Kommunizmus a vitrinben: ilyen volt gyermeknek lenni az aranykorban

A kommunizmus történetének lezárulásával különös helyzet állt elő: az akkori gyerekek ma monográfiákban olvassák életük magyarázatát, kiállításokból tekintenek vissza elmúlt évtizedeikre. Mély és betemethetetlen szakadék húzódik az államszocializmus és a jelen között, a generációk közötti hagyományátadás nem működik a szokásos módon, hisz legtöbben a kor tanúi közül inkább lezárni, elsüllyeszteni szeretnék „az átkosra” emlékeztető minden élményüket. Hogyan lehet úgy emlékezni, hogy a nosztalgia egészséges reflexióval is társuljon, és múzeumpedagógiai eszközökkel dolgozza fel a 70-es, 80-as éveket, erre példa a „Gyermekkor a kommunizmusban” szatmárnémeti kiállítás, amely komplex időutazásra hív.

„Én '91-ben születtem, de a nagyszüleim sokat meséltek a Ceaușescu-rendszer virágzásáról, Ceaușescu személyi kultuszáról. Elsősorban azoknak a fiataloknak lehet érdekes ez a kiállítás, akik 2000 után születtek; de azoknak is, akik ezt megélték, mert a nosztalgiafaktoron túl is van mondanivalója” – magyarázza Lőrincz Norbert muzeológus, a Szatmár Megyei Múzeum munkatársa, akivel körbesétáltuk a kiállítótermet. Már első pillantásra is kiderül, hogy a gyerekek életét átpolitizálták, és legfőbb nevelési feladatnak tartották a gyermekek ideológiai nevelését, a „szocialista ember” kialakítását. Óvodáskortól kezdve úgy tekintettek a gyerekekre, mint leendő párttagra, katonára, építőmunkásra, akinek sem a játékszereit, sem az olvasmányait nem bízták a véletlenre. Tankönyvekből, faliújságról, tévéből, rádióból ömlött a propaganda.

Megtudtam, hogy egy nagyobb projekt szegmensét láthatják az érdeklődök, amit majd teljes egészében a felújított múzeum tetőterében tekinthetünk meg. A kiállított tárgyak egy része a birtokukban volt, de két éve egy gyűjtőakció keretén belül sikerült bővíteni a kollekciót, sokan adományoztak személyes tárgyakat a megyei múzeumnak. Ezután egy ad hoc szerű kiállítás is született a tárgyakból, aminek interaktívabb jellege volt. Terveznek még hasonlókat múzeumpedagógusaik segítségével, valamint beszélgetésünk közben az is kiderült, hogy volt már szabadulószoba is ebben a témakörben.

Régmúlt idők poros emlékeit szedhetjük elő, s lehet eszünkbe jut néhány rég elfeledett doboz a padláson vagy a pincében, amiben ott lapul egy macis töltőtoll vagy egy pionír sapka. A vitrinből is lehet visszakacsint néhányunkra egy tátogó üveghal, s ha elég elvetemült retrómániában szenvednek (mint én), régi rádió vagy televízió is akad a házban. Természetesen csipketerítővel a tetején. Na nem azért, mert még valamire jó lesz, hanem azért, mert annyi éven át jó volt – és nem is volt száz másik, mint manapság.

Ma már nem állunk sorba tejért, nem veszünk „tiket”-re húst, nem gyújtunk petróleumlámpát áramszünet alatt, nem iratkozunk fel egy Luceafăr-bútorszettre, és nem reménykedünk egy kirakati sütő megkaparintásában, amit megfelelő ismeretségi kapcsolatrendszerrel megvehetnénk. Nem csak két órás tévéműsort sugároz az egyetlen állami televíziócsatorna, már feledésbe merült a Mihaela rajzfilm, és a Tévémaci se mossa olyan szorgalmasan a fogát. Ma már csak pár kattintás és miénk a világ. Vagyis az a látszat. Az egyéni szabadság határai a diktatúrában és demokráciában – érdekes kérdés ez, amelyet nehéz megválaszolnunk, amikor azt a letűnt világot járjuk körbe, amelyben gyermekkorunk eltelt.

