Ha aranyérem nincs, nincsen semmi sem – Kicsid Gáborral, a 75 éves székely sportlegendával nosztalgiáztunk

Brassó központjától nem messze, egy fekete kerítéses házban találkozunk a háromszéki sport egyik legnagyobb alakjával, aki 1948-ban született a Kézdivásárhelyhez közeli Imecsfalván. A jól megérdemelt nyugdíjas éveit Brassóban töltő sportlegendával nem véletlen, hogy a kertjében kialakított nyári részen beszélgetünk, miközben a tavaszi havazás miatt körülöttünk a táj hófehér volt. Kicsidet közel sem zavarják az időjárási viszonyok, ha teheti soha nem a négy fal között gubbaszt, mindig a természetbe kívánkozik, ami gyerekkorára emlékezteti, és azt vallja, a hegyeink közelsége nélkül élni lehet, de nem érdemes.

A 60-as, 70-es évek aranycsapatának kézilabdása annak ellenére, hogy nemrégiben két műtéten is keresztül esett, nem csak kupáit, érmeit és székelységét őrzi féltve, hanem élet iránti szeretetét is, amit régen a tanyasi élet, később a sport most meg az unokák erősítenek benne. De soha nem tudott beletörődni abba, hogy az olimpiáról aranyérem nélkül távoztak ‘76-ban, mert edzője az oroszok elleni biztosra vett győzelem dacára egy rossz cserével elbaltázott mindent.

Minden idők egyik legjobb romániai kézilabdázója sportkarrierje fordulópontjairól, az olimpiák és világbajnokságokról, de a kuláklétről és Kézdivásárhelyhez közeli szülőfaluján, Imecsfalván töltött éveiről is mesélt a Transtelexnek, ahol apja gazdaságában a kétkezi munka megtanította tűrni és bírni a terhelést, de karaktert is adott neki, amiből aztán a későbbiekben a világ egyik legjobb kézilabdázójává küzdötte fel magát.

Kicsid Gábor soha nem felejtette el szülőfaluját, Imecsfalvát, de azt a számtalan gyötrelmet sem, amelyet kuláklistás szüleinek a kommunista rendszerben el kellett viselnie. Akkoriban se áram, se víz nem volt bevezetve a házba, se tévé, se rádió nem volt, mégis boldogabbak voltak, mint valaha. Munka azonban bőven akadt a ház körül. Ha egyéb nem került, az állatokra kellett vigyázzanak. A munkából már egész kiskorától kezdve kivette részét, miután családját a kommunista rezsim kuláklistára tette, ezért a több áras földeket nem volt aki megművelje, ha ők maguk nem tették meg. Kicsid utólag úgy érzi, a fizikai munkának és apjától kapott szigorú nevelésnek köszönhetően volt képes annyi gyötrelmet és fájdalmat elviselni, mert nem csak a sportedzéseken kínozták meg őket, hogy a legjobbakká váljanak, de akkor is felálltak játszani, ha nem bírták már vagy ha eltört az ujjuk

A szülei gazdasága által megtermelt javakból viszont örültek, ha saját maguknak futotta asztalvalóra, ugyanis az állam, amit csak lehetett elvett tőlük. Édesapját többször behívatta a Securitate a kollektivizálás idején, és a tisztek veréssel próbálták rávenni, hogy álljon be a termelőszövetkezetbe.

„Amikor a lovak hazajöttek a mezőről, anyám már tudta, hol kell keresse apámat. Édesapámat többször megverték, volt, hogy betörték az oldalbordáját is, de ezek még csak azt se mondhatom, hogy románok voltak, mert nem volt román, aki apámhoz ütött volna, a szentkatolnai magyar besúgók és szekusok jöttek és törtek zúztak” – emlékezett vissza a sportlegenda, aki most szánta el magá, hogy beperelje a román államot, de családjának megfigyelési dossziéját is ki szeretné kérni a Securitate Irattárát Átvilágító Országos Tanácstól (CNSAS).

