Iványi Gábor: A rosszakarók hörgése és acsarkodása jelzi, hogy az ember jó úton jár

A jelenleg 72 éves Iványi Gábornak sosem volt nyugodt élete. A középiskolából egy istenes dolgozat miatt kicsapták, a szabadegyházak lelkészképzőjéből politikai okok miatt zárták ki 1974-ben, majd egy év múlva a Metodista Egyházból is kirekesztették, ahol akkor segédlelkészi teendőket látott el. Csatlakozott a demokratikus ellenzékhez, szamizdat lapokat, illegálisnak számító egyházi kiadványokat szerkesztett, majd 1981-ben a hivatalosan is létrejött metodista hitvallású Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség alapító lelkésze lett. A MET-en belül az 1987-ben megalakult Wesley János Lelkészképző Főiskola első megbízott igazgatója volt, majd 1989-ben létrehozta az Oltalom Karitatív Egyesületet „a társadalom perifériájára jutott emberek támogatására”. A Kádár-rendszer bukása után az SZDSZ színeiben két ciklusban is országgyűlési képviselő volt.

Ő eskette meg Orbán Viktort és Lévai Anikót, majd szintén ő keresztelte meg Orbán két nagyobbik gyerekét, azonban az elmúlt években megromlott a viszonya Magyarország első számú politikusával, és maga Iványi mondja, hogy a miniszterelnök személyes bosszúja miatt hurcolják meg az egyházát és intézményeit. A több mint negyven éve bejegyzett Magyar Evangéliumi Testvérközösség 2012 után lejtőre került, a második Orbán-kormány egy tollvonással megváltoztatta sorsukat.

Az elmúlt tíz évben komoly tartozásokat halmozott fel a MET, Iványi szerint azért nem tudják kifizetni ezeket, mert ők sem kapják meg a magyar államtól nekik járó támogatásokat.

Mi történt? A Fidesz első kétharmada után 2011-ben új egyházi törvényt alkottak. Eszerint a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség 2012-től már nem működhetett egyházként. A státusz megvonásával elestek az állami támogatásoktól és kedvezményektől, miközben különféle segélyszervezeteiken, szociális intézményeiken keresztül állami feladatokat láttak el. 2013-ban az Alkotmánybíróság kimondta: a kormány alkotmányt sértett, amikor elvette egyházi státuszukat, és köteles ezt visszaállítani, a helyreigazítás azonban nem történt meg. Ezért a MET 2017-ben a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult és pert nyert. A döntés értelmében a magyar államnak jogsértő magatartása miatt hárommillió eurót kellett fizetnie Iványi Gáboréknak. Csakhogy a lelkész szerint a kormánynak további 15 milliárd forintot kellene kifizetnie a MET felé.

A lelkész azt mondja: a kormány a kivéreztetésükre játszik. Hiába kaptak elégtételt az egyházi jogfosztásért és hiába ítéltek meg többmilliárdos kártérítést a MET-nek, Orbánék azóta sem szolgáltattak sem jogi, sem erkölcsi elégtételt nekik.

A feszültség elképesztő lett az utóbbi hónapokban, egyre nehezebben tudja működtetni Iványi Gábor egyháza és egyesülete a kiterjedt egészségügyi és oktatási intézményrendszerét, mivel az adóhivatal minden beérkező pénzt levesz a számláikról. Ezektől a szociális intézményektől folyamatosan pénzt és lehetőségeket vonnak el, ennek ellenére Iványi ugyanazzal a kitartással teszi a dolgát, mint eddig. Ott van és lehet rá számítani, amikor föl kell szólalni a szegényekért, a menekültekért, a társadalom szélére sodródott emberekért. Sokszor szerepel a magyarországi hírekben, interjú és portréfilm is készült vele, de feltettük neki a kérdést, hogy ki is ő pontosan, hogyan látja saját magát. És Iványi Gábor elképesztően zsúfolt programjában talált egy félórát, amikor saját magáról mesélt.

A családi példát vitte tovább

Az adakozás, mindennek a megosztása azokkal, akik szükségben vannak, természetesnek számított családjukban, idézte fel számunkra. Iványi kora gyermekkorától ezt látta, ebben nőtt fel abban a nagy családban, ahol meg kellett találnia a saját helyét.

