Monumentális giccs a világ legnagyobb székelykapujaként beharangozott építmény, ami nem lesz értékesebb attól, hogy a Holdról is látható

A Győr-Moson-Sopron vármegyében lévő sokorópátkai díszkapu „szép” a maga módján. Legalábbis a mesteremberek mindent megtettek azért, hogy egy igényesen megfaragott, monumentális kaput adjanak ki a kezük közül, ami ledönti a dobogó legfelső fokáról a háromszéki Torja gigászi kapuját. Ez sikerült is, miután megalkottak egy 10 és fél méter magas, 16 méter széles kaput, ami több mint 400 000 lejbe került (30 millió forint) és 11 és fél tonnát nyom.

A kapun a hatvannégy történelmi vármegye címerei, a magyar címer, az Isten-Haza-Család és a Légy jó magyar feliratok jelennek meg magyarul és székely rovásírással, illetve fedelének két sarkába a magyar címerről is ismert kettős keresztet helyezték el. A látványos kapunál csak a megnyitó ünnepségre érkező jelmezesek voltak látványosabbak. Az MTI képei alapján a magyar korona másolatán és egy táltosnak kinéző ősmagyaron kívül a helyszínen huszárok, vitézek, székelyruhába öltözött ünneplők is láthatók, és egy ágyút is kivezényeltek, hogy a rendezvényt minél giccsesebbé színvonalasabbá tegyék. A mesteremberek és a helyi közösség tehát joggal lehet büszke „a világ legnagyobb székelykapujaként” reklámozott kapura, aminek egyik szépséghibája, hogy ha jóhiszeműek akarunk lenni, akkor is csak egy székelykapuk által ihletett díszkapuról van szó, különben meg szinte semmi köze nincs egy székelykapuhoz, tudtuk meg a szakemberektől.

Néprajzosok, művészettörténészek inkább óva intik a székelykapu rajongóit, hogy nem mind székely, ami fedeles, és a székelykapuk esetében is igaz a mondás, nem mindig a méret a lényeg.

Sántha Imre Géza művészettörténész hangsúlyozta, nem minden kapu székely, ami fedeles. A székelykapuknak pedig, a méreteket és a díszítést illetően van egy arányrendszere, egy íratlan szabályrendje, ami eldönti, hogy székelykapuról van-e szó. A székelykapuk a Dunántúlon tájidegenek, de szerinte nem csak ezzel van a baj, ez még egy szép gesztusként is értelmezhető lenne, ha valóban székelykapuról lenne szó. Sokorópátkán azonban egy aránytalan „diadalkapu-giccset” avattak fel, amiben egyértelmű a túlfűtött nemzeti hivalkodás.

Jóformán semmi nem utal arra, amit mi néprajzosok székelykapunak nevezünk

– jelentette ki Szőcsné Gazda Enikő, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum néprajzkutatója, miután megnézte a brutális méretű sokorópátkai kapuról készített fotókat.

Elmondta, a székelykaput úgy szokták meghatározni, mint egy kötött szerkezetű, sajátos ácsolási technikával megalkotott, védelmi funkciójú kaputípust, aminél a díszítmény inkább csak ráadás.

Kiemelte, a székelykapuknál nem véletlenül alakult ki a különleges ácsolási technika, a sarokmerevítések, a körbe szerkeszthetőség, ezek mind több évszázados tapasztalatra alapoznak, hogy egy nagy kötött kaputípus szerkesztése révén időtálló is legyen.

A székelykapuknál tehát nagyon fontos, hogy van egy megszabott szerkezeti elem, egy arányos felépítés, és ezt az ácsolási technika szabja meg. Ezeket azonban a sokorópátkai hatalmas méretű kapu nem alkalmazza, és ebből a szempontból nem sorolható a székelykapuk sorába.

