Büszkeség és beton: hiába a luxus, az erdélyi vasányfalvakba csak lagzira vagy temetni járnak haza a külföldön dolgozó avasiak

„Aranyszabály. Soha ne költs annyit, amennyit megkeresel. Ha ma 50 eurót kaptál a munkádért, 40 eurót spórolj meg. Ha elkezdesz a vágyaidnak élni, bárokba, éttermekbe járni... soha nem lesz pénzed. Soha! Ahogy a franciák mondják: Jamais!”.

Egy Saint Denis-i kis konyhában hallgatta meg ezt a történetet a két romániai újságíró, Ioana és Petruț Călinescu, akik az avasi falvakból idevándorolt vendégmunkások életét dokumentálták. Tíz évvel ezelőtt kezdték el a munkát, akkor találkoztak először Moș Cotroș-sal, Cotroș apóval, aki ebben a tömör bölcsességben összegezte nekik közel 20 évnyi vendégmunkási hányattatásának tapasztalatát.

„Amikor több mint egy évtizeddel ezelőtt először kerestük meg a Románia észak-nyugati csücskében élő avasiakat, nem találtuk őket otthon, Párizsban voltak. Utánuk mentünk, megnéztük hol laknak, hol dolgoznak, onnan is hoztunk történeteket. Aztán tíz év múlva, amikor össze akartuk rakni a történet folytatását, azzal szembesültünk, hogy a falvak még inkább elnéptelenedtek, az öregek egy része meghalt, mások kiköltöztek gyermekeikhez, unokáikhoz. A házak egy része már elkészült, bár még vannak pirosan virító vakolatlan épületek is, de a nagy építkezés szele elcsitult” – köti össze Ioana és Petruț a 2010-es évek élményeit a frissekkel. Tíz évvel ezelőtti projektjükből országos siker lett, fotóalbumukkal, kiállításukkal eljutottak sok bel- és külföldi kiállítótérbe is, Európa több nagyvárosában megfordultak projektjükkel. De nemcsak a vizuális része volt érdekfeszítő a „Büszkeség és beton”-nak, hanem az emberi történetek, életutak, amelyeket Ioana Călinescu írt meg.

Három generációt követtek nyomon: azokat, akik most 60-as éveiket tapossák, a gyermekeiket – akik 30-40 évesek, és az unokáikat, a kamaszodni kezdő, felnőttkor küszöbén álló fiatalokat. Három generációt, akiket összeköt a származás, a szülőföld, de megkülönböztetik őket a külföldön töltött évek, a jövőképük és a pénzről alkotott felfogásuk: „Ezek a fiatalok úgy indulnak neki az életnek, hogy a szüleiktől már kaptak egy házat, és nem kell takarékoskodniuk. Igaz, a ház itthon, Romániában épült fel, az Avasságban, ahova ők már nem biztos, hogy haza szeretnének költözni” – magyarázza Petruț Călinescu. „Az ő szemszögükből nézve a pénzzel való kapcsolat sokkal egyszerűbb. Nem kell úgy hajtaniuk, mint a szüleiknek, élvezhetik az életet” – teszi hozzá Ioana. A három generáció világában a francia nyelv összemosódott a románnal, az unokák pedig egyre nehezebben kommunikálnak a nagyszülőkkel, mert már nem beszélik ugyanazt a nyelvet.

Saint Denis-ben, Párizs külvárosában az afrikai kontinensről érkező, élénk színű turbánt viselő járókelők sokkal inkább hozzátartoznak a francia városképhez, mint az avasi falusiak, akik közül az idősebbek a máramarosi népviselet használják itt is, ha eljönnek gyerekeikhez látogatóba. Az asszonyok fejkendősek, a férfiaknak szalmakalap van a fejükön, konyháikból pedig nem egzotikus fűszerek, hanem töltött káposzta és füstölt kolbász illata árad ünnepnapokon. Ilyenkor egész nagycsaládok, gyerekek, unokák, nagyszülők ülik körül az asztalokat, hangosan beszélgetnek, sztoriznak, népzenét hallgatnak és hazai kisüstit iszogatnak. Ők az avasi vendégmunkások, akik harminc éve útra keltek Romániából, és félretett, összekuporgatott pénzükből luxusvillákat, kacsalábon forgó betonvárakat építenek szülőfaluikban, amelyekbe valószínűleg soha nem is fognak beköltözni.

