Egy gyerekotthonban nevelkedő fiatalt nem sajnálni kell, hanem támogatni, mellette állni

Kalányos István az emberi életek megmentésére tette fel az életét, mielőtt azonban a marosvásárhelyi orvosi egyetemre bejutott volna, a Kovásznán élő huszonkét éves fiatalnak olyan megpróbáltatásokkal kellett megküzdenie, amelyek egy hétköznapi családi háttérrel rendelkező embert is elbizonytalanítottak volna. Kalányos Istvánt azonban tapasztalatai nem, hogy eltántorították, hanem – támogató közösségének is köszönhetően –, megerősítették abban, hogy szükség van egy hozzá hasonló emberközpontú orvosra, aki nehéz körülmények közül küzdötte fel magát, és nem felejtette el, hogy honnan indult.

Azért kerestelek meg, mert nem hétköznapi az élettörténeted. Orvostanhallgatónak lenni már eleve egy kihívás és nem is mindenki jut be a marosvásárhelyi orvosi egyetemre. Előtted viszont nem csak ezek az akadályok álltak. Mondhatni a semmiből küzdötted fel magad odáig, ahol most vagy. Születésed után a biológiai szüleid nem vállalták a gondozásodat, a kézdivásárhelyi kórházban hagytak. Mi történt ezután?

Életem első két hónapját a kézdivásárhelyi kórház gyermekosztályán töltöttem. Amikor 2 hónapos voltam egy elvált nő épp munkát keresett. Amikor tudomást szerzett a nevelőszülői munkalehetőségről, azonnal pályázott is rá és meg is kapott engem.

Hogyan tekintesz a nevelőszülődre?

Sokszor elmesélte, hogy miután hazavitt a kórházból megfürdetett, megetetett, belefektetett a babaágyba, és én mindezt egy mosollyal köszöntem meg neki. Attól a pillanattól kezdve a saját fiaként szeretett. Esélyt kaptam tőle a szeretetre, a tanulásra, a fejlődésre, az életre. Neki köszönhetem azt is, hogy egy normális gyerekkorom lehetett.

Mikor tudtad meg, hogy nem a biológiai szülőd nevel?

Hogy nem ő az igazi anyukám, a nevelőszülőm, nagyon hamar elmondta nekem, és én ezt el is fogadtam. Nem zavart, és nem is volt negatív hatással rám. Nagyon hálás vagyok a nevelőszülőmnek, mert biztosított nekem egy jó gyermekkort.

Foglalkoztatott az, hogy kik a biológiai szüleid?

Soha nem voltam kíváncsi a biológiai szüleimre. Elfogadtam a döntésüket. A biológiai anyámnak pedig köszönettel tartozom azért, mert 9 hónapot hordott a szíve alatt és nem döntött az abortusz mellett.

Miben volt más a gyerekkorod, mint a többi kovásznai óvodás, iskolás srácé?

Semmiben. Pont olyan gyerekkorom volt mint a többi évfolyamtársamnak. Gyerekkoromban szeretetet, nevelést, támogatást kaptam és egy biztos családi hátterem volt.

Pár évvel azután, hogy nevelőszülőhöz kerültél, ez az állapot megszűnt. Mi történt?

Sajnos 2011-ben a nevelőszülőm édesanyja lebetegedett, folytonos felügyeletre szorult, ami miatt oda kellett volna költözzünk. De a gyerekjogvédelem ezt nem engedélyezte, mert a nevelőszülőm édesanyjánál nem teljesültek bizonyos feltételek, mint a külön szoba és a belső fürdőszoba kérdése. 11 éves koromban ezért a Kézdivásárhelyi gyerekotthonba kerültem. Életem egyik legszomorúbb pillanata volt, amikor anyukámmal a kapuban sírva vártuk a gyermekjogvédelem munkásait, hogy utánam jöjjenek és elvigyenek a gyerekotthonba. Vegyes érzelmek voltak bennem, féltem az újtól, de attól is, hogy soha többé nem láthatom azt a személyt, aki felnevelt és szeretett. Mivel akkor nem volt telefonom, három nappal azelőtt, hogy elvigyenek tőle, megtanultam anyukám telefonszámát, hogy tudjam majd felhívni, ha kapok egy olyan személyt, aki ideadja a telefonját. Édesanyámként tekintek rá mind a mai napig, mert ő tanított meg járni, beszélni, és ő vett az ölébe, amikor sírtam. Ő óvott mindentől és szeretett.

A nevelőszülőddel továbbra is tartottátok a kapcsolatot?

Amikor a gyerekotthonba kerültem, postai leveleken keresztül kommunikáltunk, illetve ritkán telefonon is, mivel nekem nem volt saját telefonom. 15 éves koromban egy osztálytársamtól kaptam egy gombos telefont, amibe a 34 lejes zsebpénzemből telefonkártyát vettem, hogy tudjak többet beszélni vele. Líceumban, mivel jól tanultam, ösztöndíjban részesültem, amit összegyűjtöttem és megvettem az első, akkor menőnek számító mobiltelefont. Emlékszem, hogy nagyon boldog voltam, hogy nekem is lett okostelefonom. Azóta is napi szinten beszélek vele telefonon, és egy hónapban egyszer felkeresem Kovásznán.

