Tekintetek az államszocializmusból – kolozsvári értelmiségiek portréi Deák Ferenc fotográfus műhelyéből

Deák Ferenc 1978-ban emigrált Kolozsvárról az Amerikai Egyesült Államokba. Élete végén aggasztotta, hogy fotóhagyatéka feledésbe merül, a Minerva Művelődési Egyesületet vezető Tibori Szabó Zoltán azonban fontosnak tartotta, hogy a gyűjtemény visszakerüljön Kolozsvárra. Az első, 250 erdélyi vonatkozású portrét Deák postán küldte Romániába, a szállítmány azonban elveszett. A hagyaték digitalizálása végül a 2010-es évek közepén kezdődött, a beszkennelt képekről készült printekből 2016-ban, a fotós 75. születésnapjára kiállítás nyílt Kolozsváron, amelyen ő maga is jelen volt. 2017-ben az első 2000 fotója elérhetővé vált a Minerva Archívum honlapján, mostanra pedig befejeződött a teljes hagyaték, mintegy 14 ezer negatív digitalizálása.

Míg Erdélyi Lajos vagy Csomafáy Ferenc filológiai végzettség megszerzése után találtak rá a sajtófotózás mesterségére, Deák Ferenc sosem foglalkozott szövegekkel, a vizualitás irányából érkezett. A fényképészmesterséget az apjától tanulta, akinek fotószövetkezeti stúdiója nyílt az 1950-es években Kolozsvár központjában. Ahogy Újvári Dorottyának mesélte egy interjúban, miután 19 évesen hazatért a kötelező katonaságból, 1960-ban a kolozsvári magyar pártlaphoz, az Igazsághoz került fotóriporternek, de F. Dinu néven a román pártlapban, a Făcliában is közölt képeket, illetve más lapoknak is dolgozott. Később a bukaresti Előre erdélyi fotóriportere lett, így beutazta az országot a különböző fotós feladatok miatt. Mikor ez a fotóriporteri poszt megszűnt, az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézethez (IMF – Institutul de Medicină și Farmacie) került, ahol a belgyógyászaton dokumentált különböző patológiás eseteket, orvosi beavatkozásokat, majd a zilahi Năzuința hetilap munkatársa lett, miközben különböző állami vállalatok épülését, működését is dokumentálta.

Kolozsvárra visszatérve kapcsolatainak köszönhetően felvették a kolozsvári Deservirea Szövetkezetbe, így kerülhetett fotósként ismét az apja üzletébe, amelynek vezetését át is vette. Több mint tízen dolgoztak az üzletben, a Fotóstúdió 1-ben, amely a szövetkezeti tagok számára szigorúan kiporciózott nyersanyag ellenére is jól menő üzlet volt, többek között egy gyermekfotózási szolgáltatással futtatták fel. A stúdiónak olyan híre volt, hogy a bukaresti tévé is riportot készített róla.

Bár Deák üzletében rendszeresek voltak a hatósági ellenőrzések, és az is előfordult, hogy a lakásán próbáltak házkutatást tartani, kiterjedt kapcsolatrendszerének hála a fotós jól boldogult az államszocialista Romániában. Állítása szerint végül egy szövetkezeti konfliktus miatt döntött a távozás mellett, de ebben biztosan fontos szerepet játszott az is, hogy a felesége családja már az Amerikai Egyesült Államokban élt. A házaspár 1978-ban családegyesítéssel emigrált New Yorkba, ahol Deák Ferenc Frank Deak néven szintén fotográfusként dolgozott, többek között az Amerikai Numizmatikai Társaság fotósa volt, de stúdiófotózással is foglalkozott. Mivel legálisan települt ki, még a rendszerváltás előtt is rendszeresen járt a feleségével Romániába. 2021-ben halt meg, súlyos betegsége miatt öngyilkosságot követett el New Yorkban.

