Mostis Gergő: Egy színes, befogadó, a vitakultúrát bátran művelő teret akartam felépíteni

Nem sört akar eladni, hanem életformát, életérzést átadni azoknak, akik átlépik a Planetárium küszöbét. Mostis Gergő ötéves projektjének sikerét abban látja, hogy mindig élettel teli közösségi térként működik a város közepén, ahol mindig történik valami, mindig van kivel beszélgetni. A Transtelex sem véletlenül választotta helyszínként a Planetáriumot, ahol havi rendszerességgel tartjuk meg vitaestünket, a Dialógot. Mostis maga is egyre több közéleti témájú rendezvényt szervez, mert úgy érzi, ez kell ahhoz, hogy a fiatal generáció szabad gondolkodású, kritikus hozzáállású társadalmi tényezővé váljon, ne fogjon rajta a propaganda, és Erdélyből egy jó helyet építsen, ahol öröm élni. Interjú.

Öt éves születésnapját ünnepli a Planetárium, ami egy konkrét sikersztori, azonban, ha az indulásodat nézzük, nem biztos, hogy azzal az elképzeléssel vágtál neki az életnek, hogy megcsinálod Kolozsvár egyik legmenőbb magyar közösségi terét.

Én a színészi pályára készültem szatmári líceumi éveim során. Színjátszó körökbe és szavalóversenyekre jártam. Nagyon magával ragadott a magyar irodalom, annak sokrétűsége, a magyar nyelv szépsége, az, hogy milyen színesen lehet kifejezni az érzelmeket, gondolatokat magyarul. Egy vallásos, keresztény családba születtem, ezért nem talált felhőtlen fogadtatásra a szüleimnél az a tervem, hogy színész legyek, ezért filozófiát, majd rá egy évre reklámgrafikát végeztem a Partiumi Keresztény Egyetemen.

Személy szerint nagyon sokat köszönhetek annak a régi, demokrata Orbán Viktornak, aki pénzt nem kímélve létrehozott Erdélyben magyar egyetemeket. Én két egyetemet végeztem el teljesen ingyen, és minthogy a Partiumi Keresztény Egyetem magánegyetemnek számít, amikor Kolozsvárra költöztem és 29 évesen beiratkozhattam a BBTE színművészeti szakára, azt is ingyenesen végezhettem, hisz állami egyetemen eladdig nem tanultam.

Filozófia, reklámgrafika és színművészeti. Mindig is kíváncsi voltam, hogy mi a siker titka. Ezek szerint három egyetemi diploma a legkülönbözőbb területekről.

Igen, látszólag egymástól nagyon eltérő tudományterületek, mégis nélkülözhetetlen készségeket foglalnak magukban egy jövőbeli kulturális-menedzser számára: a filozófiáról a kritikai gondolkodást, reklámgrafikáról a művészeti és marketing érzékenységet, a színművészetről pedig a jó kiállást és előadókészséget hozom. Nagyon-nagyon izgalmas közegben tanultam Nagyváradon, ahol mindenhonnan összegyűjtötték a legrelevánsabb és a legfelkészültebb tanárokat. Szegő Kati néni tanított engem, aki egy fantasztikus tudású filozófiatörténész volt, Tonk Márton, a Sapientia jelenlegi rektora vallásfilozófiát, Demeter Szilárd logikát és szövegértelmezést, Balogh Brigitta és Horváth Gizella filozófiatörténetet, Veres Zoltán az etikát, Demeter Attila pedig a politikafilozófiát tanította nekünk. Nagyon izgalmas szellemi közeg volt ott számomra. Képzeld el ma, az elmúlt 13 év távlatából azt az estét amikor Demeter Szilárd lakásán Vajda Mihály filozófusnak, nagy felfedezésként mutogatjuk Hajós András és az Emil.RuleZ! zenéit.

Nagyon sokszínű közegnek tűnik már abból is, amit most mesélsz róla.

Engem nagyon-nagyon inspirált. Abból a vallásos, konzervatív közegből, amiből én érkezem, ez számomra egy új világ volt. Tanáraim még egy picit talán mosolyogtak is azon, hogy itt van egy baptista srác, aki újjászületett keresztény – 17 évesen bemerítkeztem, nálunk a baptista egyházban felnőtt keresztség van –, jön és ismerkedik a számára teljesen új közeggel, szellemi dimenziókkal. Rendkívül pozitívan hatott rám, hogy a gondolatok milyen sokszínűek, és ekkor találkoztam az egyik meghatározó mondattal az életemben, amit Goethének tulajdonítunk: „szükségszerűen vagyok ember, és véletlenszerűen vagyok német”. Ez nekem utat jelölt ki, mindig igyekszem az embert nézni, és csak utána figyelem, hogy mi az, ami kulturálisan vagy társadalmilag rárakódik.

Mihez kezdtél az első két diplomáddal?