Mennyi időt töltöttél a gyermekotthonban?

Összesen kilenc évet voltam aktív lakó, azaz oda jártam haza, az volt az otthonom. 2019 óta ritkán járok vissza, mert azóta Marosvásárhelyen tanulok, de még a rendszerben vagyok. A tanulmányi viszony miatt hivatalosan 26 éves koromig oda tartozom.

A mai nevén a Kézdivásárhelyi Borosnyay Kamilla Gyermekotthonba kerültél. Hogy élted meg ezt az időszakot?

Nagyon nehéz és meghatározó időszak következett az életemben. Nehéz, mert el kellett váljak attól a személytől, akit édesanyámnak tekintettem és gyerekként azt gondoltam, hogy ezután soha többet nem láthatom és nem beszélhetek vele. Mindezek mellett 2011 őszétől zárkózott lettem, nem beszéltem az érzéseimről, nem szerettem, ha érdeklődnek a múltamról, vagy ha egyáltalán szóba elegyednek velem. Például, ha ismerkedni, barátkozni szerettek volna. A zárkózottság sokáig elkísért, sőt még mindig küzdök ellene, de a barátok elfogadása, bátorítása nagyon sokat segít.

Ért hátrányos megkülönböztetés azért, mert halmozottan hátrányos helyzetből indultál el?

Azért, mert gyerekotthonból származom és nem a biológiai szüleim nevelnek, soha nem volt részem kiközösítésében, megkülönböztetésben és nem is csúfoltak emiatt. Azok az emberek akik ismernek, akikkel kapcsolatba kerültem és ismerik a múltamat, inkább büszkék rám és támogatnak, hogy a jó úton maradjak és elérjem az álmaimat. Ők ugyanis tudják, hogy egy gyerekotthonban nevelkedő fiatalt nem sajnálni kell, hanem támogatni, mellette állni.

Milyennek láttad a gyermekotthont belülről?

2011-ben 60 gyermek és fiatal lakott ott. Emeletenként 12-14 fős „családokra” voltak felosztva, amik az emeleteknek feleltek meg. Amikor odakerültem, négy ilyen család volt, de mivel tudták, hogy az elkövetkező két hónapban rajtam kívül még 10 gyermek jön, ezért én egy új emeletre kerültem, amit akkor rendeztek be. Így lettem az első lakója ennek a „családnak”. Azóta sokan elhagyták a rendszert vagy nevelőszülőkhöz kerültek.

Történtek-e olyan visszaélések, amelyek hosszan tartó traumákat, lelki sérüléseket okozhattak neked vagy másoknak?

Határozottan igen. A részletekre nem szeretnék kitérni most, de ahogy elvégeztem az orvosit, az a célom, hogy az otthonokban történő visszaéléseket és sok minden mást, amelyek a bentlakókban traumákat, lelki sérüléseket okoznak, megakadályozzam.

Hogyan élted meg ilyen körülmények között az ünnepeket? Milyenek voltak a karácsonyok?

Ahogy közeleg a karácsony, az otthonban minden bentlakó írhat az angyalnak egy levelet, de meg volt mondva, hogy a kívánságok ne haladják meg a 100 lejt. Ahogy a levelet megírták, mindenki türelmetlenül és izgatottan várja a Szentestét, hogy kibontsák az ajándékokat, de általában elégedetlenség, csalódottság tölti el őket és a karácsony este veszekedésekbe torkollik. Személy szerint a karácsonyok nekem is átlagos napoknak számítottak, vagy inkább vegyes érzések voltak bennem…

Idén hol ünnepeltél?

Kovásznán töltöm az ünnepeket.

Te hogyan látod, a gyermekvédelmi rendszerben élők milyen esélyekkel indulnak útnak a nagykorúságuk betöltése után. Az egykori gyermekotthonosok mennyire könnyen illeszkednek be a társadalomba, mennyire kirekesztőek velük szemben az emberek?

Vannak olyan fiatalok, akik az rendszer elhagyása után talpra tudnak állni. Ők önállóak lesznek, munkába állnak, családot alapítanak. Nekik általában nincs részük megbélyegzésben azért, hogy gyerekotthonból származnak. De sajnos kevés példa van rá, és jóval több olyan fiatal van, akik amikor kikerülnek a rendszerből, napszámosok lesznek, céltalanok, napról napra élnek, frusztráltak, csalódottak, önbizalomhiánnyal küszködnek, nem tudnak kilépni az áldozatiságból. Úgy érzik, hogy egyedül vannak, rossz társaságokba keverednek. Gyakran a viselkedésük és a beszédstílusuk sem segíti őket – ezek alapján az emberek is kiközösítik, megkülönböztetik őket.