A kolozsvári értelmiség tagjait ábrázoló portrék elkészülésének pontos kontextusa nem ismert, de mivel az 1978 előtti felvételek között nagyon kevés az olyan felvétel, amit Deák művészi ambícióból készített volna, valószínű, hogy ezek mögött valamilyen megrendelés, felkérés áll, akár lapok, akár intézmények (pl. színház) részéről. Sok közöttük a stúdiófotó – ebben Deák különösen gyakorlott volt az apja mellett töltött tanulóévek miatt – de ezek nem igazolványképek, látszik rajtuk a fotós kapcsolata az alanyokkal. Több felvétel készült lakásokban, munkahelyeken, műtermekben, ezek azonban „nem tipikus riportfotók, nem olyanok, mint amikor a fotós láthatatlanná próbál válni, hogy megfigyeljen valamit, hanem a képek többségén van kapcsolat a kamerával, az alany a fotós cinkosa, ha nem is néz bele a lencsébe, látszik, hogy pózol” – emelte ki Răzvan Anton, a Minerva Archívum munkatársa, amikor a portrékról kérdeztük.

Deák saját bevallása szerint a fekete-fehér fotót tartotta igazán művészinek, színes képei nem is maradtak fenn a hagyatékban, csak az emigrációja utáni periódusban készült családi fotók között. Bár kísérletezett – például a korabeli divat szerint többszörös expozícióval készült fiatalkori önarcképén – legtöbbször nem lépett túl a konveciókon. A korszakban nem létezett fotóművészeti képzés Romániában, inkább csak elszigetelt példák léteztek a fotográfiával való kísérletezésre, a hivatalos, a hatalom által is támogatott fórum a fotóművészek szövetsége, illetve az ezzel kapcsolatban álló fotóklub-hálózat volt, amely nagy népszerűségű kiállításokat szervezett, miközben tevékenysége kimerült a technológiával való öncélú játékban, hívta fel a figyelmünket Miklósi Dénes, a Minerva Archívum fotódigitalizálási projektjének vezetője. Deák is tagja volt a fotóművészek szövetségének, több sikeres kiállítása is volt Erdélyben. „Kevesen használták másként a fotográfiát, mint a fotóklubok közössége. Deáknál érződik, hogy neki más háttere volt, a családi hagyomány révén mindent tudott a fotográfiáról, másrészt azt is pontosan tudta, hogy ebből szeretne élni. A fényképein érződik a vállalkozói hozzáállás, az, hogy tudatosan fotósként mozog a társadalomban. Az emigrációja után elvesztette a fonalat, visszaesett a családi, turista, amatőrfotós kategóriába” – véli Miklósi Dénes.

Deák romániai aktivitásának időszaka a Ceaușescu-rendszer kiépülésével és megszilárdulásával esett egybe. A korszak közéleti, társadalmi és gazdasági fordulataival tanulmányok foglalkoznak (például Novák Csaba Zoltán a romániai magyarság korabeli helyzetét vizsgáló tanulmánykötetei online is elérhetőek itt és itt), aki pedig rövid áttekintést olvasna, az az Elmúlt jelen idővonalát használhatja. A lényeg úgy foglalható össze, hogy 1968-ra Ceaușescu népszerűsége növekedett külföldön és belföldön is a prágai tavasz elleni szovjet intervenció elutasítása és a viszonylagos nyitás miatt, majd a „társadalmi homogenizáció” és a „szocialista nemzet” téziseinek 1971-es meghirdetése után egyre inkább átvette a terepet az ideológiai szigor, a nacionalizmus, a társadalmat egyre inkább kizárták a politikai konzultációból, ezzel párhuzamosan pedig egyre szegényebb lett az ország. A korlátozott keretek között élő értelmiség tagjai ugyanakkor tekintélyes szereplői voltak a társadalomnak, az elnyomás kereteit többé-kevésbé feszegető megnyilvánulásaikat figyelemmel követték, tele voltak a színházak, magas példányszámban keltek el a könyvek.

Miközben a Deák fotóin szereplő értelmiségiek akkori életére, szerepvállalására vonatkozó reflexiókat kerestünk a sajtóban, rábukkantuk Andrei Pleșu 1996-ban megjelent szövegére, amelyet A Hét magyar fordításban is közölt 1996. június 7-i számában, az 5. oldalon. Ebben a filozófus-publicista, aki egy évvel ennek a szövegnek a megjelenése után Románia külügyminisztere lett, négy lépéses sémában vázolja a romániai értelmiség parancsuralmi rendszerre adott válaszát, hozzátéve, hogy ez természetesen leegyszerűsítő, az egyének szintjén nem mindig állja meg a helyét. Szerinte az 1940-es-’50-es években a kegyetlen agressziónak alávetett értelmiség még külső segítségben reménykedett, 1964 után hinni kezdett a hatalommal való együttműködés lehetőségében, 1971 után ismét csalódott, feladta az „emberarcú kommunizmus” reményét, de az ellenállás reményét is, és a semlegesség útjára lépett, hogy aztán a rendszerváltás után a saját megalkuvása miatt érzett bűntudatot a kommunizmus harcias, de késői elítélésével kompenzálja.