Az újságíró-házaspár, amikor 2010-ben nekivágott a projektnek, már téma volt az országos sajtóban, hogy luxusfalvakká változtak az egykori hagyományos avasi települések, és 2-3 emeletes házakat építenek az észak-erdélyi falvakban. Az avasiakról már a Ceaușescu-korszakban tudta mindenki, hogy dolgos emberek, ég a kezük alatt a munka. Már akkor az ország különböző sarkaiban zajló nagy építkezéseken dolgoztak, erdőt irtottak, legelőket tisztítottak, bozótot vágtak, olajszállító tartályhajókat takarítottak, keresetükből pedig az otthoni gazdaságot fejlesztették, lovat, traktort, Dacia személygépkocsit vásároltak. Az egyre nagyobb házak divatja még az akkori szűkös körülmények között is terjedőben volt. A forradalom után aztán lassan-lassan elkezdtek kifelé szivárogni az országból. Bár még nem lehetett legálisan, bejelentett vendégmunkásként dolgozni a nyugati országokban, ők vállalták a rizikót, a bidonville-ekben való lakást, és megtakarított pénzüket hazaküldték, hogy az otthon maradt családtagok fektessék abba, ami látszik, vagyis kezdjenek el építkezni, vegyenek egy traktort, Mercedest. Ha valaki már egy-két éve kint volt, és még nem forgott a betonkeverő az udvaron, azt jelentette, nem volt elég ügyes, dolgos, szorgalmas, „hiába ment ki”.

Ebben a versenyszellemben szocializálódott mindegyik generáció, amelyik a forradalom után a külföldi boldogulást választotta. Ott, „az idegenben” reggeltől estig húzzák az igát, 2500-3000 eurós keresetükből 500-at költöttek a lakhatásra, étkezésre, a többit félretették, majd az összegyűlt pénzt hazahozták, „betonba öntötték”. Így emelkedtek a régi falusi házak mellett városias külsejű, az avasi hagyományos építészettel semmiféle rokonságot nem mutató betonpaloták, az avasiak büszkeségének és gazdagságának a szimbólumai.

A Călinescu házaspár ezeket a változásokat örökítette meg, faluról falura, házról házra, családról családra járva. Petruț Călinescu lefotózta a régi házakat meg az újakat is, az itthon maradt öregeket, az esküvőkre hazatérő fiatalokat, a hagyományos népviseletbe öltözött fiatal párokat és a selyemruhákban, szmokingban felvonuló násznépet. De nemcsak a pillanatnyi helyzetet, hanem magát a folyamatot szerette volna érzékeltetni, ezért a fotók mellett életút-interjúk is készültek. Lassan visszajáró vendégek lettek, már maguk az avasiak telefonáltak, hogy esküvő lesz vagy keresztelő, várják őket az ünnepre.

Az elmúlt 13 évben vissza nem fordítható átalakulások történtek ezeken a településeken, és az ottani emberekben, magyarázza Ioana Călinescu, aki a projektnek az írott részével foglalkozik. A második és harmadik generáció már végleg kimozdult a hagyományos keretek közül, véli az újságíró, aki úgy látja, hogy a fiatalok számára a beton már nem büszkeséget jelent, nem célt, hanem valóságos átkot, amely arra kárhoztatja őket, hogy nehezen megkeresett pénzüket olyasmibe fektessék, amit nem tudnak kihasználni. Ezért lassan-lassan mindenki igyekszik a maga módján lezárni ezt a fejezetet az életében: a már elkezdett házakat befejezik, de lecsengett már az Avasban a nagy építkezési láz, egyre kevesebb frissen emelt, még pirosló épületet látni. A legtöbbje befejezetten és üresen csillog-villog, állandó lakója valószínűleg soha nem lesz. Az újságíró számára megdöbbentő volt látni, ahogy a generációk közötti különbségek lassan, egyik látogatásról a másikra bomlottak ki előttük.

