Intenzív volt a tömegturizmus már az ókori Rómában is: az éjszakai élettől a wellnessig mindent kipróbáltak

Gaius Antonius patrícius a Nápolyi-öböl fölé épített impozáns villájának teraszán ül, és a tengerre néz. Egy rabszolga bort és finom ételeket szolgál fel neki. Néhány nappal ezelőtt Gaius Antonius a nyári hőségben Rómából tengerparti rezidenciájára – egy minden kényelemmel felszerelt luxusvillába – vonult vissza.

A római szenátus szabadságon van, így Gaius most pihenhet és jól érezheti magát. Délután vendégeket vár, akik szintén el akartak menekülni a nagy római hőség elől. Az estét a nápolyi öbölben fekvő Baiae üdülőhely termálfürdőjében töltik.

A turizmus nem a modern kor találmánya. Már a gazdag ókori rómaiak is sokat és tudatosan utaztak. Görögországba jártak tisztító kúrákra, és a Nápolyi-öbölben pihentek és szórakoztak. A nyár valóságos népvándorlást okozott, a rómaiak egytől egyig vakációzni mentek. A gyógyfürdőkúrák és az, amit ma wellnessnek nevezünk, fontos szerepet játszott az életükben, és Gaius Antonius kitalált szereplőnkhöz hasonlóan Róma legtöbb polgára 2000 évvel ezelőtt is elutazott nyaralni. A római kort népszerűsítő portál több fejezetében foglalkozik azzal, hogy hogyan töltötték a rómaiak szabadidejüket. Összeállításunk csupán töredékét tartalmazza a fellelhető információknak, amelyekből rendkívül érdekes kép rajzolódik ki a rómaiak nyaralási szokásairól.

A Nápolyi-öböl nemcsak az elit üdülőhelyének számított; egyes fürdőhelyek nagy népszerűségnek örvendtek a római átlagpolgárok körében is. Az elit turizmusa mellett a Nápolyi-öbölben megjelent a tömegturizmus is. Különösen így volt ez a Kr. u. I-II. században, a Pax Romanának köszönhető jólét és biztonság évszázadaiban. Ekkor üdülni vágyók tömegei lepték el az öböl meghatározott üdülőhelyeit, így Ischia szigetét és a tengerparti Baiaet.

Az öböl nemcsak tengeri fürdőzésre nyújtott lehetőséget, hanem számtalan különböző ásványtartalmú, meleg vizű forrásnak is otthont adott. A panziókat benépesítő üdülővendégek kétféle fürdés között is választhattak, csónakot bérelhettek, és egyéb szórakozási lehetőségek is a rendelkezésükre álltak. Puteoiban például két amfiteátrum is működött, ahol gladiátοr viadalokat és sportversenyeket tartottak. A fürdőhelyeken elegáns sétányok, parkok várták a pihenni, felüdülni vágyókat. A kikötőkbe érkező hajók megtekintése is a nyaralók népszerű elfoglaltságai közé tartozott.

Alsium (Palo), Ostia, Antium (Portó dAnzio), Tarracina, Cumae, magában a Nápolyi-öbölben pedig Nápoly, Puteoli (Pozzuoli), Misenum, Surrentum (Sorrento) és Capreae voltak a legkedveltebb nyaralóhelyek. Velence még nem állt ugyan, de azért megvolt az ókornak is a maga Lidója: Altinum. Ezt a tengeri kikötőt az első század végén káprázatos villák sora ékesítette, amelyekről Martialis elragadtatással ír. Altinum bizonyos tekintetben csakugyan a Lido őse, mert a mai Velence közelében feküdt.

A Nápolyi-öböl egyik különleges üdülőhelye Baiae volt. „Nincs a világon egyetlen öböl sem, amely összehasonlítható lenne Baiae bájos üdülőhelyével” – mondta elragadtatással telve a költő Horatius. A tengert nyaralók csónakjai tarkították, és esténként osztrigafesztiválokra gyűltek össze, meséli az ifjabb Plinius.

Baiae-t, melynek neve melegforrást jelent, az ókori írók egyhangúan magasztalják. Gyógyító forrásait, izzasztó kénes fürdőit, szanatóriumait, császári és főúri villáit részletesen ismertetik különböző írásaikban. Ha hihetünk ezeknek a leírásoknak, Baiae mirtuszerdőivel és zöld hegyeinek koszorújával betegek és egészségesek számára az ókor legpompásabb nemzetközi üdülőhelye volt. A fürdőélet Baiaeban tavasszal volt a legélénkebb. Ilyenkor egymást érték az ünnepségek, a társas élet pompás lakomákban, zenés és táncos mulatságokban, könnyű kalandokban, nyári szerelmekben tombolta ki magát.

Az ókori rómaiak elsősorban a termálforrásokért rajongtak, amelyeknek vizét, ha volt rá pénzük, közvetlenül nyaralójukba vezették be. Ha ezek a források a tengerpart közelében helyezkedtek el, akkor egészen biztosan villák sokasága épült ott rövidesen. A leggazdagabbaknak nemcsak egy nyaralójuk volt, hanem sok. Az utolsó nagy római szenátorcsaládnak, a Symmachusoknak például tizenöt villája pompázott végig a parton, közülük hét a Nápolyi-öbölben. Cicerónak egyéb villáin kívül hat tengerparti villája volt.

