Négy nemzedéken át megőrizte a 19. századi fényírás technikáját a székelyudvarhelyi Kováts család

Legfontosabb

2024. április 7. – 11:15

Négy nemzedéken át megőrizte a 19. századi fényírás technikáját a székelyudvarhelyi Kováts család
Fotó: Márkos Tamás

Másolás

Vágólapra másolva

Európa egyetlen működő napfényműterme Erdélyben, Székelyföldön található. A Kováts-család fotóművészete pedig a világon is egyedi módon négy nemzedéken át, közel 150 évre nyúlik vissza. A Kovátsok képein keresztül betekintést nyerünk Udvarhelyszék társadalmi berendezkedésébe, viseletébe, szokásaiba, de felsejlik az emberek gondolkodásmódja is, hisz a 80 ezer fotó hétköznapi és szokatlan pillanatokat egyaránt tartalmaz: az I. világháború pusztításait, Horthy Miklós bevonulását, de a korabeli emberek szórakozása is lencsevégre került. Mindezek ellenére azonban a Kováts Fényképészet új nemzedéke úgy érzi, Székelyudvarhely mostohagyerekként bánik a város egyik értékes turisztikai pontjával, miközben a fényképészetnek helyet adó műemléképület lassan összeomlik.

Az analóg fotózást napjainkban újra felfedezte magának a szakma. Divatossá vált ismét a kémiai eljárások használata a kép rögzítésére. De az esküvőkön és nagyobb ünnepségeken is egyre népszerűbbek a 20. századi masinákra emlékeztető fotógépek, melyek instant kinyomtatják nekünk a parádés felvételeket.

Létezik Erdélyben, Székelyföldön egy olyan fotóműhely is, ami nemcsak a látszat erejéig autentikus, hanem valódi időutazásra hív. A múltból hátramaradt fényképészeti technika fontosságát, értékét azok értik igazán, akik fel tudják mérni, mit jelent négy generáció több mint egy évszázados munkája.

A több mint száz éves gyökerekkel rendelkező Kováts Fényképészet már csak azért is különleges, mert a fényképészet mestersége nemcsak az apák és fiúk munkáját jelentette, de a feleségek is kivették a részüket a feladatokból. Jelenleg az alapító unokája és dédunokája, idősebb Kováts Árpád és ifjabb Kováts Árpád folytatja a munkát.

Fotó: Márkos Tamás
Fotó: Márkos Tamás

A generációváltás már megtörtént, így a fiatalabb Kováts és családja viszi a boltot. Az udvarhelyi Kossuth Lajos utca 24. szám alatt lévő világos pasztell zöld kapun azonban a cégér, a névegyezés miatt is, mindkettőjük, sőt vizuális elemeiben mind a négy nemzetség munkássága előtt tiszteleg.

Udvarhely mára eltűnt polgári arca, a munkás város és a vidék párbeszéde, az egykori Hotel Budapest, az első autó a településen és magyar zászlós értelmiség kirándulásának fekete-fehér képei fogadnak bennünket a szebb időket látott műemléképület udvarának tűzfalán.

Az ajtón belépve ifj. Kováts Árpáddal találkozunk, aki már vár bennünket az időutazásra, és látva az érdeklődést a szokatlan térben elhelyezett képekről, tárgyakról, egyből mesélni kezd.

A népi motívumos, festett bútorok legalább százévesek, és Udvarhely fontos történelmi alakjához, Haáz Rezső múzeumalapító etnográfus és festő munkásságához köthetőek, akivel a Kováts Fényképészet alapítója, id. Kováts István jó barátságot ápolt, meséli a házigazda.

Az előtérben lévő asztalon megannyi képet látni egy üveg lappal eltakarva, ifj. Kováts Árpád rámutatva megjegyzi, hogy a asztalon lévő képekből válogatták ki a kuncsaftok, hogy milyen képbeállítást szeretnének.

A választási lehetőségek sorát az 1906-ban épült napfényteremben a Bécsből hozatott öt pannó is segíti, amelyeket kézzel festettek. Itt a téli, nyári, kétféle erdei és fényképészeti szempontból nagyon ritkának számító több mint száz éves múltra visszatekintő székely tiszta szoba is van, amihez népviseleti ruhát és bútort is mellékelnek.