„Visszamész, nem egyszer-kétszer, hanem évente többször, és megkeresed ugyanazokat az embereket, hagyod, hogy megszokják, hogy ott vagy a géppel, és kattintgatsz. Leülsz a nyári konyhában, elkezdesz kérdezősködni a gyerekekről, unokákról. Hol vannak, mit dolgoznak, mióta mentek el, hányadik országot járják, van-e ott saját lakásuk, vagy albérletben laknak, hova járnak iskolába a kicsik. Megbarátkozol velük, már név szerint ismered az összes családtagot, meghallgatod külön-külön is életük történetét, végül már ők azok, akik felhívnak, és szólnak, gyere, mert keresztelő lesz nálunk, gyere, mert esküvőt tartunk, eljegyzést. Várunk, mert elkészült a házunk, mert nagy ünnep van a faluban, mindenki hazajött külföldről. De mész olyankor is, amikor csak az öregek vannak otthon, akik a régi házban éldegélnek az udvar végében. Aztán hazaviszed a rögzített anyagot, feldolgozod, elteszed, és amikor összegyűlt több év munkája, előveszed, hogy válogass. Akkor látod, az idő elvégezte a munkát, kirajzolódik a minta, látszik, merre tart a történet” – magyarázza Petruț Călinescu fotós, hogyan lett az idő a főszereplője 2010-ben indult dokumentumfotós projektjének.

„Kezdetben az emberek a visszatérés, a hazatelepedés világos céljával indultak el, tudták, mire gyűjtenek, mi kell az itthoni boldoguláshoz: egy autó, egy ház, félretett pénz. »Elmegyek, pénzt keresek, visszajövök«, mesélték nekem sokan az interjúalanyaink közül régebben” – magyarázza Petruț Călinescu. A legtöbbjük számára a nagy, több szintes ház volt a fő álom, amely köré rendeződött minden, annak függvényében alakították a költségvetésüket, hogy mennyit kell spórolni, hány hónapot kell dolgozni ahhoz, hogy márványpadló legyen a házban, mennyibe kerül a három fürdőszoba, vagy a tizenöt ablakra a függöny. De ha már ott voltak, más célok is felkerültek a listájukra, és már nem az ingázás az életstílus, hanem a külföldi élet. A becslések szerint a diaszpórában élő románok száma megközelíti a hat milliót, és egyre nő. A harmadik, legfiatalabb generáció már teljesen külföldön szocializálódott, ők az itthon élő nagyszülőkkel már csak törve beszélik a román nyelvet. Az itthoni luxusházak üres szobái pedig egyre ritkábban telnek meg látogatókkal.

Ioana Călinescu visszatér ahhoz a gondolatához, hogy már maguk az avasiak is úgy érzékelik ezt a házépítési mániát, mint egyfajta ősi átkot, amitől nem bírnak megszabadulni. Egy régi avasi mondást idéz: „Ha a szomszédnak háromemeletes háza van, nekem négyemeletes házat kell építenem”. És egy másikat is: „Mit csinál a vasány, amikor hazajön? Szétveri a házat”. Vagyis lebont még egy falat, épít még egy nyári konyhát, kicseréli a tetőt aszerint, hogy mit diktál éppen az avasi divat, és mit csinált a szemközti szomszéd a házával. Egy avasi ház sosincs befejezve, állandóan alakítani kell rajta valamit, osztották meg az újságírókkal a helybéliek a „büszkeség és beton” filozófiáját. „A Franciaországban szerzett pénzből lebontanak valamit, és építenek valami mást helyette, beépítik a tetőteret, kicserélik az ablakokat, bővítik a garázst, csempét, járólapokat cserélnek. Állandóan terveznek, építenek, vagyonokat költenek a házakra” – foglalják össze az avasi falvakban tapasztaltakat. Mindez többnyire olyankor történik amikor hazajönnek szabadságra. Olyankor beszerzik az építőanyagokat, elindítják a munkálatokat, megülik ünnepeiket, aztán visszamennek Francia-, Német-, Spanyolországba, ki merre.