Miután befejeztem a filozófiát és a reklámgrafikát, az egyetem visszahívott, a reklámgrafika szakra laboránsnak, majd három hónap múlva Tőkés Lászlótól érkezett egy fölkérés, hogy lennék-e az egyetem PR menedzsere. Jó beszéd- és íráskészségem volt, ismereteim a reklám és a kommunikáció terén, így elvállaltam a feladatot.

Ezidőtájt történt, hogy barátokkal üldögéltünk az egyetem mellett lévő kiskocsmában, és azt láttuk, hogy hétvégén már nem férünk be.

És egy ilyen asztali, kocsmai beszélgetés során – 26 éves vagyok ekkor –, fölmerül az ötlet, hogy nyissunk mi is egy kocsmát. Az egy évvel fölöttem járó későbbi társammal, Fésüs Leventével beszélgettünk erről, aki szintén filozófus. Tehát kereskedelmi, vagy közgazdasági ismereteink összege zéró.

Elkezdtünk szétnézni az egyetem körül, milyen kiadó helyek vannak. Találtunk egy pincehelyiséget két utcával lennebb, egy szép nagy bérházban. Elolvastuk az internetről, hogyan kell céget alapítani, bementünk az adóhivatalhoz érdeklődni, szóval lépésről lépésre haladtunk. Úgy tanultuk meg a vállalkozást, ahogy régen, a rendszerváltás idején minden erdélyi magyar vagy román ember, aki először adta vállalkozásra a fejét.

Mivel két filozófusról van szó, kétlem, hogy önmagában az volt a cél, hogy legyen egy sokadik hely, ahol sörözni tudnak az egyetemisták.

Mi már akkor azt éreztük, hogy valami hozzáadott értékkel szeretnénk foglalkozni, mert azt láttuk, akár 40 percet is kell sétálni ahhoz, hogy kulturális eseményben legyen részünk. Nagyváradon a Posticum volt az egyetlen olyan közösségi tér, ahol jazz koncertek vagy kiállítások szerveződtek, ahol a közönség azért gyűlt össze, hogy kulturális élményben legyen része.

Kolozsváron egymást érték a kulturális események, de nem mondhatnám, hogy óriási érdeklődés övezte őket.

Persze, Nagyváradon is volt még egy-egy kis képkiállítás, amit, ugye, a 2000-es évekből ismerünk. Az idősebb korosztály elment, meghallgatott egy monoton méltatást, utána ittunk valami nagyon-nagyon rossz bort, és akkor ez volt a kulturális esemény. Mi azt éreztük, hogy ezen valamit lehetne változtatni, és a háromszobás kis pincehelyiségben megnyitottuk az Alma kávézót.

Miután az első kulturális eseményünket megszerveztük, egy író-olvasó találkozó volt, Gittai István nagyváradi költővel, én nagyon meglepődtem, hogy milyen sokszínű és mennyi korosztály gyűlt össze, hogy egy jó sör mellett hallgassák meg a felolvasást. Nagyon jó élményem volt azzal kapcsolatban, hogy ha valami kis színt, új formátumot viszünk a kultúrába, akkor az emberek érdeklődnek.

Egy második ilyen találkozásom volt a közösségszervezéssel, amikor meg akartam nézni Budapesten egy van Gogh-kiállítást. Egyetemistaként arra nem volt pénzem, hogy fölutazzak, jegyet váltsak, szállást béreljek stb., így arra gondoltam, ha össze tudok gyűjteni még 30 érdeklődőt magam mellé, akkor közösen bérelhetünk egy buszt, vehetünk kedvezményes csoportos belépőt, megnézzük közösen a kiállítást, és este haza is jövünk. Ahogy kiplakátoltam a felhívást az egyetem ajtajaira, szinte azonnal megtelt a busz. Jelentkeztek tanárok, egyetemi kollégák, nagyon örültek, hogy valaki kezdeményez és megszervez egy ilyen utazást. Végül én, mint szervező, gyakorlatilag teljesen ingyen utaztam.

Akkor éreztem meg, hogy a közösségben van erő. Ha én egyedül nem vagyok valamire képes, és nincs rá anyagi érkezésem, akkor gyűjtsek magam mellé még 30-40-50 embert, és úgy meg tud valósulni.

Az Alma kávézó volt a kezdet Nagyváradon, de az igazi nagy dobbantás a Moszkva lett, ugyebár?

Az Almát egy fél év alatt kinőttük. Szerettük a közönségünket, mindig megkérdeztük, hogy érzik magukat, ízlik-e az ital, milyen bort szeretnének, jó-e ez a sör, elég színes a kínálatunk? Ízlik a kávé? Nem értettünk a vendéglátáshoz, ezért azt gondoltuk, az a legjobb, ha állandóan kérdezzük a vendégeinket, hogy nekik mi a jó. Ebben az időszakban első hibáinkat, buktáinkat is bezsebeltük. Terasz nélkül nem él meg egy vendéglátó hely, így nyáron elapadtak a vendégeink, mi pedig kénytelenek voltunk előre menekülni.