„Mi tizenegyen vagyunk testvérek, már mindenki nagyszülő közülük. Szüleim megélték még ötvenhatodik unokájukat, és most e pillanatban talán olyan negyven dédunokájuk lenne, ha még itt volnának közöttünk” – mesélte.

A gyerekkor felidézésekor az első emlékek között már megjelenik az adakozás, amelynek gesztusát édesanyjától tanulta el szinte észrevétlenül. „Egy lelkészpedagógus családba születtem bele, és noha sokan voltunk, otthon mindig fontos volt, hogy az egyházközségünk szegényei, illetve anyám kosztosai kapjanak. Az volt az elv, hogy mindig azt kell kapniuk, amit a család éppen eszik. Pénzt nem igazán tudtak adni senkinek, mert abból nekünk is nagyon kevés volt, de anyám ruhákat is válogatott nekik, mindig hibátlan ruhákat, vagy természetben bármit, bármikor adott” – mesélte.

Iványi Gábor egy konkrét történetet is felelevenített, ami szintén az édesanyja alakjához kapcsolódik. „Megjelent az egyik kosztos, és a húgom odament anyámhoz, hogy mit adjon neki. Tegyél az ételből, felelte ő. Éppen csirke volt, mert nálunk a hús az vagy csirke, vagy disznó volt a téli disznóölések idején, mivel a hívektől kaptunk egy-egy kis kóstolót.

Melyik részét adjam a csirkének? – kérdezte a húgom, mire anyám azt mondta, amit magadnak vennél. És ez úgy megmaradt mindvégig bennem.”

Ebben a nagy családban természetes volt, hogy miközben valaki trombitán gyakorolt, mások pingpongoztak, az embernek olvasni, elmélkedni vagy tanulni kellett, úgyhogy megszokta a világ szabálytalanabb vagy speciális működését, és benne helyet talált mindenkinek és mindennek, magyarázta a gyerekkorban kialakult életforma máig tartó hasznát a lelkész.

A vallási gyökerek is sokfélék

Bár szülei eredetileg az evangélikus gyülekezethez tartoztak, és a nevezetes budapesti fasori gyülekezetben ismerkedtek meg egymással – „apám abba a gimnáziumba járt, édesanyám az ahhoz tartozó tanítóképzőben végzett” – az előző generációkból egy ágas-bogas, sok nemzetiségű, sokféle vallású családfa rajzolódik ki. „Egy zsidó-frank-horvát-morva családból származom, ezeket mind-mind hozom magammal, megerősítvén vallási hovatartozásomat is. Ez az az ösvény, amin sikerült valahogy lábon maradnom, hogy keresztények közt zsidó, zsidók közt keresztény, és a nagyon magyarok között pedig nem is tudom, micsoda… valami ember, aki a világon van.”

„Ezért szeretem azt, amit az Úristen Ábrahámnak mond, amikor elválnak Lóttól útjai. Nézz keletre, nyugatra, északra, délre, bárhova mész, otthon leszel, s vidd magaddal – ez a lényege a dolognak –, vidd magaddal azokat az értékeket, amik vannak. Ezért én mindig az egészben, az egyetemesben gondolkodom” – mondta.

Iványi szülei a háború után iratkoztak át a metodista egyházba, és így ő maga már ebben a szellemben nevelkedett. Ez egy XVIII. századi mozgalom az anglikán egyházon belül, amiből aztán önállósult a XVIII. század végén Angliában, és a XIX. század vége felé jutott el Magyarországra. Ennek az alapítója az a bizonyos John Wesley, akiről az Iványi által alapított főiskola is el van nevezve. Ő egy rendkívül érzékeny teológus volt, aki fontosnak tartotta a személyes hitet, személyes meggyőződést, „nem a vallási sodródást, hanem a lényeget, a döntést az alapvető lelki kérdésekben” – részletezte Iványi, hozzátéve, hogy a metodista módszereskedőt jelent. Wesleynek, aki kiváló szervező is volt, az volt az elve, hogy mindennek megvan a megfelelő módszere, csak meg kell találni. És így építette fel azt a szociális hálót, ami máig működik Londonban, és az ő nevéhez köthető a szervezett, átgondolt városi szociális munka is.