Az év folyamán azonban a faluk többnyire néptelenek. Nincs hazatérő marha, nincs tyúk, nincs lovasszekér zörgése. A hagyományos falusi hangokat már hiába keressük errefelé, mesélik az újságírók, akik azzal szembesültek, hogy a falvak öregjei sem foglalkoznak már háztáji gazdálkodással, egyik napról a másikra építkezésvezetőkké váltak, akiknek az a dolguk, hogy mire érkeznek a fiatalok, a kiszabott munka el legyen végezve: legyen levakolva a ház, feltéve a tetőcserép, bevezetve a víz, működjön a padlófűtés. Augusztusban aztán, amikor mindenki hazatér, és a falusi utcák megtelnek luxusautókkal, valóságos dugók alakulnak ki a településeken, főként, ha egy-egy esküvői menetbe is beleszalad a gyanútlan látogató. Mária-nap után kezdődnek az esküvők, és szeptemberig nem állnak le. Az avasiak otthon házasodnak, nem idegenek között. Bármennyire is kozmopolita párizsi vagy londoni életük, még mindig ugyanabból a faluból származó párt keresnek maguknak. És legtöbbször még mindig a szülőké az utolsó szó.

Egy rendes vasány, aki nem akarja, hogy megszólják a faluban, egy nyár alatt 20 esküvőre is elmegy. Ez egy befektetés a gyerekeinek az évek múlva bekövetkező esküvőjébe. Egy tipikus esküvő 40-50 ezer euróba kerül, és ha az összes vendég megjelenik, akkor 100 000 euró körüli bevételre számíthat a fiatal pár. Mindent erre szakosodott cégekkel szerveztetnek, ami megmagyarázza, hogy miért van minden esküvőn ugyanaz a menü. Egy nyáron körülbelül 3 000 eurót költ el egy házaspár esküvőkre, kivéve, ha közelebbi családtag tart esküvőt, mert akkor a költségek 5 000 euróra emelkedhetnek, és még nem számoltuk hozzá a fodrászköltségeket, az estélyi ruhát stb. Avasfelsőfaluban, a régió egyik legnagyobb településén 25 fodrásznő dolgozik, és az augusztusi napjaikat már hónapokkal előtte megtervezik, lehetetlen időpontot foglalni náluk néhány héttel egy esküvő előtt.

És, hogy teljes legyen a menü, az avasiak két esküvőt tartanak. A hagyományos vasány-lakodalmat a menyasszony otthonában rendezik meg, ez a menyasszony-búcsúztató. A másikra városi ruhába bújnak és a faluban lévő rendezvényterembe hívják a vendégeket. A két mulatságnak a sorrendje változó. Egyes falvakban először elbúcsúztatják a menyasszonyt, majd néhány napig várnak, hogy a súlyos népviselet által okozott zúzódások elmúljanak, és csak néhány nap múlva tartják meg az „elegáns” esküvőt. Máshol minden egy lélegzetvételben, egyetlen nap alatt történik. Egy esküvői ruha több mint 20 kg-ot nyom, és a felhasznált kövektől függően 2 500 és 8 000 euró közötti összegbe kerül. A valamikor üveggyönggyel díszített viseleten most már nem ritkák a Swarovski-kristályok sem. A csizmákat a helyi varga méretre készíti, és olyan merevek, hogy nincs menyasszonyi boka seb nélkül.

A menyasszonyok átlagosan tíz órán át maradnak így beöltözve. A nap végére óhatatlanul izomlázat kapnak, felmarja sarkukat a kemény csizma, és a nehéz gyöngyöktől megfájdul a nyakuk. A menyasszony feldíszítése két nappal korábban kezdődik, és a legtöbb időt a hajfonás veszi igénybe, amit csak néhány nő tud a faluban. A fonás körülbelül nyolc órás munka, két nap alatt készül el. Azok a nők, akik még mindig tudják, hogyan kell befonni a menyasszony haját, augusztusban körülbelül 9000 eurót keresnek csak ebből a foglalkozásból. Az esküvő előtti éjszakán a menyasszony ülve, rögzített helyzetben alszik, hogy a hajfonatok érintetlenek maradjanak.