Nagyvárad központjában sétálva, mindig nyitott szemmel jártunk. Benyitottunk a Sonnenfeld palotába, ahol elénk jött az őr, kérdeztük, hogy van-e itt kiadó helyiség, és azt mondta, itt minden kiadó. Megtaláltunk egy olyan lakatlan ingatlant Nagyvárad közepén, ami aztán a Moszkva Kávézó néven jött létre. Mi pedig kiegészültünk Lénárd Zoltán alapítótársammal is.

A Moszkva ma is él, már máshol, más épületben, mert a Sonnenfeld palotát időközben megvásárolta az Iskola Alapítvány, és terveik szerint egy kulturális központot hoznak létre benne.

Elég nagy ugrás lehetett egy pincehelyiségből a palotába. Sikerült belakni?

Teremről-teremre újítottuk fel a helyet barátaink, barátnőink segítségével. Végül nagyon nagy felületünk lett, közel 500 négyzetméter. Ott már nagy koncerteket is tudtunk szervezni.

Abban az időben Váradon nem sok minden történt. Egy helyi vendéglátós néni, akinek jónevű magyar panziója volt, úgy fogalmazott, hogy Várad egy pisilőváros. Itt minden turistabusz megáll, hogy pisiljenek az utasok, vegyenek egy kávét a benzinkútban, és mennek is tovább, mert nincs élet, nincs mit megnézni.

Mikor volt ez? Csak azért kérdezem, mert aki most megáll Nagyváradon bőven talál látnivalót.

2008-2009-et írunk, akkor még a nagyváradi vár nincs felújítva, a főtér nincs felújítva, lényegesen romosabb állapotban van a város. Azóta nagyon szép fejlődésen ment keresztül.

Én akkor azt találtam ki, hogy ráírtam azokra az előadókra, akiknek lekötött koncertjeik voltak Marosvásárhelyen, Székelyföldön stb. Megkérdeztem, nem volna-e kedvük megállni Nagyváradon, félúton. Szállás, ellátás, egy jó koncert, és ha tudunk, akkor valamennyit fizetünk is. Az első, aki válaszolt, Lajkó Félix volt. Azt mondta, neki nagyon tetszik az ötlet, hogy ő útban Budapestről Székelyudvarhelyre megálljon félúton, szívesen koncertezne, majd bulizna velünk. Hosszú éjszaka volt.

Azt is megtanultam időközben, hogy tulajdonképpen mi a művészet menedzsment része, mi az a booking. Egyáltalán nem kell hozzá sok pénz, sokkal inkább ötlet és kreativitás, és valami olyat ajánlani az előadónak, ami számára igény. Ebben az esetben például az volt az extra, hogy nem kell egyhuzamban leutaznia 10-12 órát a végállomásra, hanem félúton megállhat, pihenhet, lazíthat egyet.

Jó esték voltak ezek, a váradi közönség éhes és szomjas volt ezekre a rendezvényekre, hatalmas táncházaink voltak, nagyon nagy közös zenélések. Jazz-estek, itt kiemelném Harry Tavitiant, örmény származású román jazz zenész, aki elmondta, hogy vannak jó koncertek, vannak nagy koncertek, de itt élete egyik meghatározó koncertjét adta, mert olyan módon gyűlt össze a közönség és az előadó energiája, mint ritkán szokott.

Én akkor azt tanultam meg, hogy egyáltalán nem kell nagy hangsúlyt fektetni a külsőségekre. Lélek kell ahhoz, hogy más embereket is meg tudj arról győzni, hogy ide gyere, mert itt ugyan nem fine dining-ot kapsz, de lelki elemózsiát adunk, ami jobbá teszi a napodat, szebbé a hetedet. Ez volt a Moszkva kávézó.

A Moszkva híre messzire eljutott, a legjobb váradi romkocsmaként emlegették az emberek, ami „lepusztult” állapotában is rendkívül hangulatos volt. Te mégis kiléptél ebből a történetből, miért?

Kiégtem. Nagyon fiatalon ért minket ez a siker, az én személyiségem nem volt erre felkészülve. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy helyén tudjam kezelni, mekkora kulturális értéket teremtek a városban, és ezt a sikert ne magamnak tulajdonítsam, hanem a közönségnek adjam vissza, és az ő hozzájárulásukat köszönjem meg. Azért az nem hétköznapi, hogy egy vallásos, dogmatikus családból érkező fiatal a város egyik, ha nem a legpezsgőbb és legdinamikusabb közösségi terében vezető, a figyelem központjában van.

