Egy pakisztáni város a világ labdagyártó nagyhatalma

2022. november 23. – 17:21

frissítve

Egy pakisztáni város a világ labdagyártó nagyhatalma
Pakisztáni nő labdákat varr, miközben a gyerekei veszik körül egy sialkoti manufaktúrában, 2010-ben – Fotó: Aamir Qureshi / AFP

Másolás

Vágólapra másolva

Ha van egy focilabda a házadban, nagy az esélye, hogy Sialkotból származik, egy északkelet-pakisztáni városból, amely a kasmíri határ közelében található, ugyanis a világon forgalomba kerülő focilabdák hetven százaléka Pakisztánban készül.

Bármilyen hihetetlenül hangzik, ezt a töméntelen mennyiségű labdát képes legyártani a pakisztáni város, mivel több mint 1000 gyár és manufaktúra szakosodott erre a környéken. A sokféle labda között, amelyet itt gyártanak, ott van az Adidas Al Rihla is, amely a katari világbajnokság hivatalos labdája. Akármilyen hihetetlennek tűnik a focilabdák nagyrészt ma is kézi munkával készülnek. S habár a futball, mint sport a fair playt hirdeti, a gyártás során ez kevéssé érvényesül.

A Bloomberg szerint az északkelet-pakisztáni városban, Sialkotban mintegy 60 ezer embert foglalkoztat a focilabda-készítés, ami a város lakosságának körülbelül 8 százalékát teszi ki. A labdák varrása napjainkban sem gépesített, hanem nagyrészt kézimunkával történik, a munkások hosszú órákon keresztül görnyednek, és kézzel varrják össze a labdák lapjait. A kézi varrás tartósabbá teszi a labdát, és nagyobb aerodinamikai stabilitást ad neki. A varratok mélyebbek, és az öltések feszesebbek, mint a géppel varrottak esetében.

A legenda szerint először 1889-ben készítettek futball-labdát Sialkotban, bár az igazából csak javítás volt: a brit hadsereg egyik tisztje bízott meg egy helyi mesterembert a legénység elnyűtt játékszerének megreparálásával. A leleményes bőrműves gyorsan felskiccelte a szabásmintát, és hamarosan ő látta el labdákkal az Indiában állomásozó brit csapatokat.

A labdák döntő többsége műanyagból – PUR-ból (poliuretánból) vagy PVC-ből (polivinilkloridból) – készül. A PVC használata viszont környezet- és egészségvédelmi szempontból aggályos, ugyanis gyártása és égetése során dioxin keletkezik, ami rákkeltő, és az immun- és idegrendszerre káros anyag. A jó minőségű labdák készítéséhez ezért többnyire már PUR-t használnak, ez egyrészt környezetvédelmi szempontból kedvezőbb, valamint az anyag is jobb minőségű. Az így készült labdák strapabíróbbak, tartósabbak, és a játék szempontjából is előnyösebb tulajdonsággal rendelkeznek, mint a PVC-ből készült társaik.

Eddig inkább varrták őket, de most már új technológiák is vannak

Egy focilabda húsz hatszögből és tizenkét ötszögből kerekedik ki, amelyeket 690 öltés köt össze. Egyre több focilabdát azonban ma már forró ragasztóval, az úgynevezett termo bonding eljárással raknak össze. Ezek a labdák még mindig jó minőségűek és olcsóbbak, de drágább a szállításuk, és a varrott labdákkal ellentétben nem lehet leereszteni vagy javítani őket.

A műanyagot először nagy lapokra vágják, a hátoldalukra többrétegű pamutot vagy poliésztert ragasztanak. A második munkafázisban a szárított lapokból egy géppel ötszögű és hatszögű kis lapokat vágnak ki, majd ellátják a márkának megfelelő mintával. A kis lapokat a munkások egy belső gumilabda köré, darabról-darabra varrják össze. A belső labdát viszont, még varrás előtt viasszal kezelik, hogy vízhatlan legyen.

A varrómunkások egyetlen segédeszköze egy farúd, amellyel a munkafázis elején az anyagot a térdük közé szorítják. A labdánkét közel 700 dupla öltéshez nagy fizikai erő és kézügyesség kell, beleértve az utolsó öltéseket is, amikor a labda már szinte teljesen zárt. Ezt vaköltésnek is nevezik, mert ekkor már nem látható a tű.