„Nem találtunk ki igazán semmi újat ahhoz képest, ami a mózesi törvényekben van, amit valaha Izraelben is gyakoroltak, mert a pusztai vándorlás alatt annak a megszervezése, hogy hogyan védjék a gyengéket, öregeket, betegeket – már szociális munkának számított. A Chevra Kadisha (a zsidó hitközségekben működő vallásos és jótékonysági egylet – szerk. megj.) nemcsak a temetéssel foglalkozik, hanem az árvákkal is: mi legyen, ha valaki szülő nélkül marad. A temetést is a közösségnek kell vállalnia” – ismertette Iványi a talmudi korokba visszanyúló jótékonyság és a szervezett szociális munka történetét.

„Az alapvető négy kötelezettség közül az első az, hogy föl kell ruházni a mezítelent, mert az Úristen az Édenben Ádámot és Évát, mielőtt kiűzte volna, fölruházta őket. Lehetünk haragban is, kiutasíthatjuk hajlékunkból a vétkest, de ne menjen ki meztelenül, öltöztessük fel. A másik dolog, hogy meg kell látogatni a betegeket, gondoskodni kell róluk, mert az Úristen is elküldte angyalait, amikor Ábrahám a körülmetélés után gyengélkedett. A harmadik dolog, hogy etetni kell az éhezőt, mert az Úristen a pusztában mannával táplálta. A negyedik az, hogy a halottat el kell temetni, senki ne lássa azt, akit szeretett, felbomlásában. A közösségnek ez mindenképpen kötelessége, és az egyénnek is” – részletezte Iványi. Rámutatott: ezek azok a micvák, amelyeket számára megtiszteltetés elvégezni.

Adni és kapni egyaránt fontos

Felidézte azt is, hogy már kezdő lelkészként megértette, hol kell keresnie azt a feladatot, amit rábíztak. „Én eredetileg egy szemlélődő, olvasni-írni szerető ember vagyok, vagy legfeljebb tanítani tudok, de hogy vécét pucoljak, kenyeret szeljek, hogy embereket ápoljak, erre kezdetben nem gondoltam. Kezdő lelkészként olyan helyeken szolgáltam, ahol a legszegényebbek voltak, és akkor rájöttem arra, hogy ahol gazdag gyülekezetek vannak, ott nincs szükség igazán az én szolgálatomra, mert azok az emberek azt vesznek meg maguknak, amit akarnak, és nekem a szegényekhez kell vinnem az evangéliumot” – idézte fel.

Ezt mondta Jézus is, amikor a munkálkodása kezdetén a kapernaumi zsinagógában olvasott föl Ézsaiás próféta könyvéből, ahol ez van megírva: „Az Úr Lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.” A zsinagógában mindenkinek a szeme Jézuson függött; ő pedig azt mondta: „Ma teljesedett be ez az írás fületek hallatára” – részletezte Iványi Gábor a bibliai történetet.

„Az örökkévaló itt van valami módon rejtőzködve köztünk, és meg kell találni azokban az emberi kapcsolatokban, amikre a társadalom magától nem figyel a maga önzése miatt. Én ebben rengeteg örömöt találtam, jó volt ezt csinálni”

– vonta meg a mérleget a lelkész, miután a jézusi példát elmesélte. Megkérdeztük, miért múlt időben beszél erről, hiszen az intézményei – bár sok nehézség árán – de még mindig működnek, és ő az, aki a teljes hálózatot irányítja. Úgy érzi, útja vége felé jár, válaszolta nekünk Iványi.