Kemény munka, gyermeki naivitás és belső szabadság

Elmondása szerint viszont mindezek ellenére is boldogabb volt a gyerekkora, mint a mostani gyerekeknek, amibe az unokái is beletartoznak, mert az a kevés idejük, ami volt, sokkal felszabadítóbb volt a számukra.

„Hiába voltak földjeink, virágzó gazdaságunk, az állam mindent elvett tőlünk, ezért még azt sem engedhettük meg maguknak, hogy télen két pár korcsolyát vegyünk. Ha egyet vettek, akkor az egyik felét a testvérem húzta fel a jobb lábára, én a másikat kulcsoltam fel a bal lábamra, úgy taszítottuk és tanultuk meg korcsolyázni. Gyerekkorunkban a patak volt az olimpiai korcsolyapálya, ami úgy be volt fagyva, hogy a szomszéd faluig el lehetett korcsolyázni. Ha újra születnék, akkor sem változtatnék meg semmit. Szülessek újra Imecsfalván: villany és víz nélküli házba, mert bár megkóstoltam, és tudom, mit jelent a luxus, de még egyszer átélném a gyerekkoromat. Legfeljebb helyenként javítanék rajta, hogy kétszer ne kövessem el ugyanazt a hibát” – mesélte mosolyogva az egykori kézilabdázó, aki főleg bakancsára szegelt lópatkóval korcsolyázott.

Visszaemlékezése szerint télen a szánkókat szekér mögé kötötték és úgy szánkóztak a havas mezőn. Felidézte, akkoriban még valódi telek voltak, és a mínusz -20 fok átlagos téli hőmérsékletnek számított, csak a -25-30 foknál kezdték mondogatni, hogy hideg van.

Nyáron a gyerekek mezítláb jártak, mert nem koptatták a cipőjüket, ha volt egyáltalán, és vaskarikát hajtottak, vasárnaponként a patakra jártak fürödni egy órácskát, mert utána a juhokat és a teheneket vissza kellett hajtani a legelőre.

Szerinte a gyermekkorában tapasztalt örömöket soha semmi nem közelítette meg életében, ezért sajnálja is, hogy a mai gyerekek nem élhetik át, mert úgy sokkal boldogabbak és nyugodtabbak lennének.

„Mikor az iskolában először elemes rádiót hallgattunk, annyira buták voltunk, hogy néztük, hogy hova fér be az a sok ember, mert nem tudtuk, hogy hol énekelnek annyian a rádióban. De kiskoromban a kávéról is azt hittem, hogy a bivalyból fejik, annyira tájékozatlanok voltunk. De sokszor arra gondolok, hogy nem is baj az, ha a gyerekek nem tudnak meg mindent időnap előtt, mert addig is boldogok” – tette hozzá a sportoló.

Kicsid kulák gyermekeként elvileg se elemi iskolát, se egyetemet nem végezhetett volna 7. osztály után, de apja éles eszű volt és elintézte, hogy negyedik osztály után Brassóban kijárja az iskolát. Nem akárki volt ugyanis Kicsid Béla, Budapesten végezte a tiszti akadémiát, Háromszékre úgy került vissza, hogy leventeoktatónak nevezték ki, de orosz fogságba került, ahonnan az oroszok eszén túljárva szökött meg. Ezután kezdett bele Imecsfalván a gazdálkodásba.

A nyugalmazott sportoló felidézte, hogy ő a Magyar Autonóm Tartományban (1952-60) nevelkedett, ahol a magyarok és székelyek autonóm módon éltek, és a román mellett, a magyar is hivatalos nyelv volt. Viszont a román nyelvtudásra is szükségük volt, ezért a gyerekek elkezdtek románul tanulni. Elmondása szerint bátyja két évvel korábban költözött Brassóba, ezért ő már tudott románul, amire Kicsid is ötödik osztályos lett.