Végül a labdákat felpumpálják, megmossák, fényezik és ellenőrzik. Az ellenőrzés során vizsgálják a labda súlyát, vízhatlanságát és keménységét. Egy-egy varrodai munkás naponta legfeljebb három labdát tud elkészíteni. Pakisztánban évente összesen mintegy 40 millió labdát állítanak elő.

A kész labdákat szigorú teszteknek vetik alá, hogy megfeleljenek a FIFA-szabványoknak

Az egyik legfontosabb vizsgálat a gömbölyűségi ellenőrzés: a labdának szinte tökéletesen gömbölyűnek kell lennie, hogy megfeleljen a célnak, és a valódi repülés, pattogás, gurulás biztosítva legyen. Az emberek világszerte évente mintegy 40 millió focilabdát vásárolnak – és az eladások mindig megugranak a világbajnokság idején.

A mérkőzéseken használt focilabdákra vonatkozó, a FIFA által meghatározott előírások szerint a labdák kerülete 68-70 centiméter, a mérkőzés előtt a belső nyomás 0, 6-1, 1 atmoszféra (tengerszinten), tömegük pedig 410-450 gramm kell legyen, a játék során ez gyakran változhat, például, ha nedves terepen használják, nehezebbé válik. A hivatalos mérkőzéseket ma már csak a FIFA (Nemzetközi Labdarúgó Szövetség) által jóváhagyott labdákkal lehet játszani.

Leellenőrzik a focilabdák súlyát és méretét a 2014-es FIFA világbajnokság előtt Sialkotban – Fotó: Aamir Qureshi / AFP Leellenőrzik a focilabdák súlyát és méretét a 2014-es FIFA világbajnokság előtt Sialkotban – Fotó: Aamir Qureshi / AFP
Leellenőrzik a focilabdák súlyát és méretét a 2014-es FIFA világbajnokság előtt Sialkotban – Fotó: Aamir Qureshi / AFP

A labdákat varrók többsége nő, és a gyárban napi két labdát tudnak összevarrni, majd hazatérnek, hogy főzzenek a gyerekeiknek, és délután egy közeli faluban folytatják a munkát. Nagyjából 160 rúpiát – körülbelül 0,75 dollárt – kapnak labdánként. Egy-egy darab elkészítése három órát vesz igénybe. Ha napi három labdát elkészít, akkor egy varrónő havonta körülbelül 9600 rúpiát (43 dollárt) kereshet. A bérek még ebben a szegény régióban is alacsonynak számítanak: Sialkot térségében a minimálbér, amelyből meg lehetne élni körülbelül 20 000 rúpia (90 dollár) volna havonta.

A férfiak jellemzően a gyártási folyamat más szakaszaiban dolgoznak, előkészítik az anyagokat, és ők foglalkoznak a minőség ellenőrzésével is. A munkások ragasztót visznek fel a textilanyagokra, amely a focilabda műbőrének egy részét képezi. A pamutból, poliészterből és poliuretánból készült műbőr összetevői különböző országokból származnak: a legolcsóbb labdákhoz kínai anyagokat használnak, míg a jobb minőségű labdákhoz dél-koreaiakat. A német Bundesligába vagy más európai bajnokságokba szánt labdákhoz Japánból származó összetevőket importálnak.

A rögzített munkaszerződések, a baleset- és egészségbiztosítás, a szabad szakszervezeti tevékenység vagy a minimálbér mind olyan fogalmak, amelyek nem maguktól értetődőek ezekben a térségekben, holott csak Sialkot környékén a focilabdák varrásában mintegy 60 ezer ember vesz részt, ami nem csekély szám, tekintve, hogy a város teljes lakossága mintegy 500 ezer fő.

Egy pakisztáni család az alapvető élelmiszer-szükségletének fedezéséhez szükséges bevételt csak úgy tudja előteremteni, ha a család több tagja is dolgozik, beleértve a gyerekeket is. A gyerekmunka számos család számára a túlélés egyetlen lehetséges módja, és nem a szülői nemtörődömség megnyilvánulása, mint azt európai logikával gondolnánk. Ebből a kényszerhelyzetből az jelentené a kiutat, ha a felnőtt dolgozók számára tisztes munkabért biztosítanának. A lespórolt bérből viszont a sportszereket gyártó cégek, a részvényesek, a sportszövetségek és nem utolsó sorban mi, a fogyasztók profitálunk.

