Ajtó előtt éneklő lókoponya, pókhálóval díszített karácsonyfák – ez nem a legújabb Netflix-sorozat

Ha karácsonyt mondunk, akkor szinte gondolkodás nélkül fel tudjuk sorolni azokat a szokásokat, ételeket, amelyeket ehhez az ünnephez kapcsolunk. Lássuk csak: a szeretet ünnepe, meghitt hangulatban és családi körben telik, nincs karácsony bejgli és mézeskalács nélkül, a karácsonyfa is egy must have, az ünnepi menüből pedig nem hiányozhat a töltött káposzta és a disznóságok – nagyjából ezek azok a hagyományok, amelyek a legtöbb magyar családban megismétlődnek az ünnepi időszakban. Vannak viszont olyan népek, ahol sokkal kevésbé meghitt tradíciók is élnek, melyek inkább furcsák vagy viccesek.

Nem tudjuk őket valamiféle logikai sorrendbe rakni, azonban, ha elkezdenénk csoportosítani, akkor kiderülne, hogy van pár visszatérő motívum, éspedig azért, mert ez az ünnepkör gyakorlatilag a téli napfordulóhoz kapcsolódik és nemcsak a keresztények ünneplik. A karácsonyfa ősi egyiptomi hagyományból származik, ott pálmafát díszítettek fel, a győzelem jelképét. Télen is örökzöld ágai az újjászületést, az élet örök körforgását jelképezték az egyiptomiak számára. Az örökzöldek tisztelete azonban nemcsak az egyiptomiaknál, hanem a germán, a római és a kelta kultúrák hagyományvilágában is ismert volt, olykor örökzöld ág, esetleg koszorú vagy fagyöngy formájában. Ez az ősi hagyomány a spanyoloknál egész fura formát öltött: a hagyományos karácsonyfa mellett egy kakiló farönknek is fontos szerep jut az ünnepi szokások között.

Caganer belerondít a Betlehembe

A „caga tió” egy kis gyerekdalnak az első sora, amely szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy „kakálj, fatörzs!” – miközben elhangzik a felszólítás, a gyerekek botokkal, pálcákkal ütlegelik a fatörzset, amelynek ki kell pottyantania az ajándékokat. A törzs egyébként egész decemberben az asztalon lakik, minden nap dióval és édességgel „etetik”, és egy takaróval tartják melegen, majd karácsony estéjén bottal verik, hogy kikakilja az ajándékokat. Ha valaki azt hinné, hogy csak Spanyolországban vannak ilyen ronda szokások, emlékeztetem, hogy az egyik ínyencségünk a hagyományos menüben éppen a csokoládés fatörzs-tortánk, amely ugyanrról a tőről fakadt, mint a caga tió.

De nemcsak a fatörzs végzi a nagydolgát karácsonykor, hanem a „caganer” is, akinek a figuráját egyenesen beállítják a betlehemes főszereplői közé. A caganer egy kis figura, amelyet székelés közben, letolt nadrággal ábrázolnak, és a katalánok például annyira ragaszkodnak hozzá, hogy nem is akarnak hallani arról, hogy eltávolítsák a betlehemi figurák közül.

Régen egyszerű, hétköznapi emberekről mintázták a betlehemi eseményeket letolt nadrággal, pottyantás közben figyelő caganereket. Ma már a kis szobrocskák hírességeket is ábrázolhatnak, például az egész spanyol fociválogatottat meg lehet venni guggoló pózban, de politikusok, vagy az angol királyi család is megvásárolható caganerként. Hogy mit keres egy kakiló bábu a karácsonyi betlehemekben? A legegyszerűbb és legelterjedtebb elmélet szerint a földműves ember ezzel a tettével termékennyé teszi a talajt (trágyázza), ami bőséges termést eredményez, azaz szerencsét hoz. Csoda, hogy Jézuskával, Máriával és Józseffel együtt bekerül a jászolba?