Az sem hétköznapi talán, hogy létrehoz három fiatal Nagyváradon egy kulturális teret, majd másfél év múlva csöng a telefon, és a város magyar vezetője azt mondja, szeretnének „Magyar Kultúráért” díjban részesíteni minket. A vakolás és meszeléstől számított másfél-két éven belül ott állunk a nagyváradi színház színpadán és Kelemen Hunor átadja nekünk a díjat. Én sajnos felültem erre a nagy lóra, és a közeli barátaim – akkori párom, mára, szerencsére, feleségem – jelezte, hogy nem jó irányba fejlődik a személyiségem. Nyilván sokat buliztunk is, annak minden velejárójával együtt, és egyszer csak pánikbetegség lett úrrá rajtam egyik napról a másikra.

Ekkor döntéshelyzetbe kerültem, hogy szeretném-e ezt az önimádó és önpusztító életet élni, vagy nekem ebből ki kellene szállnom. Annyi önfegyelmem még volt, hogy másnap elmentem pszichológushoz, és két hónapnyi terápia után megértettem, ezt nekem magam mögött kell hagynom. Mindent elértem, amit ebben a közösségben el lehetett érni három év alatt, felépítettünk egy olyan kulturális közeget, ami egyedülálló a városban, de az én személyes fejlődésem megakadt. Tovább kell lépnem, hogy a toxikus kapcsolatok, a sikerhez fűződő nem megfelelő viszonyom megszűnjön, hogy én egészségesen tudjak tovább élni. Akkor született meg bennem a döntés, hogy Kolozsvárra költözöm.

Miért döntöttél Kolozsvár mellett? Hívtak a barátok, ismerősök?

Nem voltak sem ismerőseim, se barátaim, úgyhogy arra gondoltam, valamilyen egyetemet újból elkezdek, mert így a legkönnyebb beilleszkedni. Beugrott, hogy én valamikor színész akartam lenni. Nem volt nagyon nehéz dolog bekerülni, de már az elején láttam, nem véletlen az, hogy más színi egyetemeken van egy 24 éves korhatár. Nagyon sok maszk, nagyon sok álca, megfelelési mechanizmus rakódik ránk időközben, amitől nehéz egy fiatalt megszabadítani. Nehéz rábírni, hogy vállalja föl önmagát, legyen őszinte, érzékeny, ne próbáljon mindig határozottságot mutatni, ne hárítson, ne kompenzáljon. Nagyon nehéz belső munka volt. A második évre sikerült valamennyire felzárkóznom ahhoz, hogy lebontsam azokat a belső védőfalakat, amit addig folyamatosan építettem magamban. A színi egy rendkívül jó hároméves terápia volt, amikor állandóan szembesülnöm kellett a saját hazugságaimmal, saját tettetéseimmel.

Abból, hogy itt ülünk a Planiban, és a kolozsvári kávézód ötéves évfordulója kapcsán beszélgetünk, arra következtetek, végül mégsem lettél színész, akármennyire jól sikerült ez az átalakulás.

Én akkor már éreztem, hogy nem fogok társulatban játszani. Nem fogok elszerződni egy kőszínházhoz, hiszen megtapasztaltam a szabadság mindent átütő erejét, és azt a frenetikus érzést, amit az biztosít, hogy nekem senki nem mondja meg, hányra menjek, hova menjek, mit csináljak. A vállalkozói lét az, ami ezt biztosítja. Szabad időmben ma is játszom a Váróterem Projekt némely előadásában, de nem azért, mert ez a munkám, hanem mert ez az örömöm.

A Kreatív Kolozsvár volt a következő lépés a színi után, ami engem megtalált, a Pont Csoportnak volt egy nagyon izgalmas programja, fiatal vállalkozókat akartak fejleszteni. Meg kellett teremteni azt a tudásbázist, azokat az embereket meghívni, úgy Magyarországról mint Erdélyből, akik meg tudják tanítani a fiatalokat arra, hogyan kell jól átgondoltan, minél rizikómentesebben vállalkozni.

Minden vállalkozás kockázat is egyben, miért éppen a kockázatmentes vállalkozás a jó?

Amerikában vagy Nyugat-Európában talán a családi kasszából is létrejön az a 10-15 ezer euró, amivel egy fiatal ki tudja próbálni az első kis bizniszét, és ha elveszti, akkor nincs világvége. Van egy következő pénzmag is, van továbblépési lehetőség. Egy erdélyi fiatalnak ennyi pénze soha nem lesz, vagy csak egy nagyon-nagyon szűk rétegnek. Ha csalódik és bukik az első, második vállalkozásötletével, akkor valószínűleg el fog menni nyugatra dolgozni, kifizetni a kölcsönét, könnyebb boldogulást fog keresni. Meg akartuk tanítani vállalkozó kedvű fiatalokat, hogyan kell üzleti tervet készíteni, hogyan kell egy vállalkozási ötletet validálni, vagyis igazolást keresni rá a piacon, mielőtt megtennék az első beruházásaikat.