Bár nem Romániában született, hanem Magyarországon, ugyanennek a kornak a terméke, és ezért érdekes megemlíteni Szelényi Iván és Konrád György szociológusok Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvét, amelyben az értelmiség szerepét elemezve arra a következtetésre jutnak, hogy az államszocializmusban az értelmiség uralkodó osztállyá válik. A külföldre csempészett, később szamizdat kiadványként terjedő könyv előszavában Szelényi azt írja, hogy ez „végül is egy képtelen könyv: a legelemibb polgári és alkotói jogaikban is korlátozott értelmiségiek vallomása arról, hogy az értelmiség uralkodó osztállyá válik az államszocializmusban.”

A többnyire derűsnek, olykor magabiztosnak tűnő arcokat ábrázoló portrék a rendszer reprezentációs konvenciói között születtek, bár elképzelhető, hogy a sajtókiadványok vagy intézmények megrendelésére készült képek mellett vannak olyanok is, amelyek a fotós saját kezdeményezésére születtek, beszélgetés közben elkapott pillanatok, vagy mondjuk egy riportfotózás melléktermékei, amelyeket végül sosem közöltek. A felvételek a fotós és az alany közötti személyes kapcsolatról árulkodnak. Ez az informális kapcsolati háló egyébként fontos összetevője volt a rendszernek, maga Deák is többször utal a vele készült interjúban arra, hogy hogyan lavírozott vállalkozásaival ismeretségeinek köszönhetően ebben az erősen ellenőrzött közegben. Azt, hogy a különböző informális gyakorlatok mennyire elterjedtek voltak a korban és mennyire részét képezték a hatalom és az értelmiség közötti kapcsolatnak, Kiss Ágnes politológus tárta fel.

„Ezt már elmeséltem egyszer a New Left Review-ban (hogy örült volna, ha látja, hogy oda írok): megkérdeztem tőle, miért nevezi és tartja magát kommunistának, ha a rendszer minden aspektusát utálja és megveti. Elővett egy kis bakelitkockát, amelyre rá volt ragasztva hat apró fénykép – a legjobb barátai (csak Józsa Bélára és Brassai Viktorra emlékszem), akiket meggyilkolt az osztályellenség a második világháború alatt –, s azt mondta: ”mert nekik már nem tudom elmagyarázni„. Azt akartam mondani, hogy a hűség nemesi, tehát hűbéri erény, méltatlan egy marxistához: de ránéztem, és befogtam a számat.”

(Tamás Gáspár Miklós: Apa száz éve. Élet és irodalom, LVIII. évfolyam, 45. szám, 2014. november 7.)

„— Palocsay elvtárs, érték-e kudarcok az életben, s ha igen, miként viselte el?

Első pillanatban, mintha nem nagyon értené a kérdést:

— Kudarc?! — Aztán elmosolyodik:

— Vagyis, hogy nem tudtam, mit kell tennem? Az igazat megvallva, azzal, hogy tétlenül töprengjek, vagy bosszankodjam, nem sok időt töltöttem. Illetve… Ha gondolkoztam, közben dolgoztam is. Ismertem magamat: Ami nem jut eszembe nappal, amikor sokfelé kell figyelnem, majd eszembe jut éjjel, mikor magamban vagyok. Sok jó gondolatom, ötletem támadt éjszaka, sok fogas kérdésre reggelre született meg a felelet. Nem úgy, hogy emiatt virrasztottam. Inkább álmomban jöttem rá, vagy hogy... nem is tudom. De reggelre megvolt! Sokszor, persze, nem egyik napról a másikra…”

(Dáné Tibor: Ha az álmok valóra válnak. Beszélgetés a hetvenedik születésnap ürügyén. Igazság, 1970. március 14., 5. old.)