„Múlt időnek érzem, mert sokféle formában voltam ennek a szolgálatnak a működtetője. Én vezettem öt évig a főváros szociális központját, amit 1000 ággyal vettem át, és 2000 ággyal adtam vissza. Vagy létrehoztam a Wesley Főiskolát, amit '87 óta én vezetek. Az Oltalom Karitatív Egyesületet is én hívtam életre, aminek ma nagy hajléktalanszállói vannak. Itt van a Fűtött Utca, kórház van, népkonyha van, átmeneti szállás és éjjeli menhely, mintegy háromezer gyerekünk van a közoktatásban a legszegényebb vidékeken, a román és az ukrán határhoz közeli részeken. Ott voltam egyébként éveken át szórványlelkész is Mátészalka központtal, ki egészen a határig, tizenhét településen szolgáltam akkor” – kanyarodott vissza ismét a jelenből pályája kezdetéhez, hogy elmondhassa, ott tanult meg nagyon sok dolgot abból, amit ma ő tanít és próbál továbbadni másoknak.

„Ott azt láttam, hogy egyrészt a szegény emberek nem jó emberek, csak szegény emberek, és ezt nehéz volt megtanulni, hogy ne sajnálatból csináljuk, amit csinálunk, hanem mert szükségük van rá, és föl kell őket szabadítani arra, hogy például a nekik adott adománnyal azt csináljanak, amit akarnak. Rengeteg nehéz dolgot kellett megtanulni, amit ma tanítok. Tehát, hogy például ne omoljanak attól össze, hogyha itt egy éjszakai menhelyen minket szidalmaznak a hajléktalanok, mert ők egész nap nyeltek mindenféle szidalmat és valakin le kell vezetni. Valahogy ugyanúgy van, mint nagyban, hogy a Jóistenre toljuk a nehéz ügyeket, mert valakinek felelni kell érte, és ha nem találunk felelőst, akkor ő tehet erről az egész dologról” – mutatott rá.

„Nem tudom, mondhatom-e, hogy boldog ember vagyok, vagy elégedett, de örülök, hogy az örökkévaló kiszemelt, és Jeremiással mondanám, hogy körülkerített engem és nem enged el. Veszélyekkel rakta ki az utamat, ólálkodó medvékkel és oroszlánokkal, nyilak elé célpontul állított engem. De ki vagyok békülve ezzel” – tette hozzá.

Az igazság pillanata eljön

Rengeteg, az államtól átvállalt feladatuk van, közoktatás, felsőoktatás, hajléktalanellátás, kórház. A hatóságok azonban nem értékelik ezt a munkát, hanem ellenkezőleg, mindent megtesznek azért, hogy ez a szociális háló ne működhessen, tért át Iványi a munkájukat ellehetetlenítő körülményekre. Miért van ez így? – kérdeztük tőle. A hatalmon lévőknek nem érdekük, hogy olyasmire adjanak pénzt, ami nem hoz hasznot, magyarázta a lelkész.

Kifejtette: „Szerintem azon lehet lemérni egy nép rangját, hogy mit csinál azokkal a polgáraival, akik tehetetlenek és sodródnak. Nagyon sokszor a szegények azért szegények, mert így lehetnek gazdagabbak azok, akik jobb módúak. Most itt Magyarországon ez jól látható, hogy aki nem jut hozzá egy normális álláshoz, az legfeljebb közmunkadíjból tengődik, vagy valamilyen segélyből, és ez töredéke annak, mint amennyi neki járna, hogyha rendesen dolgozhatna, de mivel ki van szorítva a munka világából, életben kell tartani. Nehéz küzdelem ez a vidéki iskoláinkban, ahol a gyerekeknek meg kell próbálni célt meghatározni és bátorítani őket arra, hogy ebben elérhetik, mert ugyanannyi tehetséges gyerek születik az utolsó cigánytelepen, mint a Rózsadombon. Ez biztos, hogy így van, ezt szakemberek is tudják. Meg aztán mindenki másban nagyon jó. A művészetek iránti fogékonyságban például többen vannak a romák. Az embernek fáj a szíve, hogy milyen keveset várnának, milyen kevéssel boldogok lennének, és nem tudja sokszor ezt nyújtani a társadalom.

Szenvedek attól, hogy legutóbb az oktatási államtitkár azt üzente, hogyha nincs elég pénzünk, akkor szedjünk tandíjat azoktól a gyerekektől, akiknek a tornacipőt is én veszem meg, és akik nem esznek meleg ételt, csak nálunk.