Régen a menyasszonyt és vőlegényt lovaskocsi vitte a bálterembe, zenészek és csujogató asszonyok kíséretében. Vannak olyan fiatalok, akik ma is emlékeznek a „cseterásra” (hegedűsre), aki szorosan a szekér mellett haladva cincogtatta hangszerét, miközben a falu öregasszonyai csujogatva kívántak bőséget, gyermekáldást, szerencsét az ifjú párnak. A metamorfózis pár év alatt megtörtént, ma már német, francia, olasz rendszámú kabrióban viszik a fiatal házasokat végig a falun.

Szeptemberben az avasiak leszedik a lekvárhoz való szilvát, lerázzák az almát, kiássák a krumplit, felpakolnak a kocsikra, és elindulnak vissza a párizsi életükbe, ahol a honvágyat töltött káposztával és szalonnával csillapítják. Egyre nagyobb szakadék tátong az első generáció, amely keményen megküzdött a franciaországi megélhetésért, valamint gyermekeik és unokáik között, akik folyékonyan beszélnek idegen nyelveket, és tökéletesen beilleszkedtek a francia társadalomba. Az előbbiek arról álmodoznak, hogy egy nap végleg hazatérnek, az utódok pedig arról, hogy megtörik a „beton átkát”, amely hagyományosan arra kényszeríti őket, hogy nehezen megkeresett pénzüket többemeletes házakba fektessék szülőfalujukban. A nagy házak az avasi vendégmunkások mindkét generációját megakadályozzák álmaik megvalósításában. Azok, akik a hazatérésről álmodnak, kénytelenek otthonuktól távol dolgozni, hogy a nagy házak fenntartási költségeit előteremtsék, és azok, akik Párizsban élnének, kénytelenek a nehezen megkeresett pénzüket azoknak a házaknak a befejezésébe fektetni, amiket még szüleik kezdtek el a hagyomány nevében. Ez pedig sok esetben egy életen át tarthat.

Tíz év után Ioana és Petruț Călinescu úgy látják, egyre kisebb a valószínűsége annak, hogy bármelyik is a két generáció közül végleg hazaköltözzön. Nagy részük már megállapodott odakint, házat vásároltak ott is, felújították, kertjeiket virágokkal töltötték meg. Gazdaságilag is fejlődtek, eljutottak egy másik szintre. Bár nem győzték le a beton átkát, és továbbra is hatalmas házakat építenek falujukban, még az éppen Párizsban született unokáiknak is, saját építőipari cégeket nyitottak Franciaországban. Ez jelentős gazdasági és mentalitásbeli ugrás egyetlen generáció számára. Mi több, úgy tűnik, megszületett a beton-átkot megtörni kész generáció. A gyerekek generációja, akik már nem Romániához tartoznak, a külföldön született gyerekek, akik 10 évvel ezelőtt, amikor Călinescuék elkezdték dokumentálni a történetet még elfogadták, hogy kényelmetlen avasi viseletbe öltöztessék őket, de az avasi falvak utcáin szaladgálva már franciául kiabáltak egymásnak. Ők a mai kétnyelvű, integrált, kozmopolita tinédzserek. Az avasi esküvőkön is a gyerekek és a fiatalok franciául és angolul beszélnek egymás között, és külföldi barátaik kíséretében jönnek nyaralni. Ez egy másik világ, egy másik identitás – mutat rá Ioana és Petruț Călinescu. Kialakult egy olyan generáció, amelybe szüleik minden büszkeségüket belenevelték, egy olyan generáció, amelynek már nincs kisebbségi komplexusa külföldön, akik tanulni szeretnének, egyetemre járnak. Mindaz, ami nagyszüleiknek és szüleiknek nem volt meg, most már nekik megvan. De nem itthon.

A „Büszkeség és beton” fotóalbum második, bővített és aktualizált kiadása előrendelhető, a projekt Facebook-oldala is rendszeresen frissül.