„Ami jó volt, azt is elrontották a tanügyben, régen az iskolából sportkarriert lehetett befutni”

Kicsid Gábor Brassóban hallott először a kézilabdáról. Először bátyja kapott kedvet hozzá, akiből végül szintén élsportoló lett, ő a magasugrók között bizonyított. Bátyja megtanította az alaplépésekre, Újsághy Gábor testnevelő tanáruk, aki szintén kimagaslott magasugrásban, pedig az alapokra. Újsághy szerinte fantasztikus tanár volt, és több sportot is megszerettetett vele. A kézilabda mellett, többek között tornászni, sízni, korcsolyázni és úszni tanította a gyerekeket.

Szerinte azóta sincs olyan tanár, főleg a mostaniak között, akik ennyi mindenre megtanítják a diákokat, de a román kézilabda hanyatlása is részben ide köthető. Elmondása szerint a romániai sport azért tart ott, ahol jelenleg áll, mert nemhogy a politikusok, de még maga a tanügy sem veszi elég komolyan, s ami a kommunista rezsim alatt jó volt, még azt is kivették belőle. Kezdve azzal, hogy miközben régen érettségiztek sportból, most nem veszik elég komolyan a testnevelés órát: sem tartalma, sem az órák száma tekintetében. Ezért aztán az iskolák közötti kézilabda mérkőzések elmaradása mellett, nem kerülnek ki játékosok az iskolapadból, a tehetséges fiatalok pedig külföldre mennek el, ahol megfizetik őket. Példaként a Sepsi OSK-t is megemlítette, amit csak a nevében magyar, mert 1-2 magyar játékosa van.

A sportedzők pedig folyton azzal szembesülnek, hogy az edzéseken a kézilabdásokat előbb járni, szaladni kell megtanítaniuk, és csak utána lehet elkezdeni a sportot, de a többi országhoz képest, így több éves lemaradásban vannak.

Kicsid saját és társainak sportkarrierje is jól érzékelteti, hogy lehet ezt másképp is csinálni. A világverő válogatott egyik tagja az iskolai csapatban kezdett el kézilabda versenyekre járni, majd nyolcadiktól sportiskolába kezdett el járni. Kezdetben kapusként debütált. A brassói középiskolák, a Honterus, a Şaguna, a 4-es számú Magyar Vegyes Líceum (a mai Áprily Lajos Főgimnázium) sportklub versenyein viszont egyszer lehetősége adódott beállósként is kipróbálnia magát, mert nem volt elég játékos, attól a perctől kezdve viszont soha nem tették vissza a kapuba, mert az edzője észrevette, hogy a pályán még nagyobb szükség van egy ilyen tehetséges játékosra. Itt indult el igazán a sportkarrierje, az iskolai csapatával pedig az országos versenyen is harmadik helyezést értek el, annak ellenére, hogy a bírók Bukarestnek fújtak.

„Nagyon jól védtem, és amilyen hosszú legény voltam, jól tudtam vetődni is, és a csapat is nagyon jól állt össze. Én a fejembe vettem, hogy Hansi Möser akarok lenni, mert lenyűgözött a technikája és az az elegancia, ahogy játszott” – részletezte. Mint elmesélte, a győzelme ellenére, mivel gyönyörű gazdaságuk volt, imádta az állatokat, latinul fejből tudta az élőlények neveit, az volt a fejében, hogy apja álmát követi és állatorvos lesz, ezért a temesvári állatorvosi egyetemre fog felvételizni, ahová Constantin Jude kézilabda edző is hívta. Azonban Eugen Trofin, a Bukaresti Egyetem edzője is kiszemelte magának, aki közbe is lépett, és azt ígérte neki, ha a fővárosba megy egyetemre, akkor magyarul is felvételizhet az állatorvosira. A kommunista időkben, ez mások számára elképzelhetetlen lett volna, de Trofin nem csak egyetemi tanár volt, hanem az egyik leghíresebb edző is, aki végül a világbajnok csapat tagjait kinevelte, köztük volt Birtalan István, Cristian Gaţu, Radu Voina.