Van úgy, hogy péntektől hétfőig nem esznek semmit, mert nincs mit, és azzal kell kezdeni minden hétfői tanulmányi napot, hogy megetetjük őket és nyár végén is hasonlóképpen, mikor újra megint meleg ételt, normális étkezést tudunk biztosítani, akkor mindenkinek a gyomrával van problémája, mert egész nyáron azt ette, amit éppen talált, hogy már a legtöbb helyen megpróbáljuk megszervezni, hogy nyáron is kapjanak legalább egyszer ételt. Szóval ez a világ, amiben élünk.

Ezeknek a gyerekeknek, embereknek is egy életük van, és boldog életet szeretnének, és kötelességünk, amennyire rajtunk áll, segíteni abban, hogy ezt – amennyire lehetséges – elérjék.”

Visszatekintve pályájára és a megtett útra, úgy vélte, másképp nem tehetett volna, hisz a gondoskodó szeretetet kapta örökségként a fennvalótól. „Rengeteg dolgot tanultam meg közben. Az egyik egy régi zsidó bölcsesség, hogy nem az az igazi jótett, ha az ember valakinek ad, hanem, ha talál valakit, aki elfogadja. Én önmagamtól nem szoktam keresgélni, hogy hol van egy segítségre szoruló ember, mert egyébként annyi van, hogy az ember kettőt lép, és máris belebotlik a dologba, de az biztos, hogy adni isteni dolog” – mondta.

Aki mindig csak kap, ki van szolgáltatva egy fölösleges kontrollnak, az adományozót érdekli, hogy hasznosul az, amit ő ad. Meg kell tanulni úgy adakozni, hogy el is felejtsük azt, mutatott rá Iványi.

„Ahogy Jézus mondja, hogy ne tudja a jobb kezed, mit tesz a bal. Felejtsd el nyugodtan, hogy adtál, mert jobb adni, mint kapni, de aki ad, az tanuljon meg kapni is. Ez azonban nem az ő adományának a viszonzása, hanem a másiknak az a fajta szeretete, amiben megbecsülöm azt, amit tőle kapok” – fogalmazott.

Példaként említette, hogy szórványlelkész korában rávette magát egy idő után arra, hogy merjen aludni olyan helyeken, ahol higiéniai és egyéb problémák is felmerültek. Így át tudta élni azt, hogy a befogadónak milyen öröm, hogy megvendégelhette a lelkészt, hogy leültethette az asztalához. „Itt elfogadni az ajándékot nagyobb élmény volt, mint az, hogyha valakinek hozhattam egy öltönyt, vagy valamilyen tárgyat, vagy megoldottam valamilyen jogi problémáját” – idézte fel.

„Adni és kapni – ezt kell megtanulni, ennek a lüktetését, ritmusát. Ez egy nagy élmény volt számomra, úgyhogy teljesen szabad vagyok minden anyagitól, nincs megtakarított vagyonom, nem fogok örökségül hagyni semmit, ilyen szempontból a kincseim a gyerekeim és a könyveim, de egyéb dolgaim nincsenek” – mondta.

Ettől érzi magát igazán szabadnak, mesélte nekünk Iványi Gábor, hogy nem él az anyagiak bűvöletében: „Sosem volt célom, hogy házat, földet vegyek, bármit, amit úgysem tudok elvinni, és ami úgyis az osztozkodás terhével jár utánam. Jézus mondja, ne gyűjtsetek olyasmit, amire fáj a foga a tolvajnak, vagy rozsda emészti majd meg és a molyok rágják szét, engedjétek el ezeket a dolgokat, legyen kincsetek a mennyben, de még arról is le lehet mondani. Örülök, hogy szabaddá váltam, hogy nem azért csinálom, amit csinálok, mert valahol ezt följegyzik, és valami jutalom vár majd rám. Ez az a gondolat, ami a középkorban Aquinói Tamást is foglalkoztatta, de megvan a zsidó gyökere is ennek, hogy úgy kell élnünk, mintha Isten nem lenne.

