A zenei felhozatal laposabb lett idén, de így is a diverzitás terepe marad az Electric Castle

Ahogy mindig, a Bonchidára való kijutás miatt izgul a fesztiválozó a leginkább, a korábbi évek tapasztalatai görcsös stresszt okozhatnak, ha elkezdjük számolgatni, hány órát kell a dugóban ücsörögni. Vonat, busz és az autózás közül én ezúttal az EC-vonatot választottam, és ez jó döntésnek bizonyult, idén végre rekordgyorsasággal érkeztem ki a fesztivál helyszínére. Igaz, ehhez az is hozzájárult, hogy a tavalyi hosszas sorbanállások és felháborodás után a szervezők kiemelten figyeltek arra, hogy a kijutást gördülékenyebbé tegyék, így láthatóan több busz és vonat áll rendelkezésre. Ehhez persze azt is hozzá kell tenni, hogy a gondok sosem csütörtökön, hanem pénteken kezdődtek, amikor a résztvevők létszáma is megugrik.

Aztán kötelező biztonsági ellenőrzés, a legtöbb sorban a rendőrség világítja át a belépni vágyókat, helyenként még a telefontokok is lekerülnek. És itt szerencsére véget is ér a megoldandó problémákkal járó fejfájás (kivéve a szervezőknek, akik többek között három headliner helyettesítésével lehetnek elfoglalva).

Miközben egy párhuzamos világban, Tusványoson melegellenes szólamokkal szeretnék ideológiailag megtéríteni az erdmagyar fiatalokat, az EC közönsége jobban érzi magát attól, ha az elfogadás és az egymás iránti tisztelet felé mozdul el, a gyűlöletkeltő politikát pedig a kordonokon kívül hagyja: mert itt tényleg az az érzésünk, hogy a pár napra elkerített területen belül egy európaibb, civilizáltabb sziget jön létre. A tömeget pásztázva évről-évre nyugodtan kijelenthető, hogy az EC-be nem fér bele az agresszivitás, jól megvannak egymás mellett exhibicionisták és visszahúzódók, punkok és technósok, heterók és melegek egyaránt.

Azt viszont szomorúan tapasztalom, hogy ebből a sokszínű közönségből egyre inkább kiszorulnak a gimnazisták és az egyetemisták, azaz a saját jövedelemmel nem rendelkező fiatalok, a célközönséget pedig tudatosan a 25-40 év körüliekre redukálják.

Az EC térképe és kínálata meglepő módon szinte semmit sem változott a tavalyihoz képest, ezért a terep azonnal ismerős a visszajáró résztvevőknek. Nem kell megkeresni a színpadokat, a Lidl-t (ahol még mindig bolti áron lehet vásárolni) és a hőlégballonokat sem, minden maradt a helyén. Ezzel a több órás barangolásokat el lehet kerülni, de a látványelemek terén érdemes lett volna beújítani. Ez most az újszerű élmények megtapasztalásával együtt elmaradt.

Szintén zavaró a szponzorok és reklámok térnyerése a fesztivál területén, főleg amikor az egyik legismertebb e-cigaretta brand képviselője zavarja meg a táncoló fesztiválozót, és teszi fel neki az elkerülhetetlen kérdést: Sunteți fumător? (Ön dohányzik?)

De miért fizetne ki bárki egy 200 eurós bérletet, ha nem a zenei felhozatal miatt? Sajnos ebben a tekintetben nem indult szerencsésen a fesztivál, rögtön az első napon lemondta a fellépését Peggy Gou és Rezz, pénteken pedig az egyik legnagyobb húzóerővel bíró név, a The Chemical Brothers is. Ennek ellenére, elvétve találni izgalmas produkciókat a fesztiválon, bár a korábbi kiadásoknál kisebb dózisokban.

A Budapest című dallal a nemzetközi köztudatba berobbanó George Ezra hol zenekarral kiegészülve, hol egy szál gitárral adta elő keserédes, időnként folkba, máskor bluesba hajló szerzeményeit a nagyszínpadon. A sok középtempós (hogy diplomatikus megfontolásból ne nevezzük unalmasnak) dal kissé leültette a koncertet, pláne, ha az ember nehezen tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy Ezra valójában a szegény ember Ed Sheeran-je. Őt Macklemore követte, aki nem most futja élete legsikeresebb köreit, kereken tíz éve annak, hogy berobbant a Thrift Shop című slágerével. Ennek ellenére megpróbálta feldobni a showt, a koncert egy adott pontján tradicionális román inget is öltött. Kár, hogy ez a produkció évekkel ezelőtt lett volna aktuális.

Számomra sokkal izgalmasabbak a fesztivál másodvonalbeli előadói, akik rendszerint a Hangárban (ami a fesztivál második legnagyobb színpada) vagy az eldugottabb, kisebb színpadokon kapnak helyet, mert – a jelek szerint – a szervezők nem mindig tudják felmérni, hogy mennyien kíváncsiak rájuk. Így járt idén a mongol The Hu közönsége, a Hangárban összezsúfolódva próbálták végighallgatni a koncertet, ami egy egyébként színes, meghökkentő fénypontja volt az estének. Az olyan egzotikus hangszerek, mint a tovshuur nevű kéthúros lant vagy a morin khuur (lófejes hegedű, hagyományos mongol vonós hangszer és mongol szimbólum), a tuvai-mongol torokéneklés, az energikus előadásmóddal kiegészülve még a helyenként bazáriba hajló színpadképet is feledtette.

Kiemelésre méltó produkciót hozott még a Weval, a kísérletező szellemiségű amszterdami duó, akik az idei, Remember című nagylemezüket már az elektronikus zene tótumfaktum kiadójának, a Ninja Tune-nak az égisze alatt hozták ki. A downtempo-t, a technót, a house-t és a Radiohead hatásokat vegyítő zenéjük, a minimalista vizuállal kiegészülve tökéletesen működött a fesztivál közegén belül.

A tavalyi Mdou Moctar koncert után, az idén a Los Bitchos hozta a világzenei hatásokkal megtűzdelt pszichedelikus rock revival vonalat. A londoni székhelyű, de nemzetközi tagsággal színpadra álló zenekarnak a kumbiát, szörf rockot és pszichedeliát vegyítő instrumentális zenéje pont annyira múltidéző, mint amennyire előremutató, a Backyard Stage hangulata pedig nagyszerűen illett hozzájuk.

Éjjel 2-3 óra körül aztán hirtelen elcsendesedett minden, a fesztivál területe igencsak kiürült. Ennek pedig az az egyetlen kézzelfogható magyarázata, hogy a hajnali órákra csak afterparty jellegű kínálat maradt, és egyszerűen nem volt már olyan név, aki hajnalhasadtáig ott tarthatná a közönséget a köd és hideg ellenére is, pedig az EC közönsége általában a kitartásáról híres.