, az első nagyobb hágómászás Iránban kezdődött, ugyanis Csoma is átkelt az Agrosz hegységen. Ez egy 2600 méteres hágó átszelését jelentette. Amikor végre felért, egész Mezopotámia a lábai előtt hevert. 2500 méter magasan pedig furcsa jelenetben is volt része, hisz a semmi közepén, az úttól egy méternyire le volt terítve egy gyönyörű szőnyeg, és három idős férfi ott dinnyézett.

"Mondom, ilyen nincs. Mennyire szürreális, hogy itt vagyunk 2500 m magasan, Iránban, és három idős férfi itt dinnyézik egy szőnyegen. Ez egy valóságos csoda, nem tudtam mire vélni. És azonnal leállítottak, mondták, hogy csatlakozzak egy teára és egy kis dinnyézésre. Nem lehetett kihagyni" – mondta a kerékpáros, aki néhány nappal később már Teheránban, Irán fővárosába járt, ahol öt napot töltött. Ez Csomához képest nem is olyan sok, mert ő Teheránban 5 hónapot töltött, mivel elfogyott a pénze.

Zichó összesen 2500 eurót költött el az út során, ahogy Csoma is a saját megtakarított pénzét használta föl arra, hogy eljusson egészen Mongólia füves sztyeppéig, de Csoma itt elszámolta magát, mert a karavánok nagyon drágák voltak és felülmúlták a becsléseit.

Teheránig jutott, így az angol nagykövetséghez fordult segítségért, illetve Nagyenyeden keresett támogatókat, akik gyűjteni kezdtek, hogy folytatni tudja útját.

Zichó sem unatkozott a városban, és számos pártolóra talált, miután a BBC-ben 2x is megjelent róla egy 20 perces műsor. Azután amerre ment, szelfit kértek tőle és volt, hogy a nevén szólították, és sokan el szerették volna szállásolni, megetetni, teázni vele.

A meghívások Irán legkeletibb nagyvárosában Meshedben is folytatódtak, ahol rögtön öt meghívást kapott. Ennek ellenére a készpénze fogytán volt, mert bankkártyáit nem tudta használni, így 25 dollárral a zsebében ért Irán határához, és ment volna át Türkmenisztánba, de a határátkelőhelyet az orra előtt lezárták. Amíg a határátkelő kinyitására várt, megtudta, hogy az átlépés 24 dollárba kerül.

"Maradt egy dollárom, és ebből az egy dollárból keltem át az egész türkmén pusztán, ami 550 kilométer bringázást jelentett a Karakum Sivatagon keresztül. Hát persze egy-egy város azért volt útközben. Még a repülőtérre is elmentem, ahol az ottani ATM se volt hajlandó elfogadni a Master Cardot. Nem volt VISA kártyám, amit használhattam volna, úgyhogy megjártam vele. Az emberek mentettek meg az éhezéstől" – idézte fel a kerékpáros. Végül az üzbegisztáni Buharában oldódott meg a helyzete, ahol pénzt tudott felvenni.

Szerinte Buhara az a pontja Csoma Sándor útjának, ahol egy fordulóponthoz ért, ugyanis ő tovább akart haladni Szamarkand irányába, hogy aztán átlépjen az ujguruok földjére, de az a hír járta, hogy észak felől zavargásokra lehet számítani, ezért Csoma délkeleti irányba, Afganisztán felé indult. “Azt gondolta, hogy lemegy Kabulba, áttelel, és ha javul a helyzet, akkor visszatér ide, és folytatja az útját. Ennek megfelelően én is haladtam tovább Kabul irányába” – magyarázta a túrázó.

Útján a Pamír hegység pereménél járt, ami Karakus sivatag peremével találkozott, a sivatagi dűnék és hófödte hegycsúcsok tornyosultak előtte.

Amikor a kerék, a váz és a test is megtöretik

Tádzsikisztánba érve aztán véget ért a jó aszfaltút, nagyon-nagyon rosszak voltak az utak, az aszfaltgumikat terepgumikra cserélte, de még így is defektet kapott. Mivel a legközelebbi pont 70 km-re volt, ezért akkor is ő szerelte a gumiját, amikor már a külső oldalfal is kihasadt.