Fotó: Márkos Tamás
Fotó: Márkos Tamás

„A napfénytermet idősebb Kováts István, a dédapám hozzáépítteti a műteremnek helyet biztosító házhoz. 1906-ban a kor legmodernebb technikáját képviseli. Az 1800-as évek végén az 1900-as évek elején a napfényteremmel ellátott műtermek gomba mód elterjednek, hogy világos és sötétebb függönyök segítségével a napfényt a fotózásnak megfelelő mennyiségben és helyre tudják irányítani. A napfénytermek megszűnését az elektromos áram megjelenése hozta magával, a mesterséges világítást veszi át a helyét. Nálunk azonban mindvégig megmaradt, Romániában ez az egyetlen olyan műterem, ami teljes berendezésével működik. A fotózáshoz is mind a mai napig analóg technikát használunk, celluloid kidolgozással, mindenféle digitális technika mellőzésével” – meséli büszkén Kováts Árpád. Szavain keresztül megelevenedik a múlt, és megannyi évtized történései peregnek le szemeink előtt.

Josef Wanaus bécsi mester úti kamerája egy másik különleges értéke a műhelynek: a két méter magas, bőrharmonikás, rézveretes favázba rejtett csodaszerkezettel akár egy négyzetméternyi üvegre is lehetett negatív képet varázsolni, de kiváló fizikai erőnlét kellett ahhoz, hogy a fotós ki- és bepakolja a készüléket a hatalmas kofferbe. Több mint egy négyzetméternyi helyet elfoglal, és hatalmas megapixelre volt képes, tudjuk meg a házigazdától, aki azt is elmondja, ezt főleg tehetősebb udvarhelyiek vették igénybe, akiknek nagyobb és több lemezük van a 80 ezres fényképészeti anyagot felölelő archívumban. Restaurálásra vár ez is, akárcsak a többi használaton kívüli kamera.

Fotó: Márkos Tamás Fotó: Márkos Tamás
Fotó: Márkos Tamás

A legtöbbet használt fényképezőgép – a Josef Wanausnál sokkal kisebb – egy a Thorton Pickardra hajazó harmonikára is emlékeztető gép, aminek talpa csak ifj. Kováts Árpád gyerekkora óta 3 cm-t kopott a csúszkálástól. Tamási Áron, Bartók Béla és Nyirő József is belenéztek Kovátséknak ebbe a gumipumpás zárszerkezetű szalongépébe, melyet az alapító az 1800-as évek végén hozatott Bécsből, Goldmann műhelyéből. A családi legenda szerint ennek a gépnek az ára, amikor megvásárolták, egy kiló aranynak felelt meg.

Fenntartani, működtetni ezeket a muzeális értékű gépeket szinte lehetetlen. A fényképekhez szükséges anyagok beszerzése eszméletlenül drága: fotópapírokat, vegyszereket előállító gyár fehér holló a piacon, Németországból tudják csak beszerezni mindazt, amire szükség van. Bár a fényképek kidolgozása több napot vesz igénybe, ők vállalják a feladattal járó nehézséget, mert a fényképészet egyfajta szenvedélyük, és ez is beletartozik.

Fotó: Márkos Tamás
Fotó: Márkos Tamás

Nem csak Székelyföldön kíváncsiak rá, a Kárpátokon túlról is érkeznek érdeklődők

„Jönnek helyi gyerekek az Iskola Másként Héten. Érkeznek hozzánk csoportok Románia kisebb, nagyobb településeiről, akár román iskolákból is. A Határtalan program révén magyarországi diákok is látogatnak bennünket. Az érdeklődök meglátogatják a műtermet, a képek által ismerkednek Udvarhely múltjával, a régi szokásokkal, a fotográfiával” – meséli szenvedélyesen a műterem jelenlegi vezetője.

Hozzáteszi, a gyerekeknek megmutatják, hogyan hívták elő régen képeket, mert ilyen technikával még a felnőttek közül sem sokan találkoztak. Ugyanakkor fotótáborokat is szerveznek. Egyik évben a román és magyar gyerekekkel együtt szervezték meg a tábort, és szerinte nagyon jó ötletnek bizonyult.

Fotó: Márkos Tamás
Fotó: Márkos Tamás

„Székelyudvarhelyen nem igazán becsülik meg azt, amivel rendelkeznek”

Annak ellenére, hogy a Kováts fényképészet híre messze elért, és igazi turistacsalogatónak számít, a városvezetés nem igazán tudott hatékony segítséget nyújtani a hatalmas potenciállal rendelkező fotóműhely támogatására. Sőt, turisztikailag lenne még mit fejlődnie a városnak, jegyzi meg beszélgetés közben Kováts Árpád, mert jelenleg a városvezetés nem sokat tesz azért, hogy a városba betévedő turisták le tudjanak parkolni, a busz meg tudjon valahol több időre is állni.