Mielőtt elmentem volna megnézni a kiállított tárgyakat, kedves kolléganő-barátnőmmel, Polacsek Annamáriával nosztalgiáztunk. Még elevenen él emlékeiben, ahogy minden reggel felsorakoztatták az osztályokat az iskola bejárata előtt, és el kellett énekelni a himnuszt. A román tanára mindig Annát kérte meg, hogy adja meg a hangot: „Trei culori....2,3 și”

Felidézte a szeptemberi „praktikát” is, ami két heti mezőgazdasági munkát jelentett valamelyik faluban. A tanárok mindig figyelték, hogy szorgosan dolgoznak-e, de nem voltak túl szigorúak. Mint kiderült, nap végén ellenőrzés várta őket buszra szállás előtt; természetesen szinte mindenki táskája alján ott lapult pár darab krumpli, amit senki se vett észre.

„A 13-as számú iskola diákja voltam, ezért mi mindig Nagykolcsra jártunk krumplit szedni. Személy szerint én nagyon élveztem. Anyukám csomagolt nekünk ennivalót meg teát. A reggeli buszokat megrohantuk, hogy jó helyet kapjunk. A munka nem volt mindig könnyű, de azért egy kis móka is belefért. Megdobáltuk egymást az apró krumplival, vagy különböző figurákat faragtunk a nagyobb darabokból. Városi gyerek lévén, nekem kifejezetten hasznos volt ez az időszak. Megtanultam megbecsülni a kétkezi munkát! ” – emlékszik vissza Polacsek Annamária, angol tanár.

A pedagógus felelevenítette iskolai emlékeit is. „Akkoriban nagyobb volt a fegyelem. Egyenruhát viseltünk, amihez mindenkinek egyéni karszáma volt, a lányoknak fehér hajpántot és térden alul érő egyenruhát kellett viselniük, és ha az ellenőrző nem volt nálunk, a hetes haza is küldhetett vagy megbüntettek minket” – pörgeti vissza az emlékkockák vetítőjét. Amikor már nagyobb volt, meséli, olyan hét, nyolc osztályos, megpróbálták kijátszani a rendszert és csak biztosítótűvel rögzítették a karszámot vagy tépőzárral (akinek volt) s amint lehetett levették. A tanulás is másképp zajlott. Órákon jobban figyeltek és nagyon sokat körmöltek, mivel akkoriban nem voltak feladatlapok hanem mindent füzetbe kellett másolni. Számtalan igét ragoztak és mindent le kellett írni. „Nagyon unalmas volt, de talán ennek a sok ragozásnak köszönhetem, hogy most angoltanár vagyok. Nekem kifejezetten jót tett az írás. A tankönyvek szürkék és rongyosak voltak, minden fejezethez temérdek feladat járt. Én szerettem tanulni, és akkor nem vettem észre, hogy milyen megerőltető volt a sok magolás. Ma már más módszerekkel dolgozunk” – reflektált az akkori pedagógusi gyakorlatra Polacsek Anna.

De kanyarodjunk vissza az iskolából a kiállítóterembe. Mit is láthatunk, amikor belépünk? Az ajtónál bal oldalt ott áll a rendőr, ennek a világnak az egyik emblémás alakja, a rendfenntartó – minden megfelelő kiegészítővel, síppal, bottal, sapkával. Jobb oldalt a rádióból pionírdalok szólnak. Látvány és hang együttese vonz be az időspirálba, és szinte észrevétlenül belecsöppenünk az egykori milliőbe, pár lépés és hirtelen fél évszázadot ugrunk vissza az időben.

Az indulókat egy '70-es évekbeli rádióból játszák le: luxuscikknek számított egy ilyen készülék hangszedővel a tetején, amin lemezeket lehetett hallgatni. Ahogy Lőrincz Norberttől megtudom, a falon a múzeum egyik gyűjteményéből, a Gheorghe Iancu gyűjteményből láthatunk fényképeket, természetesen tematikusan keretekbe rendezve: sporttevékenységek, ünnepek, felvonulások, nyári táborok, osztálytermek, laborok…