Az ifjabb Plinius a szegényebb milliomosok közé tartozott, mégis két pompás villájáról tudunk. Az egyik a Tiberis völgyében épült, az Appenninek oldalában, a másik Laurentumban, a tenger partján. Ezt az utóbbit egy levélben ő maga pontosan leírta, úgyhogy világos fogalmunk van egy egyszerűbb főúri villa berendezéséről. Plinius leírása azért is érdekes, mert felsorolja kertjének növényzetét is: viola, rozmaring, rózsa, babér, borostyán, ciprus, szőlő, puszpáng, eperfák és fügefák, továbbá platánok díszítették. Ez csakugyan nemes egyszerűség, ahhoz a fényűzéshez képest, amelyet a híres milliomosok és császárok a kertművészet és az egzotikus növények tenyésztése körül kifejtettek. Ellenben Plinius azzal csábítgatja barátját, hogy hűs árnyékkal, üdítő vízzel, nagyszerű hallal és kitűnő tejjel várja. Ez a villája különben csak egy órányira volt a fővárostól, úgyhogy a nap derekán elvégezte hivatalos ügyeit, és délutántól másnap délelőttig élvezhette a nyaralás örömeit.

Volt azonban olyan is, akinek a vakáció és a kikapcsolódás nem a termálfürdőkben való pihenést, hanem az utazást és az új helyek felfedezését jelentette. Az utazások zömét „hazai”, tehát itáliai, görög és egyiptomi célpontok felkeresése tette ki. Az Itáliába tartó utazók számára minden kétséget kizáróan Róma jelentette az utazás elsődleges célpontját. A Rómába özönlő provinciabeli turisták száma olyan nagy lehetett, hogy ebben az esetben merült fel a történelemben első alkalommal a szervezett utazás kérdése.

A proxenoszok állítólag külön irodákat állítottak fel Rómában, saját honfitársaik városban való tartózkodásának megkönnyítése céljából.
Más feltevések szerint az úgynevezett kollégiumok, azaz céhszerűen működő egyesületek foglalkoztak utazással kapcsolatos tanácsadással, esetleg utazásszervezéssel is. A cursus publicust igénybevevők is részesülhettek olyan szolgáltatásokban, amelyeket a modern korban utazási irodák nyújtanak a turistáknak. Rendelkezésünkre álló források hiányában csak feltételezhetjük, hogy a proxenoszok, a kollégiumok vagy a cursus publicus infrastruktúrájához tartozó intézmények az utazási irodákéhoz hasonló tevékenységet folytattak.

A hosszú utazásra vállalkozóknak szerencséjük volt a római hadsereg számára épített biztonságos és jól karbantartott utakkal, valamint azzal, hogy mindenütt latinul beszéltek. Utazni lehetett gyalog, kocsin vagy lóháton – ha valaki jó fizikai állapotban volt, akár napi 30 km-t is megtehetett. Kocsival körülbelül 80 km-t, lóháton pedig valamivel többet.

Az út mentén számos fogadó volt, ahol az utazók megállhattak. Azonban a rómaiak közül sokan igénybe vették az úgynevezett vendéglátáshoz való jogot, a hospitium publicumot is, vagyis olyan családokhoz tértek be pihenni, akiknek az útvonaluk mentén volt lakóhelyük. Természetesen a vízi utazás is lehetőség volt, de sokan féltek féltek a tengeribetegségtől.

Népszerű úticél volt Egyiptom, a gízai piramisok, a Szfinx és az alexandriai világítótorony. A nevezetességek külön csoportját alkotta az egyiptomi specialitásnak számító szent állatok megtekintése. Ez unikumnak számító attrakció volt, hiszen sehol máshol nem léteztek ilyenek. Hermopoliszban a szent íbiszmadár, Memphiszben az Apisz-bika, Krokodilopoloszban pedig Szobek istenség szent állata, a krokodil vonzotta a turistákat.

A Görögországba látogató turistákat Homérosz ihlette arra, hogy Trójába vagy olyan híres csaták helyszínére látogassanak el, mint például a maratoni csata, ahol a görög hadsereg i. e. 490-ben legyőzte a perzsákat. A delphoi jósdát is keresték. Pauszaniasz görög történész és földrajztudós írta az egyik első „útikönyvet” hazája nevezetességeiről.

A görög városokat felkereső római turistákat nem zavarta, ha a látnivalókat elhanyagolt, romos állapotban találták. Úgy lehettek ezzel, mint a modern kori turisták közül oly sokan: a romok között járva is érezhető volt számukra a „múlt levegője” , és az elhanyagoltság egyfajta patina képzetét keltette bennük. A görög városok közül lepusztultságában is kedvelték Athént, szívesen keresték fel a császárkor idejére teljesen római nagyvárossá vált Korinthoszt, és kedvelt célpontjuk volt Epidaurosz is, elsősorban az Aszkléρiοsz-szentély és a színház miatt.

A görög szigetvilágban keresett úti cél volt Rhodosz, a kis-ázsiai úti célok közül megemlíthetjük még Epheszoszt, Szmürnát és Milétoszt. A szigetek közül sűrűn látogatták még Leszboszt és Szamoszt is.

Bárhová is utaztak a rómaiak, a helyiek tudták, hogyan használják ki az előnyöket, és ajándéktárgyakat – miniatűr piramisokat, ezüstszobrokat vagy alexandriai világítótornyot ábrázoló agyagedényeket – kínáltak nekik. Hadrianus császár, az utazás nagy szerelmese, még tovább ment. Tiburban lévő villájában a kor híres látványosságainak miniatűr másolatait készíttette el.

Akkor is, mint most, a távoli vidékekre való utazásoknak számos kritikusa volt. Plinius például azt rója fel a messzi vidékeket felkeresőknek, hogy „nagy utazásokra vállalkozzunk, hogy a tengeren hajózva olyan dolgokat ismerjünk meg, amelyeket nem vennénk figyelembe, ha előttünk lennének”.