Utóbbinak az oka többrétű. Nem szeretném részletezni, viszont annyit megjegyeznék, hogy alapból lelkileg traumatizált gyerekekről van szó, akiket támogatni kellene, megérteni, fejleszteni és szeretni. Éreztetni velük, hogy őket is szereti valaki, és nincsenek magukra hagyva ebben a világban. Ha ezeknek az ellenkezője történik – és ez sajnos gyakran megtörténik – , ha gyermek vagy fiatal csak elutasítást, lenézést kap és azt éreztetik vele, hogy nem képes semmire, akkor sajnos a rendszerből olyan fiatalok kerülnek ki, amilyent az előbb említettem.

Úgy tudom, hogy nagyon jó tanuló voltál az iskolás éveid elején és végén. A kettő között mi történt veled, és hogyan élted meg belsőleg azt a korszakot, amelyet a jegyeid tükröztek vissza?

Amióta megtanultam írni és olvasni, egyedül tanulok. Még 1-4. osztályban sem kértem a nevelőszülőm segítségét. Mindig osztályelső voltam. Amikor viszont a gyerekotthonba kerültem, azon kívül, hogy zárkózott lettem, a tanulmányi eredményeim is drasztikusan leromlottak. Ötödik osztály végén az átlagom 6,10 volt. Akkor is tudtam, hogy orvos szeretnék lenni, de egyszerűen nem tudtam semmire fókuszálni.

Mi változtatott ezen?

A változást az hozta, hogy hatodik osztályban új osztályfőnököt kaptam, akivel sokat beszélgettem, sokat motivált, meghallgatott. Ráébresztett arra, hogy milyen értékes ember vagyok. Hogy nincs semmi baj azzal, hogy én a gyerekotthonba kerültem. Rá mindig mindenben számíthattam.

Ezután javult ismét az eredményed?

A hatására hatodik osztályban már 8-as médiám volt. 7. és 8. osztályban pedig már 9 fölötti médiám volt, amit a líceum végig fenntartottam. Így ennek köszönhetően jelenleg a marosvásárhelyi orvosi és gyógyszerészeti egyetem 4. éves hallgatója vagyok.

Hogy bírod az egyetemet?

A tanulást, az egyetemet, a várost, a kollégákat nagyon szeretem. Kiteljesedettnek érzem magam, mióta itt tanulok. A szakmai fejlődés mellett a személyiségem is fejlődött. Tény, hogy még mindig elég zárkózott vagyok, nehezen alakítok ki új kapcsolatokat, és az önbizalmamon is van, mit fejleszteni, de nagyon jó barátokkal vagyok körülvéve, akik elfogadnak és segítenek.

Az orvosi egyeteme kapcsán hadd kérdezzem meg, hogy a román nyelv elsajátításával voltak problémáid?

Soha nem volt problémám a román nyelvvel. Mivel a nevelőszülőmhöz a román iskola volt közelebb, ezért 1-4. osztályban oda jártam. Később indult ugyan magyar osztály, és én is ott folytattam, de szünetekben románok között voltam és ez azért sokat segített.

Mikor döntötted el, hogy orvos akarsz lenni?

Óvodás koromban a nevelőszülőm elvitt a családorvoshoz egy kötelező védőoltásra, és ott a doktornő megkérdezte, hogy mi szeretnék lenni, ha felnövök. Azt válaszoltam, hogy orvos. Innentől kezdve egész életemben tudtam, hogy orvos akarok lenni, de azt hogy miért… azt konkrétan nem tudom… Egyszerűen rögtön éreztem, hogy orvos szeretnék lenni. Soha nem volt B opcióm, nem is éreztem vágyat más foglalkozás iránt.

És volt is benned tudatosság, olyan tekintetben, hogy már egészen fiatalon beléptél egy civil szervezetbe, és sok gyerekkel ellentétben, akik ha tehetik, a kórházat messze elkerülik, te igyekeztél ilyen tapasztalatokat is szerezni.

Amikor valamelyik gyermek az otthonból beteg lett, akkor a nevelőnők kísérték el a kórházba. Ilyenkor kértem, hogy én is velük mehessek, hogy láthassam, hogyan dolgoznak az orvosok. De sajnos ez csak addig tartott, amíg a gyermeket felvették az osztályra. Utána mentem is haza. A Vöröskeresztnél viszont hat évig aktívan önkénteskedtem, és ezt most is folytatom, csak már kevés akcióban veszek részt, mert nem vagyok otthon.

Orvosként mire szeretnél szakosodni?

Már gyerekkorom óta úgy érzem, hogy sürgősségi orvos kell legyek. Hogy miért? Egy belső elhivatottságot érzek erre már ovis korom óta. Amiben még biztos vagyok, hogy más specializációt is szeretnék: altató és intenzív terápiás szakorvos is szívesen lennék.