Alternatív karácsonyfák Új-Zélandon és Indiában

Ha már a karácsonyfákkal kezdtük, akkor ide sorolhatnánk az alternatív fákat is: pōhutukawa, egy Új-Zélandon őshonos, gyönyörű fa, amelynek göcsörtös gyökerei és élénk bíborvörös virágai vannak. A növény a mirtuszfélék családjába tartozik. Vastag, örökzöld levelei vannak.

A pōhutukawa fát először Ferdinand von Hochstetter osztrák geológus említette 1867-ben. Leírta, hogy az Európából kivándorolt és ott letelepedett keresztények karácsonykor a templomokat és az otthonokat ennek a fának az élénk színű ágaival díszítik. Ma a pōhutukawa-fa Új-Zélandon a karácsony elismert szimbóluma, és szerepel a karácsonyi üdvözlőlapokon, dekorációkon, sőt még a gyerekek által az iskolában énekelt karácsonyi dalokban is.

Indiában a karácsony hivatalos nemzeti ünnep, pedig csak a népesség elenyésző százaléka keresztény. Mivel fenyőfa ott sincsen, banán- vagy mangófát díszítenek fel az ünnepekre.

A pókhálóval és sós uborkával díszített karácsonyfák

Ukrajnában műpókot és műpókhálót tesznek a fára, mert úgy tartják, hogy, ha karácsony reggelén pókot találnak a fán, az szerencsét hoz. A legenda szerint ugyanis egy asszonynak nem volt pénze karácsonyfadíszekre, de karácsony reggelére egy pók fonta be ezüstös pókhálóval a fát, amelyet a nap felkelő sugarai arannyá és ezüstté változtattak.

Elég furán hangzik, hogy egy uborka is helyet kaphat a karácsonyfadíszek között, pedig a hagyomány sokfelé népszerű a világon. Népszerűsége ellenére a Weihnachtsgurke, azaz karácsonyi uborka eredete meglehetősen zavaros.

Ha megkérdezel egy amerikait, minden bizonnyal rávágja, hogy a különös szokás Németországból jött. De kérdezz meg erről egy németet! Valószínűleg értetlenül pislog majd rád, mert nem tudja, mi a csodáról beszélsz. Legalábbis egy 2016-os kutatás szerint a németek csupán 7%-a hallott a Weihnachtsgurkéról.

Két történetet találtunk az karácsonyfa-uborkáról, az első szerint egy amerikai katona súlyosan megbetegedett a polgárháború alatt, utolsó étkezéséhez pedig csemegeuborkát kért. Miután elfogyasztotta, csodával határos módon hamarosan felépült. És onnantól kezdve minden évben felakasztott egy uborkát a karácsonyfára.

A második legenda már kevésbé szívderítő: Szent Miklósnak egy napon tudomására jutott, hogy egy gonosz kereskedő megölt három fiatal fiút, testüket pedig csemegeuborkák közé rejtette. Szent Miklós hosszú ideig imádkozott a lelkükért, mígnem hite mindennél erősebbnek bizonyult, és visszahozta az ifjakat a halálból, így vált az uborka karácsonyi jelképpé.

Izland rémes karácsonyi manói, a Yule-fiúk

Végeztünk a karácsonyfákkal, folytathatjuk azokkal az izgalmasabbnál izgalmasabb figurákkal, amelyek belakják a különböző népek hagyományos karácsonyi történeteit. A Coca-Cola agyoncsépelt, piroskabátos, nagy hasú, hohohozó Mikulása helyett ismerkedjünk meg első körben az izlandi trollokkal, ugyanis a Mikulás, Jézuska vagy az angyalok helyett a 13 Yule-fiú hozza az ajándékot a gyerekeknek. A karácsonyt megelőző 13 napon a Yule-legények mindegyike felváltva látogatja a gyerekeket, mindennap egy kis csínytevéssel lepi meg őket, és minden trollnak más a „szakterülete”: az egyik az ajtót csapkodva ijeszteget, a másik az ablakon kukucskál be, a harmadik kajalopó és így tovább.