„A turisták sétálnak egyet, megesznek egy fagyit Székelyudvarhelyen, és mennek is tovább, sajnos ennyi az udvarhelyi turizmus. Egyszóval nincs” – tette hozzá.

Kováts a Hargita Megye Tanácsának támogatását emeli ki, ennek segítségével újították fel a bejárati kaput. A műteremnek helyet adó épület azonban ázik és a falak repedeznek, de a Tamási Áron Gimnázium bentlakásának összeomlása óta még nehezebb felújítani egy műemléket. Kovátsék mindent tőlük telhetőt megtesznek, de önerőből nem igazán tudnak mindezeket megcsinálni, külső segítségre, adományra, pályázati lehetőségekre van szükségük.

Fotó: Márkos Tamás
Fotó: Márkos Tamás

A Kováts család története

Kováts Árpád dédapja, Kováts István sóbányász család gyerekeként született 1881-ben Marosújváron. Sorsuk teljesen másképp alakult volna, ha az akkor még csak 12 éves Kováts István nem szegődött volna el inasnak anyai nagybátyja fotóműtermébe, hogy mindössze két évvel később elindítsa önálló fotóműtermét Gyergyószentmiklóson. Azért Gyergyóban, mert feltehetően észrevette a piaci rést, hisz lényegesen kevesebb konkurenciával kellett felvennie a versenyt, mintha Kolozsvárra vagy Marosvásárhelyre helyezte volna székhelyét, ahol már eleve felkapottabb volt a fotós szakma.

Gyergyószentmiklós pedig több szempontból is kedvező volt Kováts számára, hisz itt figyelt fel rá Ferentzy Lukács fotós mester, aki 1876-ban Székelyudvarhelyen megalapította az első fényképész műhelyét. „Ferentzy Lukács és a dédnagyapám között 30 év volt a korkülönbség, azonban Ferentzy meglátta benne a tehetséget, ezért maga mellé vette társnak” – részletezte Kováts Árpád.

Az 1900-as évekig együtt vezetik tovább Ferentzy több városban jelen lévő fotóbirodalmát, ám szétválnak útjaik, amikor Kováts teljesen átveszi a fotóműhelyek tevékenységének vezetését, melyeknek bázisa Székelyudvarhely volt. 1906-ban itt hozza létre idősebb Kováts István a napfényműtermét is, azaz a természetes napfényt felhasználó tető és oldalvilágítást, ami a mai napig működik. Egészen az I. világháborúig folytatja a tevékenységet, amikor bevonul.

 Fotó: Márkos Tamás
Fotó: Márkos Tamás

„Id. Kováts István végig dokumentálta a teljes háborút, mert nem csak a 82. császári és királyi gyalogezred katonája volt, hanem fényképésze is. Így lehetősége adódott megörökíteni a galíciai, romániai és észak-olaszországi frontvonalakat, művészi értékű felvételeket, sőt sztereófotókat is készített a frontvonal mögötti életről. A fényképeken megjelenik halál, a kiégett holtestek, de a játék is. A szórakozás azért is volt fontos a fronton, mert a családjuktól távol lévő katonákat le kellett foglalni, és motiválni is kellett őket valamivel” – részletezte a dédunoka.

„Itt egy generációs fényképészetről beszélünk, ahol a mesterség apáról fiúra száll. Kevesebb szó esik róla, de az üzletvitelből a nők is kiveszik a részüket. Az első világháború alatt id. Kováts István felesége, Kornélia viszi tovább az üzletet, ő vezeti a műhelyt a háború éveiben” – mesélte Kováts Árpád.

Hozzáfűzte, Kováts Kornélia a háború első évét állapotosan, majd gyermekét gondozva tett eleget a rá háruló feladatnak, amíg Kováts István vissza nem tért a frontra. Ezután a Kováts család első nemzedéke és Székelyudvarhelyen folytatta tevékenységét.

A lefényképezett negatívokat mindig archiválták, így mára közel 150 évet felölelő fényképészeti anyag (80 ezer negatív) vár digitalizálása, melyből több ezret pályázatok és önkéntes munka révén már sikerült is a modern korba átmenteni.