Workshopokat, kreatív iparági előadásokat szerveztünk. A művészet-menedzsment szerintem egy olyan hiány, ami pontosan látszik a mai, 2023-as kulturális intézményeinken: legtöbben nem tudják megteremteni maguk mögé, piaci alapon a szükséges pénzt, és sokan kizárólag a pályázati forrásokra vannak rácsimpaszkodva, mint egy drogra, amit, ha nem kapnak meg, életképtelenné válnak, ezért mindig új és új adag kell.

A Planetáriumot is egy ilyen projektnek lehet tekinteni? Hogyan lehet profitot kihozni egy kulturális közösségi projektből?

2018 nyarán keresett meg Dezső Péter – mostani társam – hogy érkezett hozzá egy felkérés, volna-e kedve egy nyári kertet nyitni, és a világbajnokság mérkőzéseit közvetíteni magyarul. Merthogy ezt a városban kevés helyen vagy egyáltalán nem lehet magyarul követni, mindenhol a román kereskedelmi adók foci közvetítéseit vetítették. Ő hozza a kézműves söröket, nekem kellene hozni a know how-t. És akkor volt két hetem eldönteni, hogy akarok-e ismét kocsmázni 6 évvel a Moszkvától való elválásom után.

Engem soha nem az érdekelt igazán, hogy sört adjak el. Engem mindig az érdekelt, hogy ott történjen valami izgalmas, kulturális, ifjúsági, zenei esemény.

Nos, akkor két hét alatt kellett összekapni ezt a nyári kertet, amit az elmúlt hosszú évek tapasztalata alapján sikerült megcsinálni, és így nyitottuk 2018-ban a Planetárium Sörkertet, amit egy hónapra terveztük, de annyira szerette a közönség, hogy aztán elkértük az egyháztól még egy hónapra, majd még egy hónapra. A VB után filmklubokat szerveztünk, délután gyerekfilmet vetítettünk, este koncertfilmet. Aztán sZempöl koncertet szerveztünk, Kali Ági könyvbemutatót, slam poetry estet, kézműves vásárral próbálkoztunk, kísérleteztünk azzal, hogy abban a térben mit lehet megvalósítani.

Az első fedett helyszíne a Planinak a Bolyai utcában volt, 2019-ben nyitottatok, úgy, hogy Kolozsvárnak már volt legalább két jól bejáratott magyar helyszíne, az Insomnia és a Bulgakov. Mennyire izgultál, hogy bejön-e a számításod?

Nagyváradon szinte monopolhelyzetünk volt. Kolozsváron viszont nagyon jó magyar kocsmák voltak, ahol én magam is szocializálódtam. Azt figyeltem, mi az, amiből én egy sajátos arculatot tudok építeni. Elkezdtem bevonzani az egyetemi rendezvényeket, konkrétan invitáltam őket, hogy nyugodtan jöjjenek ide és szervezzék itt a tevékenységüket. Aztán már én nyomtattam nekik a plakátot, én csináltattam számukra vizuális anyagot az eseményhez, segítettem, amiben tudtam. Azt a szabályszerű közhelyet igyekeztem a magam módján teljesíteni, hogy ha sikerül valameddig felérned, akkor küldd vissza a liftet, hogy azon más is tudjon emelkedni.

Egy évig tartott a szerződésünk, és ugyan szerettük volna hosszabbítani, az akkori egyházi vezető úgy döntött, nem adja ki tovább nekünk a helyiséget. Ekkor megint csak előre kellett menekülni. Azt, ahol most működik a Planetárium, lényegesen korábban egy hostel-ötlettel nézegettem. Hostel funkcióra ugyan nem alkalmas, de szép nagy tágas belső terei vannak, úgyhogy 2020-ban bekopogtam még egyszer a tulajokhoz és volt egy kiadó termük számunkra plusz a terasz. Hát azt rögtön ki is vettük.

Azt hittem, hogy a covid-járvány miatt zárt be a Planetárium. Ezek szerint valójában a költözés és a járvány egybeesett?

Igen, azalatt a másfél-két hónap alatt, amikor mindenki otthon volt a lakásában, mi építettük az új kocsmánkat. Azt az egy termet és a teraszt díszítgettük. Majd kiköltözött a főtérre néző két teremből az IT-cég, és akkor kivettük azt is. Még mindig Covid volt, tehát csak azzal a jó reménnyel, hogy ha ez egyszer elmúlik, akkor meg tudjuk tölteni vendéggel.

Jó fél évig fizettük a bért úgy, hogy nem használhattuk egyáltalán, hisz beltérben nem lehetett vendéglátást művelni. De volt bizalmunk, hogy a közönség kitart mellettünk és túléljük ezt a nehéz időszakot.

Az első beszélgetés, amiben láttalak, hallottalak, az egy Kelemen Hunor „szájkarate” volt és akkor csodálkoztam rá, hogy egy kávéház-tulajdonos merészebben kérdez sok újságírónál. Minden kényelmetlen kérdést föltettél, a terem dugig volt, és mindenki izgatottan várta, hogy melyikre mit válaszol az RMDSZ elnöke.