Tádzsikisztán után egyre kalandosabbá vált a táj, többször kellett átkelnie patakokon, és volt, hogy egy nagyobb folyószakaszon is át kellett vinnie a bringát. De a megpróbáltatások ellenére hamarosan elérte a Pándzsi folyó völgyét, ami Csoma eredeti naplóbejegyzései szerint Auxus folyó völgyeként jelenik meg. Csoma a folyó mentén haladt egész hosszasan.

Zichó itt szűrés nélkül itta a vizet, ezért gyomorfertőzést kapott. Emiatt nem tudta megemészteni az ételt rendesen, és egyre lassabban haladt, a napi átlagja, ami akár a 100-200 kilométert is meghaladta, 30-35 kilométerre csökkent.

“Siralmas volt. Gyalog is többet lehetett volna menni. És úgy voltam vele, hogy be se érek Korok városába, mert annyira le vagyok gyengülve. Aztán mégis valahogy összeszedtem magam, és az utolsó 35 kilométeren nagyon-nagyon erőlködve, de be tudtam tekerni Korokba, ahol két hetet töltöttem, hogy felépüljek” – mesélte az utazó.

Afganisztánba indult, ahol a korrupt határőrökkel gyűlt meg a baja, 100 dollárt követeltek tőle, amit a felére sikerült lealkudnia.

Iskosim városa volt az első afgán város ahol járt, Badakhshanban, majd itt tájékozódott a tálib veszélyről. Azt mondták neki, hogy el lehet jutni Kabulig, “egyáltalán nincs tálib megszállás, egyáltalán nincs probléma, az ember nyugodtan elbiciklizhet oda”, hogyha elmegy Torkhamba, akkor az már neccesebb, mert azon a szakaszon elég sok a tálib terület, és ott 50%, hogy az ember elfogják és váltságdíjat követelnek érte, és körülbelül olyan 50%, hogy simán kinyírják az embert.

Afganisztánt úgy jellemezte útja során, mintha visszatért volna a középkorba, mert a fejlett infrastruktúra és a technológia ide még nem igazán jutott el, ahogyan motorizált járművek sem igazán voltak. Az emberek inkább szamárral, meg lóval, meg gyalogosan közlekedtek. Nincs fürdőszobájuk, szappant nem használnak.

“Gondoltam, hogy inkább nem kockáztatok. Mondták a helyiek, hogy Badakhshanban van egy hágó, ahol át lehet kelni Pakisztánba, úgyhogy gondoltam, ez nekem is megfelelő lesz” – indokolta vakmerő döntését az extrém sportoló, hisz tudta, hogy sem a hágónak indulás, sem az illegális határátkelés nem lesz jár következmények nélkül.

Afganisztánban egyre mélyebbre hatolt 6-7 ezres csúcsokat érintve, és nagyon megmaradt neki az a pillanat, amikor odaért egy másnak talán jelentéktelennek tűnő híd közepére.

“Akkor egyszer csak megálltam és benéztem a völgy mélyére, és láttam, hogy érintetlen 6-7000-es csúcsok sorakoznak egymás mellett. És az, hogy én itt lehettem, nagyon különleges érzést váltott ki bennem. Belegondoltam abba, hogy az az út, amit idáig megtettem bringával, akkora értéket adott hozzá az életemhez, hogy nekem már semmi másra nincs szükségem. Akár meg is halhatok, mert annyira boldog vagyok, és annyira beteljesedett az életem” – emlékezett vissza az utazó.

Afganisztán azonban nem engedte el olyan könnyedén, volt olyan napja is, amikor homokviharban kellett bringáznia, meredek emelkedők és ereszkedők követték egymást, hullámvasút volt az egész. A bringája pedig 70-75 kiló volt a csomagjai miatt. Elég nehéz volt ennek megfelelően a tekerés.

A súlyt pedig vinnie kellett akkor is, amikor már havas volt a táj, -10 fok lehetett és már egyáltalán nem lehetett biciklizni, csak tolni lehetett a bringát. Ilyenkor a hátizsákját fölkapta a hátára és gyalogtúrázott az emberek járta ösvényeken.