A jutalom vagy az elismerés sem érdekel. Viszonylag gyakran kaptam valamilyen fajta kitüntetést, amikor olyan volt a kormány, és néha úgy kellett barátaimnak rábeszélni, hogy az adományozók kedvéért fogadjam el. Ezek egy részét egyszer el is árvereztettem, és az abból befolyt összeget felhasználtuk. 750 ezer forintot gyűjtöttem egyszer így.

Néha nagyobb elismerés az ellenfelek és rosszakarók hörgése, acsarkodása, mint a barátoknak a dicsérete, mert jelzi azt, hogy az ember jó úton jár, hogy nem férnek a bőrükbe, és valami gonosz, rossz hazugságot kell mondani. Egyre kevésbé védekezem ezektől, nem foglalkozom velük.”

Lelkileg töretlen, mondta Iványi, azonban testét kikezdte a sok próbatétel: lábon kihordott infarktustól kezdve cukorbetegség és egyéb egészségügyi problémák jelzik, hogy a küzdelmek megviselték. Ezer ember dolgozik a MET intézményi hálózatában, körülbelül húszezer embernek az életét teszik elviselhetővé. Az állandó nincstelenség és vergődés 2010 óta tart, és nem sikerül rendezni az adósságokat, mert az állam a megnyert perek ellenére sen rendezte tartozásait a MET irányába. Ellenkezőleg, a NAV állandóan zaklatja Iványiékat.

„E pillanatban körülbelül 15 milliárd forint adóssága van a magyar államnak velünk szemben, nekem is van milliárdos adósságom, de csinálom tovább, és inkább elszenvedem azt, hogy nyakamra küldik a NAV-ot. Volt úgy, hogy harminc fegyveres NAV munkatárs itt lerohant bennünket, és ebből némi huzavona dulakodás is lett, pillanatok alatt megtelt itt az utca azokkal, akiket ez fölháborított. Bő egy éve volt ez a dolog, és azóta se vissza nem adták a lefoglalt iratokat, gépeket. Újra kellett gyártanunk mindenkinek az alapiratait is. Rengeteg adminisztráció volt, mert zsákokban elvitték, nem adták többé vissza, és a levegőben lóg állandóan, hogy ismeretlen tettes ellen adócsalás bűntette miatt eljárást folytatnak azok az emberek, akik miatt mi nem tudunk megfelelően működni” – mutatott rá a lelkész arra, hogy milyen ellenszélben kell végezniük a munkát.

A nehézségek ellenére sem panaszkodik, azonban ne várja el tőle senki, hogy ő nem az igazságot fogja mondani. „Nem cserélnék azokkal a nyaloncokkal, akik nemcsak megkapják a kiegészítő támogatásaikat, hanem időről időre a miniszterelnök, ahogy neki tetszik, odagurít nekik némi közpénzt. Nekem ne lopjon, ne vegyen el a közpénzből olyat, ami nem jár, én csak azt kérem, amiért megdolgoztam, de azt elvárom, és azt vezetem az utolsó fillérig, és nem fogom a bőrük alatt hagyni. Mindeközben a kisajátított egyenirányú sajtóban pedig azt kürtölik, hogy én tartozom pénzzel, de arról mélyen hallgatnak, hogy ők ennek a sokszorosával tartoznak. De hát eljön a pillanat, amikor mindaz a közvagyon, ami magánkézbe került, ami menet közben elveszítette közpénz jellegét, újra azt a célt fogja szolgálni, hogy a magyar oktatás fölzárkózzék, hogy a hajléktalan ellátás működjék, hogy a fogyatékkal élők se legyenek az útszélre lökve. Magyarországon van annyi anyagi forrás, hogy abból mindenki elégedetten élhetne, de nem kellene Hatvanpusztát megabirtokot kiépíteni, saját célú kisvasutat vagy magáncélra repülőgépet használni.

Ez bűnös dőzsölés, amiről ha hallgatnék, megverne az Isten engem.

Erről muszáj beszélnünk, ennek le kell lepleződnie, és egyszer igazságot kell ezekben az ügyekben szolgáltatni. Ez nem bosszú, hanem egyszerűen helyreállítása a normális működésnek. Egy napon eljön ez a pillanat” – fogalmazott.