Míg a címlapokon és faliújságokon szereplő, propagandisztikus céllal fotózott vagy rajzolt kisgyermekeket nézegetem, akik látszólag a gyermekség, a gyermeki lét fontosságát hangsúlyozzák, tudom, hogy a rendszer valójában nem gyermekként tekintett rájuk, hanem kicsinyített kommunista harcosként! A pártideológia szempontjából nem maga a gyermek volt fontos. A nevelés, a pedagógia mit sem különbözött a krumpliszedés eredményétől. Az iskolák feladata elsősorban kádertermelés volt: katona-fiatalokat neveltek, akik megvédik a béketábort, egészséges munkásfiatalokat, akik felhúzták a szocializmus építményének, a béke- és egyéb táboroknak a falait. Ezért már a gyerekekre úgy tekintettek, mint kiskatonákra, már az óvodásoknak ott volt a „haza sólymai” szervezetük, egyenruhástól, gügyögősre butított versikéstől. És az összes diktátor előszeretettel fotózkodott velük: Lenin elvtárs mosolygott a gyermekek között, Sztálin elvtársat köszönti a pionír kislány, Ceaușescut halmozzák el virágokkal a legfiatalabb rajongói stb. Mindezt egészen konkrétan, helyi, szatmári fotókra, emlékekre lebontva látja a kiállításlátogató.

„A fényképek Gheorghe Iancutól származnak, aki Uglár József megyei párttitkárnak a személyes riportere, fotósa volt. Akkoriban kevés sajtósnak volt diktafonja vagy kamerája – ő volt az egyik. Több ezer felvételt digitalizáltunk a hagyatékából. Másképp ezek a képek elvesztek volna” – világít rá Norbert.

Ha továbbmegyünk, tankönyveket, ideológiai szakkönyveket látunk, nagyon sok publikáció, amit Ceaușescu neve alatt adtak ki, de persze nem ő írt meg – ez ma már nem titok. Elengedhetetlen darab a fekete- fehér televízió, csipketerítővel és üveghallal a tetején: két dokumentum filmet nézhetünk meg benne arról, hogy milyen is volt úttörőnek lenni Romániában. Láthatunk még számos klasszikus didaktikai eszközt, például pennákat, csengettyűt, mini táblákat, példatárakat. A tanulás mellett a szabadidős tevékenységek is helyet kaptak, a malom, a sakk, diavetítő, társasjátékok, mint például a 'Nu te supăra frate', a babák, Donald kacsa… Egy úttörő a kitűzőivel is be van öltöztetve.

Egy 32 diából összeállított PowerPoint bemutató segít jobban belelátni ebbe a korba, „Copilăria în epoca de aur” (Gyermekkor az aranykorban) címmel, amit egy Eugene Ionesco-idézet egészít ki, miszerint „Copilăria se termina atunci când lucrurile încetează să ne mai mire.” Múzeumpedagógiai célzattal tematikusan összeállított, magyarázattal ellátott fényképek segítenek megérteni az akkori kor sajátosságait.

A bemutatott tárgyak, dokumentumok, gyerekkönyvek és gyermekjátékok összképe egyértelműen mutatja, hogy a pártideológia terjesztői és közvetítői konkrét célokra használták fel a gyermekeket, akiket gyakran nem önmagukban, saját gyermeki létükben szemlélve tartottak fontosnak, hanem „a szocializmus építőiként”, a „béke harcosaiként”. Úgy tekintettek tehát rájuk, mint eljövendő felnőttekre, mint a „boldogabb jövő” letéteményeseire. A kor nevelési eszményei egyértelműen tükröződnek a tárlat ikonográfiájában: az egykori ideológusok és az őket kiszolgáló írók, fotósok, újságírók mosolygós és pufók gyermekarcok ábrázolásával kívánták elfogadhatóvá, „eladhatóvá” tenni az államszocializmus eszményeit. Szőke hajú, tiszta tekintetű kislányokkal próbálták rokonszenvessé tenni a diktatúrát, a gyermeki ártatlanság kiemelésével akarták tisztává és szalonképessé tenni a totalitárius rendszer szürke, ellátási gondokkal és szabadságjogok korlátozásával terhelt mindennapjait.

Kisétálva ebből a kis időkapszulából elbeszélgethetünk arról, milyen is ma gyermeknek lenni. Nem biztos, hogy egyszerűbb, hogy teljesen más, az tagadhatatlan.