Nagyon érdekes, amit mondasz, mert bennem föl sem merült, hogy ne tegyek fel egy kényesebbnek vélt kérdést. Én nem Kolozsváron szocializálódtam, nem ismertem az erőviszonyokat sem, tulajdonképpen soha nem is számoltam ilyesmivel. Azt hiszem, ha az ember egyszer is öncenzúrát enged meg magának, utána mindig el fog bizonytalanodni, hogy mi áll érdekében.

Már a karrierem elején eldöntöttem, hogy milyen életszínvonalon képzelem el az életemet, és milyen életszínvonal elégít ki. Ehhez nekem egy kényelmes lakás és egy nyaraló elég lesz, hogy 50-60 éves koromra legyen, ahova elhúzódjak, ha már túl hangos lesz a város. Nekem ennyi elég, és azt éreztem, hogy a három elvégzett egyetememmel ennek megteremtésére valahogy képes leszek. Ezért soha nem vonzott az ingyen pénz, a befolyásos körökhöz való tartozás. Ez egész egyszerűen nem érdekel, mert én gombászni szeretek, kirándulni, horgászni szeretek, utazgatni a párommal, szóval semmi olyan vágyam nincs, amit úgy érzek, hogy a saját tehetségemből ne tudnék elérni.

Emellé pedig jött az a fajta piaci tapasztalat, hogy én azt láttam, ha adok egy őszinte minőséget a közönségnek, akkor a vásárló a szolgáltatásom igénybevételével meghálálja azt. Tehát nem függök senki mástól, nem kell belemennem lojalitás versenyekbe. Amikor fölkértek az említett beszélgetés moderálására, számomra magától értetődő volt, hogy a releváns kérdéseket kell megbeszélnünk, nem a könnyű kérdéseket. Megjegyzem, végig éreztem Hunoron is, hogy élvezi az erőpróbát.

Egyre inkább elkezdtél közéleti témákat behozni. Miért? Láttad, hogy igény van rá? Vagy téged izgatott különösképpen, és akkor a te ízlésedhez alakítottad a kínálatot?

Azt érzékeltem, hogy dominánsá kezd válni egy világkép. A politika terében szinte vallásos, dogmatikus elemek és reflexek kezdenek megjelenni, messianisztikus igények törnek elő és válnak a közbeszéd mindennapos elemeivé. Én nem ilyen típusú demokráciát tartok követendőnek, hisz láttunk már olyat, hogy járvány idején, többezer hívő áll sorban, hogy egy halott szent kezét csókolgassa a gyógyulás és szabadulás reményében.

Kolozsvárt egy színes, befogadó, a vitakultúrát bátran művelő helynek akarom tudni. Amikor lehetőségem nyílt előadókat hívni, úgy gondoltam, fontos olyan hangokat is megszólaltatni, amelyek árnyalhatják az éppen domináló világképet. Itt van például Márki-Zay Péter meghívása. Kevesen emlékeznek rá, de én akkor is elmondtam, hogy aznap délután kettő levelet írtam meg: egyet Orbán Viktornak és egyet Márki-Zay Péternek, mint egy demokratikus állam két miniszterelnök-jelöltjének. Én akkor sem tettem különbséget, mert bár a saját privát preferenciámat megtartom magamnak, de abban a közösségi térben, ahol én működöm, igyekszem mind a két véleményt ütköztetni, és azt a lehetőséget megteremteni, hogy ha valakinek ellenvetése van, személyesen elmondhassa egy olyan moderált vitában, ahol nincs kitérés a válasz elől.

Ez persze nem aratott általános tetszést bizonyos körökben, számunkra például konkrétan megüzenték Budapestről, hogy ne is próbáljunk ezután pályázni, mert látszik, hogy mi nem pusztán azt a véleményt szeretnénk megszólaltatni, amelyet most ildomos. Akkor egy picit dühös lettem. Ha ez a messianisztikus üzenet annyira gyenge és gyáva, hogy minden más véleményt el kell hallgattatnia, akkor én azt tudom mondani, hogy én nem egy ilyen világban, nem egy ilyen közösségben akarok élni. Nem tudok napirendre térni afölött, hogy nekem bárki határokat szabjon abban, hogy mi az én szabadságom köre. Főleg, amíg vitahelyzeteket teremtek és nem kortesbeszédeknek adok teret.

Óhatatlan, hogy amikor egy ilyen helyet működtetsz, azokkal az elképzelésekkel, amelyeket fölsoroltál, akkor neveled is az idejáró közönséget. Aki rendszeresen látogatja a Planetáriumot, többek között ezekért a szabad vitákért is választja. Közösségformálóként gondolsz magadra?