Elsődlegesen az 1940-es éveknek a díszkapuival mutat valamilyen szinten rokonságot, amelyeket úgy ácsoltak, hogy az utakat átfogják, és a 40'-es években, a Horthy-korszakban ezekkel köszöntötték a bevonuló magyar csapatokat.

Mivel a díszkapuknak az egész utat át kellett fogniuk, stabilitásuk fordított arányban állt méretükkel, nem voltak időtállók, egyre-másra összerogytak, hol a vihar döntötte ki őket, hol saját súlyuk alatt horpadtak össze. Azonban az óriási méretű kapukkal nem csak az a baj, hogy faszerkezetük nem bírja ki az idő próbáját, mutatott rá Szőcsné Gazda Enikő.

„Néprajzosként úgy vélem, nem az kellene, hogy a legfontosabb legyen, hogy akkora székelykapukat állítsunk, amelyek még a Holdról is látszanak, mert ez csak a grandomániát és a fölösleges versengést fogja generálni. És furcsának is tartom, hogy a nemzeti összetartozás napján pontosan a versengésre éleznek ki egy kapuépítést. Azt emelik ki, hogy »a világ legnagyobb székelykapuja«. Ha a világ legnagyobb székelykapuja a cél, akkor ez nem az összefogást jelképezi, hanem pontosan az elkülönülést” – jegyezte meg a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum néprajzkutatója.

A gigantikus giccs kapuja

Szőcsné Gazda Enikő megemlítette Abraham Moles filozófus giccsmeghatározását is, amely A giccs, a boldogság művészete című könyvében olvasható. Moles szerint, ha az arányokat áthágva túl nagy vagy túl kicsi méretű, használatinak beállított funkciójú tárgyakat készítünk, akkor jó eséllyel giccset kreáltunk.

„Egyértelmű tehát, hogy ezek a díszkapuk giccsek, mert nem az emberi esztétikumot próbálják kiemelni, hanem pontosan a giccsfunkciót hangsúlyozzák.

Nagyon szomorúnak tartom, hogy ez pont akkor történik, amikor a Hungarikum Bizottság előtt van a székelykapuk hungarikummá nyilvánítása.

Próbáljuk megőrizni az eredeti funkcióját a székelykapuknak, ugyanis azért hungarikumok, mert mindvégig sikerült megőrizni azt a szimbolikus töltetet és a funkcionalitást is, ami egy népnek a sajátosságává tette ezt a kaput. Nagyon nem kellene elmenni ebbe az irányba a székelykapu állítással” – tette hozzá Szőcsné Gazda Enikő hozzátéve, hogy Székelyföldön is terjed a rossz példa, azonban ő személy szerint nagyon rossz ötletnek tartja az ilyen nagy falukapuk állítását.

Sántha Imre Géza is rávilágított, hogy a sokorópátkaihoz hasonló „székely monstrum” készült már Székelyföldön is. Háromszéken például Gidófalva bejáratánál van egy viszonylag arányos, nagy méretű székelykapu, de a mérete miatt a legismertebb is Kovászna megyében található. A torjai székelykaput az eddigi címtartónak mondták, de sajnos ha a székelykapukra vonatkozó szabályokra gondolunk és szigorú értelemben véve követjük azokat, akkor szakmai szemmel a torjai kapu is arányokat téveszt, miután vízszintesen túlságosan elnyújtott, hogy a kamionok átférjenek alatta, ezért egy fedeles és egy székelykapu keverékeként értelmezhető.

A torjai díszkaput például drótkötéllel kellett a földhöz erősíteni, hogy ne dőljön ki. Ami a néprajzkutató esetében szintén azt jelzi, hogy ez a típusú kapu mennyire nem képes betölteni a funkcionális szerepét.

Szőcsné Gazda Enikő a sokorópátkai kapunak a szerkezetét megvizsgálva kiemelte, hatalmas gondok lesznek vele az ácsolási technika és a különböző illesztések miatt.