Illegális határátlépés Pakisztánba

A hágó megközelítésekor azonban elkezdett meredekebbé válni az út, nagyjából 30 fokos meredekségű hegyoldalon kellett felmenni, ami azt eredményezte, hogy a bringáját ott kellett hagynia, hogy a hátizsákját vigye, majd visszamenjen a bicikliért és azt is felvigye, hogy egyszerre csak kb 30 kg-ot cipeljen.

Közben az járt a fejében, ha neki extrém körülményekre legyártott felszerelésben ilyen nehéz volt, akkor milyen lehetett Kőrösi Csoma Sándornak, aki lyukas csizmában, posztókabátban, hálózsák és sátor nélkül tette meg az utat. Miután átkelt a hágón. Utána a bringával egy apró faluba ért, ahol az emberek kiözönlöttek a falu központjába, mert csodaszámba ment, hogy valaki biciklivel megy át egy hágón.

"Én tudtam, hogy én most keltem át a határon, Afganisztánból Pakisztánba, de nem volt semmilyen ellenőrzés. Kérdezték, hogy hol keltem át a határon, és nem mertem elmondani, hogy éppen most jöttem át a hágón, úgyhogy végül is azt mondtam nekik, hogy előtte már máshol átjöttem. Utána egy pár órával később találkoztam a határőrökkel. A határőrök persze ugyanúgy feltették ezt a kérdést. Mondtam, hogy én a Torkámnál léptem be, följöttem a völgybe, és ott az egyik hídon átmentem, kitaláltam egy történetet. Aztán persze csak elgondolkoztak rajta, hogy de mégis mit keres egy ember itt 3800 méter magasságban egy olyan biciklivel, amit nemhogy tekerni, de még tolni sem tudok. Feldobták a magas labdát. Úgyhogy valahogy ki kellett találnom, hogy mentsem az irhámat. Azt találtam ki, hogy én bicikligyártónak dolgozom, és a prototípusokat tesztelem extrém körülmények között, hogy erről kell írjak jelentéseket. Akkor jöttek rá a határőrök, hogy én teljesen idióta vagyok. Végül is szabadon engedtek, gondolták, hogy ilyen hülyével nem kell foglalkozni" – mesélte kalandjait Zichó.

Pakisztánban látta, hogy mennyire korrupt ez az ország, még a helyieknek a jogosítványába is bele van írva, hogy mondj nemet a korrupcióra. Az emberek, a pakisztániak minden nap kapnak a telefonjukra sms-t, hogy mondj nemet a korrupcióra, mert "Pakisztánban mindenkit meg lehet venni kilóra", szerencsétlenségére azonban, amikor a határon ki akart menni, elkapta az egyik olyan határőrt, aki azonban tisztességes volt.

“Egyértelművé vált, hogy amikor át kellett a határon, be kellett csúsztatnom a pénzt az útlevélbe, mert ott is majd kérni fogják. Odaértem az idei határhoz, beletettem a dollárt az útlevélbe, adtam a határőrnek, határőr pedig itt nézi, lapozgatja az útlevelet. Hol van a belépő pecsét? Hát mondom, nem tudom. Lehet, hogy kihagyták, és értetlenül álltam a dolog előtt, aztán nézi tovább az útlevelet, megtalálja a pénzt, és mondja, hogy ez meg micsoda? Mondom, az ajándék, fogadd el kérlek. Azt mondja, mi nem fogadunk el ajándékot. Hát mondom, ez baj”.

Aznap este már egy kihallgatáson volt, és a kihallgatást követően pedig már egy székhez bilincselték. Két nap múlva pedig a börtönben landolt, ahonnan csak négy hét után tudta kiszabadítani óvadék letétele után a magyar nagykövetség.

Csoma de Koros a magyar falubeli

Miután szabad lett, Zanszkárba szeretett volna eljutni, ahol Csoma másfél évig volt. Itt kezdett bele a nyelvkutatásba, ami életének fő művének, a tibeti angol szótár megírásához vezetett. Zanszkárba azonban két hágó állta az útját (Rotal és a Singola hágók).