„Trofin mindent el tudott rendezni. Ő a sportegyetem tanára volt, de mivel Románia legjobb edzőjeként tartották számon, akit Trofin a kezébe vett abba a szeku se kötött bele. Szükségük volt ránk. Az se érdekelte őket, hogy magyar vagyok. A Trofin által kinevelt válogatottba nem véletlenül lehettek szászok, magyarok, macedónok, szerbek” – hangsúlyozta.

Leírása szerint Trofin edző jellemzően obszcén volt, nem dicsért, akit viszont nem szidott, arról tudható volt, hogy lemondott róla. Kicsidet viszont irgalmatlanul szidta, és egy éven keresztül az edzéseken csak a hálóra dobást gyakoroltatta vele, végül a dróthálót is kilyukasztotta, addig dobált. Ezt azért tette, mert alaposan fel akarta készíteni arra, hogy amikor a taktikáznak, akkor a dobás pontos és erős legyen. A játékosok közötti összhangot pedig addig fokozta, hogy végül szavak nélkül is tudták, ki mit akar meglépni, ki melyik kapusnak tud jobban bedobni, és azt hozták előnybe.

Mivel Romániának szüksége volt élsportolókra, Trofin a közel lehetetlent is el tudta intézni. Így bár Kicsid már ekkor jól beszélt románul, végül a fővárosba ment felvételizni, ahol az írásbelit valóban magyarul írhatta meg, de a szóbeli helyszínén kiderült, nem találtak tolmácsot, ezért csak románul kellett beszélnie. A vizsgáztató pedig szemére vetette hiányos nyelvtudását, és nem kapott átmenőt.

„Az első dolog, amivel világbajnokként szembesültem, hogy ki vagyok rúgva az egyetemről. Mondom, ha édesapám megtudja, a villát belém szúrja, mert mindig mondta, hagyd a szaladást fiam”- idézte fel a bukás pillanatát Kicsid Gábor. Apját végül Trofin értesítette a történtekről, akit arról is meggyőzött, hogy fiának jobb lenne, ha átiratkozna hozzá a Testnevelési Egyetemre, amelynek elvégzése alatt az Universitatea csapatában játszott. A felvételi után az ifjúsági válogatott edzőtáborába jelentkezett, amivel ‘67-ben Hollandiában utánpótlás-vébét nyertek, Kicsid pedig már 19 éves korára bejutott a válogatottba. Elmondása szerint Trofin a játéka mellett a karakterét látta meg benne. Ars poeticája szerint ugyanis a sporthoz karakter, odaadás kell, és tudni kell lemondani mindenről.

„Mindenki világbajnok akar lenni a pénz miatt, de az nem úgy megy. Nem jut ki mindenki a válogatottba, se olimpiai bajnoknak nem lesz mindenkiből. Oda a karakter kell és odaadás. A karakter azért kell, mert ha nincs, akkor nem tudsz tovább menni. A börtön könnyebb volt, mint a mi életünk. Aki jellemtelen volt, Trofin nem is törődött vele” – mesélte Kicsid.

„Ha aranyérem nincs, nincsen semmi sem”

Kicsid sokoldalú játékos volt, ha kellett irányította a csapatot, de szükség esetén jobbátlövőt, vagy szélsőt is játszott. A felnőtt válogatottal két világbajnoki címig jutott, 1970-ben Franciaországban, 1974-ben Németországban lett világbajnok csapatával. 1972-ben pedig a müncheni olimpián bronzot, ’76-ban Montrealban ezüstöt nyertek. Klubcsapatával, a Bukaresti Steauával tíz bajnoki címig jutott. Több Kárpát Kupáról nem is beszélve, ami szerinte alulértékelt. „A Kárpát Kupa erősebb, mint egy világbajnokság, mert jött az orosz, a kelet-német, jugoszláv, a román és a magyar válogatott. A világbajnokságon nem tudsz mind az öttel találkozni. De a Románia által szervezett kupán mindegyikkel játszanunk kellett, és meg is megnyertük” – részletezte.