Mindegyik trollszerű figura más-más személyiség, a nevük elárulja, hogy kinek mi a specialitása: Stekkjastaur (Birkakergető), Giljagaur (Tejlopó), Stúfur (Köpcös), Þvörusleikir (Kanálnyalogató), Pottaskefill (Fazék-kaparó), Askasleikir (Tányérnyaló), Skyrgámur (Skyr-nyakaló), Bjúgnakrækir (Kolbász-nyelő), Gluggagægir (Ablakleső), Gáttaþefur (Ajtó-szimatoló), Ketkrókur (Húskampó) és Kertasníkir (Gyertyalopó).

Ünnepi kecske Svédországban és egy kis nyelvi kitérő

A trollok után jöhet a Yule kecske, egyrészt azért, mert névrokon a Yule-trollokkal – és ha végigvennénk az észak-európai régiót, akkor mindenhol találnánk ilyen vagy hasonló nevű karaktert, amelynek köze van a karácsonyhoz, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a „jul” vagy „yule” még azelőtt, hogy „karácsonyt” jelentett volna, a téli napforduló pogány ünnepének neve volt.

Érdekes egyébként, hogy a francia nagyszótár szerint a francia joli [zsoli] „szép” szó is ebből ered. Ennek az ófrancia alakja még jolif volt, ami az -if képző hozzáadásával keletkezhetett a jôl-ból. Bár a francia joli származtatását nem vehetjük biztosra, logikusnak tűnik, hogy az ünnep nevéből kialakulhatott egy „ünnepi”, „díszes” jelentés is, az pedig könnyen összefüggésbe hozható a „szép”-pel. A francia joli azután visszakerülhetett az angolba, amelyből a régi jul forma időközben kikopott: a jolly angolban már „vidám”-at jelent – ezt a magyarul beszélők a Jolly Joker kifejezésből ismerhetik, ez a francia kártya udvari bolondot ábrázoló különleges lapjának a neve, illetve a For He's a Jolly Good Fellow kezdetű dalból. Szóval így érnek össze nyelvek és kultúrák, amint ezt röviden a Yule-ból kiindulva bebizonyítottuk.

Visszatérve a Yule-kecskékéhez, el kell mondanunk, hogy az egyik legrégebi karácsonyi hagyomány Svédországból – amely legalább a 11. századig nyúlik vissza, ahol említést tesznek egy ember nagyságú kecskefiguráról, amelyet Szent Miklós vezetett, és amelynek hatalmában állt az ördögöt megfékezni.

A Yule-kecske, ahogyan azt el lehet képzelni, a történelem során sokat változott. A 17. században annyira népszerű volt, hogy a fiatal férfiak kecskebőrt öltöttek magukra, és csínytevésekkel tették emlékezetessé a napot, miközben ajándékokat követelve állították meg az után a járókelőket. A 19. századra a kecskék „lecsendesedtek”, és már ők lettek azok, akik ajándékokkal leptek meg másokat. A svéd családok férfitagjai azért öltöttek magukra kecskebőrt, hogy megajándékozzák a gyerekeket.

A Yule-kecske figurája mai napig töretlen népszerűségnek örvend, ezt leginkább azon lehet lemérni, hogy hagyományos karácsonyi díszként jelenik meg a karácsonyfákon Svédország-szerte. A nagyobb városokban a kecske díszek óriási változatait szalmából készítik és piros szalagokkal díszítik fel. Ha valaki vásárolt Ikea-karácsonyfadíszeket, azok között is szép számban akadnak Yule-kecskék.

A szürke kanca szelleme

Kecske után következzen a ló, a skandináv régió után Wales, ahol még kelta gyökerekkel rendelkező szokásokat éltetnek a hagyományőrző dél-walesi lakosok, akik a téli napforduló környékén egy lókoponyával vonulnak házról házra. Az installáció egy rúdból, az arra erősített koponyából és egy fehér lepedőből áll: a lepel arra szolgál, hogy valaki alá bújjon, és eljátssza a lószellem szerepét.