Mindenképp ódzkodnék az ilyen nagy szavaktól. Én egy örök kérdezőként és örök kétkedőként jellemezném magam. Nem tudom minden kétséget kizáróan azt mondani, hogy ez vagy az a jó, ez vagy az a helyes.

Azt gondolom, hogy minden embernek magának kell folyamatos kutatómunkában lennie a külvilággal és a belső világával ahhoz, hogy megtalálja a maga számára járható utat. Nem akarok senkit tanítani semmire, maximum arra, hogy éljen szabadon.

Ilyen értelemben nem képviselek ideológiát, pont annyira vagyok a szó eredeti értelében liberális, mint az a gyűlölködő, libsiző kommentelő, aki szitokszóként kezeli a liberalizmust, bár maga is a szabadságot tartja modern élete legnagyobb vívmányának. Minden ehhez társuló vagy ezen túlmutató társadalmi vitát én magam is le kell folytassak magamban.

A fiatalok természetüknél fogva nyitottak. Őket még nem érték olyan történelmi traumák, amelyek hosszútávon meghatározzák gondolatvilágukat. És ha a fiatalokban elültetjük azt a gondolatot, hogy vitázni nem bűn, vitázni szabad, vitázni kell, a vezetőinket számonkérni kell, egy közösséget vezetni megtiszteltetés és feladat, nem pedig kiváltság, akkor jó eséllyel egy életre megtanulják, hogy soha ne zárkózzanak el a párbeszéd elől. Mindenkivel lehet és érdemes legalább egyszer vitázni, megismerni az álláspontját, majd saját szűrőinken kirostálni, ami számunkra nem építő.

Nagyon üdítő látni, ahogy sokan érveket ütköztetni érkeznek hozzánk. Én ezt a légkört érzem szabadnak, ebben a légkörben érzem jól magam, ebben a légkörben szeretnék élni. Nagyon furcsa, hogy ma már, aki kritikát mer megfogalmazni, az azonnal bélyeget, címkét kap. Hogyan jutottunk ide?

Ez egy jó kérdés, ha már föltetted, talán megpróbálhatod megválaszolni.

Nagyon kártékonynak érzem azt a megosztó társadalompolitikát, amit a mai, post-Habony és post-Finkelstein-i Orbán folytat. Vagyunk mi a jók, az igazak és mindenki más rossz és ellenünk tör. Szerintem is történelmi bűn tudatosan egymás ellen hangolni állampolgárokat. Kiszakítani és fanatizálni hárommillió hűséges szavazót, a többi magyar meg nem számít, valahogy majd csak leszalámizzuk őket. Egy ilyen kicsi ország egyetlen magyart sem volna szabad elveszítsen, nemhogy másfél-két vagy akárhány millió szavazót és nem szavazót, aki kritikát mer megfogalmazni.

A véleményformáló, jobbító szándékú kritikus ember ma már szinte hazaárulónak számít, mint a kínai kulturális forradalom idején. Én azt gondolom, hogy vannak jobboldali emberek is, akik egész egyszerűen kritikusak bizonyos döntésekkel kapcsolatban. Ők sem lehetnek ma már jó szívvel jobboldaliak, mert őket is megbélyegzik, ha nem énekelnek együtt a kórussal. Magyar magyarnak lett farkasa és a politika szándákosan éheztet és kelt bennünk félelemérzetet, hogy akkor ugorjunk egymás torkának, amikor ő akarja. Én egy nemzetegyesítő Orbánnal szimpatizáltam, akinek minden eszköze meglett volna nemzetet kovácsolni a magyar népből. Súlyos kudarc és morális deficit. A baloldal meg sajnos szót sem érdemel.

Másrészről pedig, egyszerű kisvállalkozói logikával azt látom, hogy ha nem fektetek vissza folyamatosan a vállalkozásomba, akkor kivéreztetem, lesoványítom, aszott múmiává teszem azt, aki eldülöngél ugyan, de nagy dolgokra nem képes. Ez analógia arra, hogyha a fiatalokba, az oktatásba nem fektetünk vissza folyamatosan, mi történik egy társadalommal. Egy államnak, egy nemzetnek vannak fizikai és szellemi bevételei, kiadásai. Bevételei azok a nagy szellemek, akik kutatnak, tanítanak, nevelnek és időnként Nobel-díjakat, filmdíjakat, sportdíjakat hoznak a hazának. Fájdalmas kiadásai pedig azok a fiatalok, akik Erdélyből és az anyaországból tömegesen elmennek, mert nem érzik azt tápláló anyjuknak.