Nagy szívfájdalma viszont, hogy az olimpiai aranyat nem sikerült elnyerniük, bár 1976-ban hajszálnyira voltak a győzelemtől. Annyira biztosak voltak abban, hogy az oroszokat meg tudják verni, mert addig soha nem kaptak ki tőlük, hogy a Románia által az olimpikonok dobogós helyezésére szánt autók színeit is kiválasztották már. Az első helyezett egy Skoda 100-ast, a második Daciát, a harmadik egy Trabantot kapott volna.

Szerinte Oprea Vlase jó edző volt, ami a fizikai felkészítést illeti, de „az esze nem ért két lejt”. Ezen az olimpián pedig olyan cserét csinált, amivel a csapatjáték összhangja szétesett. Az egyik csapattársa majdnem megverte az edzőt, hogy miért nem Kicsidet tette fel a pályára, de akkor már késő volt. Ezzel az edző az oroszokat behozhatatlan előnyhöz juttatta, így a legfontosabbnak számító olimpiai arany elúszott.

„Meg kell értenie az embereknek, hogy egy sportolónak hiába van meg minden érme. Hiába vagy világbajnok és kupagyőztes, ha az aranyérmed hiányzik, akkor nem csináltál semmit. Hiányzik a kézilabda olimpiai aranyérem és ebbe bele vagyunk betegedve mind a mai napig, de már szomorúan megyünk a sírba” – jegyezte meg lesütött fejjel Kicsid Gábor.

Azt mondja, némiképp elégtételnek számított, hogy később Sindelfingenben, az Európa kupán (BEK) a CSZKA Moszkvát, azaz lényegében az orosz válogatottat is legyőzték le a Steauával, hogy a klubcsapatok legerősebb tornáját megnyerjék. Ugyanakkor Nicolae Ceaușescu, amikor meghallotta, hogy kikaptak az oroszoktól és másodikok lettek, megcserélte a Románia által felajánlott első és második jutalmat, mert Kicsid szerint szerette a kézilabdásokat. Kicsidnek képe is volt Ceausescuval, de arról édesanyja a rendszerváltás után azonnal leszakította a Román Kommunista Párt vezetőjét.

Az 1970-es párizsi világbajnokságon, emlékei szerint, könnyen a döntőbe jutottak, de a kelet-németekkel gyűlt meg a bajuk, akik a meccs elején 3–0-s gólelőnnyel nem könnyítették meg a dolgukat, azonban Kicsid két góljával sikerült felzárkózniuk. Majd egy szoros mérkőzés után meg is verték a német válogatottat.

74-ben, a világbajnokság döntőjében sok múlt Kicsiden, mert néhány perccel a befejezés előtt 12–12 volt az állás, és egy hétméterest ítéltek nekik, aminek a bedobása esetén szinte garantált volt a győzelem, de a kihagyásától a játékosok azért is féltek, mert bár szinte érinthetetlenek voltak Romániában, tartottak a rezsimtől. Gunesch és Birtalan láthatóan húzódóztak a dobástól, ezért Kicsidre hárult a feladat, aki balátlövő volt. Vállalása viszont idegtépő feladatnak bizonyult, a rövid idő alatt számtalan dolog átfutott az agyán, hogy ő lesz a bűnbak, ha kihagyja, és még magyar is… Erre azonban nem került sor, mert bedobta, és ezzel mellé csapattársa is dobott egyet, így újra világbajnok lehetett Románia.

A sikerek után azonban Kicsid hamarosan abbahagyta a labdajátékot. A Trofin után következő edzőkből (Ioan Kunst-Ghermănescuval és később Oprea Vlase) elege lett és az egyenlőtlen bánásmódot sem tűrte tovább, miután csapattársaival jobban bántak, jobban értékelték őket, mert románok voltak.

Nem maradt Bukarestben, és külföldre is hiába hívták, mert a nem tudta volna elhagyni szülőföldjét. Kicsid Gábor végül a hadsereg brassói sportklubjától vonult nyugdíjba, ahol a rendszerváltásig parancsnok-helyettes volt.