„Ötvenéves korom után már nem mentem filmezni, annyi adminisztratív akadálya volt. A felkérések egyre-másra jöttek, de képtelen voltam az útlevelet elintézni, sem portás szinten, sem miniszteri szinten. Nem a relációim miatt, nem a külcsín miatt választottak meg egy szerepre, hanem a szakmai tudásom miatt, és ha én ezzel annyit nem tudok elérni, hogy egy papírt a kezembe nyomjanak, akkor tovább nem csinálom. A színházból is 50 évesen mentem nyugdíjba. Két kicsi gyerekem volt, akkor kezdték az iskolát, és én azt mondtam, ez hatalmas felelősség. Két-kicsi emberke nem színház, és nekik nagyobb szükségük volt rám akkor, mint a színháznak. Ha szükség volt rám a színházban, mentem szívesen. Most már valóban a munka öröm volt, mert azt vállaltam el, amit akartam, amit szerettem, amiről úgy éreztem, hogy meg tudom csinálni. Én oda játszani mentem, és a játék öröm felnőttnek, gyermeknek egyaránt.”

(Nánó Csaba: „Nyugodtan öregedhettem meg”. Beszélgetés Orosz Lujza színésznővel. Szabadság, 1999. szeptember 25., 9. old.)

„Hatalmon sohasem voltam, a kisebbségi sorsban népünket szolgálva bíztam abban a szocialista rendszerben, melynek eszmeisége mint a néptestvériség és társadalmi igazság megvalósításának történelmi kísérlete ifjúkoromtól kezdve bennem élt. Reális munkaterep volt ez a rendszer számomra, majd hadállás is az eszménnyel ellentétes erőkkel szemben mindaddig, míg maga a hatalom a nemzeti egyenlőséget és a dolgozók jogait fel nem adta. Hol és meddig volt értelme a szocializmus iránt tanúsított bizalmamnak, s mikor szakadt ez meg, ez nyilvánvalóan éppen úgy függött magának a hatalomnak fokozatos parancsuralmi eltorzulásától, mint az én egyoldalú tájékozódásomtól s a tornyosuló bajok közt újra meg újra reménykedő hiszékenységemtől.”

(Balogh Edgár: Számadásom. Emlékirat 1956-1993. Komp-Press, 1999., 9. old.)

„Új pályára kényszerülve kutatni, keresni, kísérletezni kezdtem. A fém szeretetét még kovács őseimtől örökölve vasakat, lemezeket hajtottam, ütöttem, kalapáltam, olvasztottam, hegesztettem. Menekülésként ebben próbáltam megkapaszkodni. Új szerkezeteket, új technikákat kerestem a szobrászat számára, akkor – 1960-at írtak – dühöngött a szocreál, minden ettől eltérő büntetendő volt. Szobraimat dugdosnom, takargatnom kellett. Vissza kell térnem újra a gyökerekhez – döbbentem rá –, melyekhez engem a sorsom kötött, melyhez a Duna-mente bőven szolgáltatott élményeket, s melynek felmutatását a szűkebb pátriámban élők tőlem elvárták, sőt számon is kérték. Mindez a művészet nyelvére átfordítva egy görbe vonalú rendet kínált a nyugati világ egyenes vonalú geometriájával szemben.”

(Szervátiusz Tibor: Önvallomás)

Az Informális gyakorlatok című kiállítás november 16-án este hattól nyílt az Aluvial kiállítótérben (Napoca u. 16.) és február 25-ig látogatható. A kiállításon Deák Ferenc helyi vagy regionális értelmiségi réteghez tartozó személyekről készült több száz portréjából mintegy száz kép látható, amelyeket az eredeti negatívok felhasználásával laboratóriumban nagyítottak ki. A portrék és az értelmiség témájához kapcsolódva saját intervenciókkal jelentkezik a kiállításban Ladó Ágota művészettörténész, Matei Bejenaru, Claudiu Cobilanschi, Kispál Ágnes-Evelin és Kispál Attila művészek, Alexandru Polgár filozófus és Szabó-Reznek Eszter színházkutató.

Deák Ferenc fotóhagyatékának feldolgozása a román Nemzeti Kulturális Alapkezelő (AFCN) által társfinanszírozott kulturális projekt, amelyben a Transtelex partnerként vesz részt. A projekt nem feltétlenül képviseli a Nemzeti Kulturális Alapkezelő álláspontját. Az AFCN nem vállal felelősséget a projekt tartalmáért és a projekt eredményeinek felhasználási módjáért. Ez teljes mértékben a támogatott felelőssége.