Szerinte a díszkapu hónaljkötései „piszkafa” vékonyságúak, ezért nem tudja megtartani a szerkezetet. A felhasznált faanyag a grandomán tervezés miatt túl vékony ehhez az óriási szerkezethez, ez pedig veszélyezteti az alatta áthaladó forgalmat.

Hozzátette, ha fémerősítést tettek a fába, akkor ezzel védik a forgalmat és az alatta elhaladó embereket, viszont akkor már semmi köze a székelykapuhoz, ami egy faépítmény. Látszik, hogy stabilitást próbáltak adni a kapunak azzal, hogy a székelykapuktól eltérően, amelyek eredetileg három lábon álló építmények, ezt négy lábúra tervezték, és két kiskaput tettek, de így sem lett teljesen stabil, mert a gerendák nem elég vastagok ehhez a grandomán mérethez.

Nem minden székelykapu, ami annak tűnik

Éltes Barna háromszéki képzőművész, akinek egyik fő alkotóeleme a fa, arra is felhívta a figyelmünket, hogy az utóbbi időben elterjedt egy olyan tévhit, hogy ha az emberek kötött vagy fedeles fakaput látnak, akkor már egyből rávágják, hogy az székelykapu. Azonban nemcsak Székelyföldön, Erdélyben, hanem más országokban is voltak hasonló építmények: a német tartományokban, de a mai Magyarország területén is elterjedtek voltak a székelyhez hasonló típusú fakapuk. A székely pedig attól lett egyedi, hogy a mesteremberek a helyi arányokat és jelrendszert használták fel kapuik elkészítésekor. Minden térség kialakította a saját jelrendszerét, így elég nagy különbségek vannak a háromszéki, a csíki, az udvarhelyi, a nyárádmenti székelykapuk között, sőt falvak szintjén is meg lehet figyelni a motívumok közötti eltéréseket.

Jelrendszer alatt viszont az alkotó nem a címerekre, rovásírásra és más divatos díszítőelemekre gondolt. Rávilágított, hogy egyes, a székelykapukat népszerűsítő könyvek is olyan felütéssel mutatják be ezeket az építményeket, hogy a magyar népi kultúra díszítőelemei, és teljesen elsiklanak funkcionalitásuk felett, illetve afelett a kommunikációs céllal létrehozott, fába kódolt jelrendszer felett, amelyet mindegyik közösség kialakított magának.

Az 1600–1800-as évekből fennmaradt kapuk tanulmányozásából azonban tudjuk, hogy eredetileg a székelykapukat nem díszítették.

Jelek és jelrendszerek voltak ebben a korszakban a székelykapukon, és a beavatottaknak, a közösségben élőknek szólt, mert csak azok értették, akik dekódolni tudták a jeleket.

A kapukról ugyanis úgy tartották, hogy a vendég a család életébe lép be rajtuk, így a mostani jókívánságok helyett valójában egy kis családi bemutatkozás volt a belépő számára.

A díszeket és a díszkapukat a korszellem hozta magával, mert a háborúk alatti és utáni időszakhoz kapcsolódik a nemzeti érzés kimutatásának, az identitás kifejezésének és erősítésének vágya, amelyek a kapuk kinézetére is hatással volt.

A 40'-es évekből nagyon kevés díszkapu maradt meg, egy nagykapu áll még Feldobolyban: ezen megfigyelhető, hogy a díszkapukra nem faragtak jeleket, hanem az arányai, az egyszerűsége, az ácsolása adta az értékét.

Érdeklődésünkre pedig, hogy székelykapu-e a sokorópátkai építmény, kijelentette, legfeljebb egy „túldíszített kapukölteménynek” lehetne nevezni, amin túlburjánzott a faragás. Az ácsokat és faragómestereket azonban dicséret illeti, hogy idejüket és energiájukat ebbe a kapuba ölték, mert haszontalanabb dologra is fordíthatták volna, jelentette ki a szobrász.