A koponyát cipelő társaság bekopog a házak ajtaján, énekkel szólítja meg az ott lakókat, akiknek vissza kell énekelniük. Ha nem tudnak énekben válaszolni, akkor a lószellem és barátai beléphetnek a házba, fölfalhatják a karácsonyi vacsorát és megihatják a házigazda sörét vagy almaborát. Vita van arról, hogy a Mari Lwyd fordítása „Szűz Mária” vagy „Szürke kanca”, de ez már igazán mellékes.

Görögországban karácsonykor manók randalíroznak az olaszoknál pedig alkoholista banya hozza az ajándékot

Nemcsak az északi népek hiedelemvilágát lakják be manók, trollok: Közép-Európában és a mediterrán népeknél is találunk fura szerzeteket. A Salzburg és Tirol környéki alpesi falvak krampuszai már nem jelentenek újdonságot számunkra, de lehet, hogy a görög manókat vagy az olasz Befanát nem mindenki ismeri.

A görög ortodox legendárium úgy tartja, hogy gonosz manók élnek a föld gyomrában, akik a földet tartó fa törzsét akarják elfűrészelni, karácsonykor pedig feljönnek a felszínre, hogy törjenek-zúzzanak, elegyék az ennivalót. A tűztől viszont félnek, ezért, ha ég a tűzhely a házaknál, akkor nem tudnak bemenni. Vízkeresztkor a pap által megszentelt víz visszaűzi őket a föld mélyére. A görögök a manók elűzésére használt tűz hamuját a földekre szórják, hogy bő legyen a termés a jövő évben.

Az olaszok a karácsonyt egy borissza boszorkánnyal ünneplik. Bár már elterjedt a Babbo Natale is, a globális mikulásfigura olasz változata, Befana még nem engedte át teljesen a terepet, és bőven vannak olyan családok Olaszország-szerte, akik egy pohár bort és egy tányér kolbászt hagynak kint „La Befana” számára, aki seprűnyélen ereszkedik le a kéményen. A néphagyomány szerint az öregasszony visszautasította a három király meghívását, hogy tanúja legyen Jézus születésének, és annyira megviselte, hogy lemaradt róla, hogy azóta minden karácsonykor a kis Jézus keresésével tölti az idejét, és ajándékokat osztogat a jó gyerekeknek és szenet a rosszaknak.

Karácsonyi csúcsforgalom: seprűnyél, görkorcsolya, szörfdeszka, kenguruk vontatta szán

Nemcsak Olaszországban vannak seprűnyélen közlekedő boszorkányok, hanem Norvégiában is. Az északi folklór szerint a boszorkányok és a gonosz szellemek karácsonyeste előjönnek, hogy csínytevést kövessenek el. Ezért a családok elrejtik a seprűiket, hogy megakadályozzák a boszorkákat abban, hogy ellopják őket az éjféli lovagláshoz. Néha még lucfenyőfát is égetnek a kandallóban, hogy a felszálló füst megakadályozza a kéretlen vendégeket abban, hogy lecsusszanjanak a kéményen.

A fura közlekedési eszközök azonban nemcsak ősrégi hagyományokhoz kötődnek. Van, ahol egészen prózai a magyarázata annak, hogy miért nem a rénszarvas vontatta szán vonult be szokások közé. A déli féltekén például tombol a nyár decemberben, ennek megfelelően a télapók is nyáriasra veszik a figurát.

Ausztráliában a Mikulás szörfön érkezik vagy nyolc fehér kenguru húzta szánon. Dél-Amerikában is hasonló a helyzet, azzal a különbséggel, hogy itt nincsenek kenguruk. Venezuelában azonban az emberek imádják a görkorcsolyát. Akik mindemellett nagyon vallásosok is, tehát a caracasiak a Misa de Aguinaldóra, vagyis a kora reggeli misére, rorátéra mindennap görkorival érkeznek. Ez a furcsa rítus a karácsony előtti héten zajlik, és olyannyira elterjedt, hogy a venezuelai fővárosban reggel 8 óráig rengeteg nagy forgalmú utat lezárnak, hogy a hívők biztonságosan eljussanak a templomba.