A focilabda és a fair trade

A gyártóknak viszont nem érdeke a jogi szabályozás, és nincs, aki fellépjen az olyan sérelmek orvoslásáért, mint többek között a fizetés nélküli túlóra, testi fenyítés, vagy „csak” az a tény, hogy a munkások nem mehetnek ki a mosdóba az olykor akár 10-12 órás munkaidő alatt.

A munkaügyi szabályok 1997-es életbe lépéséig a sialkoti gyárak már 5 éves gyerekeket is foglalkoztattak a szüleik mellett. Egy 2016-os jelentés a gyermekmunka betiltását a sialkoti iparra leselkedő veszélyként sorolta fel, mert „egy egész szeletet elvett a potenciális szakképzett generációból”, ami folyamatos munkaerőhiányhoz vezetett.

Női munkások a Saga labdarúgó gyárban minőségellenőrzést végeznek, 2006. június 7-én a pakisztáni Sialkotban – Fotó: Warrick Page / Stringer / Getty Images
Női munkások a Saga labdarúgó gyárban minőségellenőrzést végeznek, 2006. június 7-én a pakisztáni Sialkotban – Fotó: Warrick Page / Stringer / Getty Images

A nemzetközi sajtó többször is bemutatott olyan fotókat, riportokat, amelyek arról árulkodtak, hogy a FIFA-logós futball-labdákat gyermekek varrják. Ez ráirányította a közvélemény figyelmét a kérdésre, és a fokozódó társadalmi nyomás hatására maguk a sportszergyártók is kénytelenek voltak lépni az ügyben. A legtöbb gyártó 1997-ben aláírta az Atlantai Egyezményt, amelyben vállalták, hogy a futball-labdák előállításához nem alkalmaznak 14 éven aluli fiatalokat.

Ennek ellenőrizhetőségéhez szükség volt a gyártás üzemekbe történő koncentrálására, korábban ugyanis a munkát a családok nagyrészt otthon végezték, ami viszont nehezítette a gyerekmunka ellenőrzését. Az egyezményt az UNICEF, a pakisztáni kereskedelmi kamara és a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO – International Labour Organization) közösen fogadta el.

Az Atlantai Szerződéssel viszont még nem szűntek meg a problémák, a szerződés ugyanis csak a focilabdákra és csak egyes gyártókra vonatkozik, így a többi sportszergyártó üzemre továbbra sincsenek előírások. Többek között nem szavatolt a munkások szabad gyülekezési joga sem, holott ez jelentené az alapját a vállalatok vezetőivel való tárgyalásnak, és a magasabb bérek, jobb munkakörülmények kikövetelésének.

A FIFA is pár éve már felismerte a problémát, és követeli a focilabda gyártóktól a minőségi- és szociális alapkövetelmények betartását. Viszont ezek mind a mai napig legfeljebb csak ajánlás szintjén fogalmazódtak meg, jogilag nem kötelező érvényűek.

Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a gyerekmunka betiltása önmagában még nem jelent megoldást a családok számára, hiszen a megélhetési probléma továbbra is jelen van.

A helyzetet súlyosbítja, hogy a gyártás nagy részének üzemekbe történő áthelyezése megnehezíti a nők helyzetét, mivel Pakisztánban a nők és a férfiak nem dolgozhatnak egy üzemen belül, csak jól elkülönített részlegeken.

A méltányos kereskedelem fontos előrelépést jelent ezen a téren, hiszen többek között a következő feltételeket követeli meg a gyártóktól: gyülekezési szabadság, a munkával arányos fizetés és rögzített foglalkoztatási körülmények biztosítása; ugyanakkor tiltja a túlórát és a diszkriminációt. A méltányos kereskedelem lehetőséget teremtett a nők foglalkoztatására is, például Sialkotban kizárólag a nők számára hoztak létre varrodákat, ahol többnyire biztosítják a gyerekek felügyeletét és óvodai ellátását is, miközben a szülők dolgoznak.