"Miután megkaptam a hegymászó engedélyt a túrasíelésre, bementem a helyi irodába, leadni az útvonaltervemet, és akkor azt mondták a helyi regisztrációs irodába: szó se lehet róla, hogy erre engedélyt adjanak, mert hát ez életveszélyes, öngyilkosság, és nem fogok tudni ott átmenni, mert az amúgy is katonai terület. Mondom, bocs, de azon a hágón aszfaltút van, és miért lenne baj, ha ez egy katonai terület? Szóval ez teljesen nonszensz volt" – mesélte. Eredményre azonban nem jutott. Börtönös tapasztalatai miatt azonban engedély nélkül nem merte megkockáztatni az utat.

"Eljátszottam azzal a gondolattal, hogy megint csak tilosban járjak, ahogy átmegyek a hágókon. De aztán mikor belegondoltam, hogy mindössze három hete jöttem ki a börtönből, akkor visszafogtam magam, úgyhogy végül is arra jutottam, hogy nem kelek át ezeken a hágókon, és inkább maradok Himácsal Pradesben.

Kanamban is járt, ahol Csoma még három és fél évet eltöltött, ugyanis itt fejezte be a tibeti-angol szótár megírását. A faluban körbeállták és azt mondták neki, hogy az Isten áldja meg a magyarokat, mert "Csoma de Korosnak", a falu egykori magyar lakosának nagy tisztelői voltak.

“A kolostor mindkét ajtószárnyán ki van írva a Kőrösi Csoma Sándor neve, és a faluban mindenki tudja azt, hogy ott egy magyar élt, és hogy az ő kultúrájukat, az ő nyelvüket kutatta” – lelkesedett a Csoma útját bejáró fiatal.

A szobában, ahol tanulmányozta a tibeti nyelvet, fel is van helyezve az ajtóra egy bronzplakett, amelyre Viktor is felhelyezte az egyik nemzeti színű szalagot. Ezzel tisztelegve Kőrösi munkássága és kitartása iránt.

Újabb börtön, de rácsok nélkül

Dardzsiling ekkor már "mindössze" 1500 km-re volt, ő pedig már több mint hét hónapja úton volt. Közben azonban az a hír járta, hogy "valami betegség elterjedt Indiában, meg az egész világon, és hogy elég veszélyes, mert az emberek meghalnak tőle". A Covid-19 miatt előbb az éttermeket, majd a hoteleket, az indiai Agrában Tádzs Mahalt zárták be, aztán India 65 halott után azt mondta, hogy tovább senki nem mehet sehova, mindenhol útellenőrzések voltak, senkit nem engedtek közlekedni.

"Valahogy rám nem vonatkozott a szabály, és engem még egy pár napig engedett a rendőrség, illetve hajtott a rendőrség, hogy menjek át az ő területükön. De aztán egy idő után azt mondták, be kell mennem egy kórházba, és valami teszten át kell esnem. Jó, mondtam, oké, ha ezen múlik, én elmegyek ebbe a kórházba, és akkor letesztelnek engem" – mondta az akkor makkegészséges férfi, akit végül is két hónapra tartottak bent mostoha körülmények között, disznótetemekkel tarkított kórházban. Egyszer megpróbált elszökni, azt mondta, csak egy éjszakai biciklizésre indul, végül a szomszéd megyéig jutott, ahol több tucat rendőr vette körül és vitte őt vissza. Egy hét múlva azonban Indiában a korlátozásokat feloldották, így őt is kiengedték.

Kalandjai azonban itt még nem értek véget, mert 600 km várt rá, amit lassan, de biztosan elkoptatott. Már a nyugat-bengáli határnál volt, ami Indián belül az utolsó szövetségi államhatár volt célja elérése előtt, a rendőrökkel azonban ismét meggyűlt a baja, mert bár szerinte minden papírja megvolt, valamiféle bengáli belépési engedélyt követeltek, amiről a nagykövetség sem tudott, hogy kellhet. Furcsa volt neki, mert minden percben 100 indiai ember ment át a határon, külföldiként azonban ő így nem tudott volna átjutni. Sebaj, gondolta és álruhába öltözött, indiai biciklit kölcsönzött és ott végig indiainak adta ki magát, hogy végül küldetését teljesítse, és a nemzeti színű szalagokat Kőrösi Csoma Sándor sírjára eljuttassa. Ezzel pedig be tudja fejezni 13 ezer kilométeren és megannyi élményen át tartó útját, ami 11 hónapig tartott.