Gyorséttermi menü a japán ünnepi asztalon, dél-afrikai sült hernyó, fókabőrbe varrt madarak

Elérkeztünk a karácsonyeste fénypontjához, az ünnepi vacsorához, amelyről regényeket lehetne írni. Mi azonban csak egy gyors pillantást vetettünk a legfurább kajákra, amelyek Japántól Grönlandig felbukkannak a karácsonyi asztalokon.

A japán konyha igazán fantasztikus, változatos, és nem utolsó sorban egészséges, ennek ellenére egy gyorsétterem-lánc étele lett sok családban a karácsonyi fogás: a jól ismert fűszeres sült csirke a Kentucky Fried Chickentől. De hogyan történhetett ez? A hagyomány az 1970-es években terjedt el, amikor az amerikai KFC gyorsétterem karácsonyi reklámkampányt indított, ám ekkor még ők sem gondolták, hogy ekkora sikere lesz. Azóta december 25-én az emberek valósággal ellepik a KFC-ket, a gyorséttermekbe hetekkel az ünnep előtt érdemes asztalt foglalni.

Vannak, akik egyenesen irtóznak a rovarok fogyasztásától, egyes dél-afrikai országokban azonban igazi csemegének számítanak. Bármennyire is bizarrul hangzik, a dél-afrikaiak gyakran esznek mopán hernyókat karácsonykor. Ezeknek a lárváknak ugyanis pont az ünnepek környékére esik a betakarítási ideje, így a legtöbb családnál alig várják, hogy megkóstolják a hamuban vagy zsírban sült hernyót. Az illata egyébként a frissen morzsolt levelekre emlékeztet, mivel a mopán hernyók főként levelekkel táplálkoznak. Zimbabwéban, Zambiában, Namíbiában, Botswanában és a Dél-Afrikai Köztársaságban is kerül a karácsonyi asztalra a sült lárvákból. Nem csak sütve, szárítva is előszeretettel eszik.

Karácsony környékén Norvégiában teljesen normális, ha sült bárányfej, vagyis smalahove az ünnepi menü. Az állat fejéről a gyapjút és a bőrt teljesen leégetik, az agyát eltávolítják, enyhén füstölik, kiszárítják, majd besózzák. Három óra párolás után pedig krumplipürével együtt kerül az ünnepi asztalra.

Grönlandon tradicionális inuit fogásokat esznek karácsonykor. A muktuk nem más, mint nyers bálnabőr (rendszerint narválból vagy belugából), amit szépen feldarabolnak. Különleges állaga, és íze van, állítólag egy picit a kókuszra hasonlít.

Az akiviak egy egészen bizarr fogás, aminek az előállítása sem éppen hétköznapi. Először megtisztítanak egy zsíros fókabőrt, amit 500 apró, rendszerint tengeri madárral töltenek meg. Utóbbiakat nem kopasztják meg teljesen a tollaiktól, úgy kerül bele a fókabőrbe, amit jól kikennek fókazsírral, majd összevarrják. Hét hónapnyi érlelés után a madarak fogyaszthatók lesznek.

És ha már a különleges ételeknél tartunk, hadd zárjuk a sort egy karácsonyi vacsorához kapcsolódó szokással: Szlovákiában és Ukrajnában is érdekes hóbort dívik karácsony tájékán. A családfőnek állítólag az a feladat jut, hogy a karácsonyi menü egyik fogását a mennyezethez kell vágnia. A hagyomány szerint minél több étel ragad a plafonra, annál szerencsésebb lesz a következő év. Arról ugyan nem szól a fáma, hogy vajon ki kapirgálja le a plafonra ragadt ételt, de ha lehet, ti akkor inkább más bőségvarázsló megoldásokat keressetek.