Kováts Árpád szerint ahogy neki, úgy dédapjának, nagyapjának és apjának is természetes volt, hogy a fényképész szakmát választja, tovább viszik a mesterséget, mert gyerekkoruktól fogva ebben a világában éltek. „Itt játszunk, itt növünk fel, és mind a mai napig szinte több időt töltök a fényképészetnél, mint otthon” – jegyezte meg ifj. Kováts Árpád.

 Fotó: Márkos Tamás
Fotó: Márkos Tamás

Elég kemény időszakon ment át a fényképészet a kommunista időszak alatt

Amikor ifj. Kováts István vette át a műhelyt, folytatva ezzel apjának munkásságát, az államosítással és kommunista rendszer minden velejárójával szembe kellett néznie.

„Ő azonban szabad akart lenni, és az is maradt, bár próbálták, a fényképészetet soha nem tudták kicsavarni ifj. Kováts István kezéből. A Kováts fényképészet a kommunista rendszer alatt is önálló vállalkozásként működött, megőrizve az archívumot is. Ehhez szükség volt ifj. Kováts István székely furfangjára is, aki nagyon ragaszkodott az apja örökségéhez, és minden követ megmozgatott, hogy a műhely megmaradjon” – mesélte az unoka, aki szerint ifj. Kováts István mindig valami trükkel állt ellen a rendszernek. Néhány papír például arról árulkodik, hogy krónikus betegnek vallotta magát, mert a szabályzat szerint így nem kellett csatlakoznia a szövetkezethez.

„Bár mindig azt mondjuk, hogy a románok, a kommunista párt, a Ceaușescu milyen volt, itt Udvarhelyen a magyar tisztviselők figyelmen kívül hagyták nagyapám beadványait, Bukarestből kapott igazolást arra, hogy nem kell a szövetkezethez tartoznia” – mutatott rá Kováts arra, hogy a rendszert működtető, párthű káderek bőven akadtak a helybéliek között is.

„Ahol tudtak, gáncsoskodtak. Az önálló vállalkozásoknak extra adót kellett fizetniük, a gyerekeiket nem hagyták, hogy tovább tanuljanak. Klienseket kellett átküldeni a szemben lévő szövetkezethez. Ezekben az időkben rendszeresek voltak a házkutatások, mindig keresték az okát, hogy ellehetetlenítsék a kisvállalkozókat. Apámat is válogatott módszerekkel próbálták meg rákényszeríteni arra, hogy álljon be a szövetkezetbe, adja át a teljes műhelyt és az archívumot a múzeumnak. A csíkszeredai fényképésznek a negatívos ládáját az átköltöztetés alatt »véletlenül« elejtették, az üvegnegatívok nyilván miszlikbe törtek” – részletezte.

Fotó: Márkos Tamás
Fotó: Márkos Tamás

A harmadik generációnál a retusálás döntött

Idősebb Kováts Árpád esetében is a nagyobb fiúgyermekből szerettek volna fényképészt csinálni, azonban édesapjával ellentétben, ahol csak egy fiúgyermek volt, az ő esetében már nem volt ennyire egyértelmű a választás, mert neki két nagyobb fiútestvére is volt. Az ő sorsát a retusálás döntötte el: a legnagyobb fiúnak nem volt kellő türelme a sok bíbelődést feltételező és kevésbé látványos munkához, a középső fiúgyermek pedig gyenge látású, ezért id. Kováts Árpádra szállt a mesterség, aki a retusálásban is tehetségesnek bizonyult.

Azonban nem dolgozhatott az édesapja mellett, így a szövetkezeti fényképészetnél keresett magának állást, ahol üzletvezető lett. A rendszerváltozásig dolgozott itt, majd 1994-ben Kováts István idős kora miatt átadta neki a családi műhely vezetését. Több évtized után pedig ő is tovább adta a stafétabotot ifjabb Kováts Árpádnak, akivel mind a mai napig együtt dolgoznak.

Tőle hallottuk a történetet, aki annak reményében meséli el újra és újra, hogy pártfogókra talál, és sikerül tovább örökíteni a hagyományt. Hangsúlyozza, bár sok gyűjtő és intézmény szeretné megvásárolni ezt az egyedülálló műtermet, a család nem tervezi, hogy megválna örökségétől. A tető omladozik, az épület teljes felújításért kiált, a műterem és a hatalmas archívum megmentése több millió euróba kerülne, ifjabb Kováts Árpád azt mondja, a műhelyt Székelyudvarhely közössége számára szeretnék megőrizni.

A Transtelex egy egyedülálló kísérlet

Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!

Támogató leszek!
Kedvenceink