A haza legfontosabb befektetése a fiatalok, az oktatás kellene legyen. Látjuk, hogy az interneten mennyi összeesküvés-elmélet terjed azért, mert az embereknek nincs már kritikai érzéke, nincs olvasottsága, nincs tájékozottsága arra, hogy megszűrje a hamist az igaztól, vagy a félhamist a féligaztól. Könnyű belátni: ha nem tanítjuk az embereket, akkor egy buta társadalmunk lesz. És egy műveletlen társadalom, mindig az egyszemélyes vezető érdeke. Az egyszemélyes vezetőnek a kritikamentes, buta társadalom a célja, hogy ne kérdőjelezzék meg döntéseit, hogy legfőbb vezetőként ő tudjon irányt szabni minden és mindenki fölött. A bölcs vezető ezzel szemben hisz a közösségében, hisz a társadalmi vitákban, és nem fél, nem bújik el előlük. Ebben a kérdésben is érzek egy súlyos hangsúlyeltolódást, és én a magam eszközeivel, amennyit tudok, teszek ellene.

A te eszközeid közé tartozik az is, hogy milyen rendezvényeket engedsz be ebbe a térbe, amelyet te működtetsz. Van-e olyan, vagy volt-e olyasmi, amit visszautasítottál?

Sokat gondolkodtam azon, hogy van-e olyan határ, ami már nem fér bele, ami már olyan színvonalat képvisel, amivel én nem tudnék azonosulni. Valószínűleg van ilyen határ, de nagyon óvatosan kezelem, mert ahogy én sem fogadom el magam számára a cenzúrát, úgy én sem akarok gondolatokat cenzúrázni.

Valószínűleg a gyűlöletnél és a gyűlöletkeltésnél húzódik ez a határ. Amíg az előadó nyitott arra, hogy kérdezzünk tőle és szembesítsük meggyőződéseivel, addig én azt gondolom, hogy ez egy befogadó tér tud maradni, azzal együtt, hogy biztos lehet benne minden meghívott, hogy itt felkészült közönséget talál, és nem tud kitérni a válaszadás elől.

Úgy tűnik, öt év alatt mindent elértél Kolozsváron is. Lehet ezt tovább fokozni?

Évente 100 körüli rendezvényünk van. Kisvállalkozóként szépen haladok a magam által kitűzött célok felé. Itthon tudtam maradni és itthon boldogulni. Ez még nem minden, de valóban nagyon sok és nagyon hálás is vagyok érte.

Eljutottunk odáig, hogy programjaink csak 30%-a saját rendezvény, a további 70% befogadott, egy önszerveződő egyetemi kör és városi polgárság rendezvényei. A közösség megértette és elfogadta, hogy ez az ő helye is, tehát bár én üzemeltetem, és én gondoskodom arról, hogy jól felszerelt, tiszta, lehetőleg minden zuga illatos legyen, mégis egy közös helyünk, közös fórumunk.

Egyre több közéleti és politikai vita estünk lesz. Nem félünk ezektől a témáktól, nem félünk attól sem, hogy politikával vagy közélettel foglalkozzunk.

További terjeszkedési szándékaink egyelőre nincsenek, bár egy saját fesztivált még szeretnénk felépíteni. Egy régi Tusványost, aminek én nagy rajongója voltam. Hét éven keresztül látogattam a 2000-es években. Az egy olyan szellemi műhely volt, ahol számos román politikus, számos jobboldali és baloldali gondolkodó vett részt.

Visszatérve a mi rendezvényünkre, egy olyan típusú fesztivált szeretnénk, mint a Művészetek Völgye, vagy az Ördögkatlan Fesztivál, ami nem kimondottan ifjúsági, zenei fesztivál, hiszen abból sok van és jók a zenei fesztiválok, úgy magyar, mint román térfélen. Egy olyan típusú fesztivált szeretnénk, ahol nappal izgalmas beszélgetések zajlanak, este pedig jó koncertek vannak. Ha nem sikerül, akkor sem leszünk elkeseredve, hiszen a napi feladatunkat itt a Planetáriumban folyamatosan végezzük, de ilyen szerelemprojektjeink azért még vannak.

Valahogy én is azt igyekszem a magam eszközeivel elérni, hogy a magyar fiatal jól érezze magát itthon, jó emlékeket ápoljon, jó kapcsolatokat építsen ki másokkal, és minél több szálon kötődjön a szülőföldjéhez, minél több szálon kötődjön Erdélyhez, mert ez egy szép hely.

Ez egy izgalmas, jó hely. Ha mi jó helyet építünk belőle, akkor itt jó lesz élni. Ha rosszul gazdálkodunk vele, akkor nem lesz jó itt élni, és nem várhatjuk el a fiataljainktól, hogy itt éljenek és haljanak. Senki nem akar egy rosszul szervezett országban élni, mindenki boldogságra törekszik, és én azt gondolom, hogy ez egy teljesen természetes folyamat.

Fiataljainkban nem lenne szabad megcsonkítani a hitet, hogy itt, ebből az országból, ebből a közösségből lehet egy prosperáló, egy izgalmas, jól szervezett, modern helyet építeni, hiszen minden adottsága megvan hozzá. Mert ha az ebben vetett hitét eljátsszuk, akkor bizony itt fogja hagyni hazáját és én nem tudom ezért kárhoztatni.