Biciklivel a Via Transilvanicán: az izmaid fájnak, szakad rólad a verejték, és ha aszfaltot látsz, jönne, hogy leszállj és megcsókold

Amikor bejelentették a Via Transilvanica 1400 kilométeres túra útvonalát, ami Szörényvártól egészen Putnáig vezet, és srég vonalban átszeli Erdélyt, de egész Romániát is, az volt az első gondolatom, hogy „ki az az őrült, aki képes nekivágni egy ilyen hegyekkel, esztenákkal teletűzdelt útvonalnak?”. Az ugyanis már a Tășuleasa Social által készített Via Transilvanica térképén is látszott, hogy egészen „kegyetlen” útvonalat állítottak össze. Ha ugyanis – képzavarral élve – a lélekszaggató hegyek nem görgetnek elég akadályt a futók, biciklisek vagy lovasok elé, megteszi ezt az anyatermészet: esővel, sárral, kövekkel és persze, a házi és vadon élő állatokkal, amiket nappal sem lehet megúszni, nemhogy este. Utóbbiak közül pedig ha a medvékkel nem is annyira gyakran találkozik a túrázó, pásztorkutyákkal annál inkább.

Ezt pedig a Tășuleasa Social sem rejti véka alá, és többször is bemutatta, ahogy a Via Transilvanicán elindított futóit pásztorkutyák hada támadja meg. És ezeknek a veszélyére a magyar nyelvű útmutatóban is több oldalt szentelnek. Tehát, ha a túrát nem is úgy állították össze, hogy elkerülje legalább az esztenákat, azért elméletileg felkészítik a rázós találkozókra a túrázókat. A Via Transilvanica ötletgazdái, Alin és Tibi Ușeriu a saját bőrén tapasztalta ki és mutatta meg, hogy mit jelent az 1400 kilométeres, embert próbáló, extrém túra. Bár tapasztalt futótársaik közül is többen feladták, a fivérek végül öt futóval az oldalukon, köztük sztereotípiákat rombolva egy nővel is, Eva Hochbauerrel teljesítették a túrát, majd részt vettek az útvonal október 8-i gyulafehérvári megnyitóján.

Mielőtt azonban célba értek volna, már akkor megfogalmazódott bennünk is az ötlet, hogy milyen jó volna, ha a Via Transilvanica bizonyos szakaszait a Transtelex is letesztelné.

És mielőtt még észhez kaptam volna, már ott ültem az autóban Segesvár felé közeledve, csomagtartómban a neon zöld terep biciklivel, hogy előbb a VT-Terra Saxonum (Szászföld), majd a VT-Terra Siculorum (Székelyföld) bizonyos szakaszain végigmenjek.

Mondanom sem kell, valójában fogalmam sem volt, hogy mire vállalkoztam extrém terephez nem szokott, hobbi biciklistaként, de az legalább másodjára az én fejem is megjárta, hogy a két szakaszon ne egyhuzamban, és végképp ne teljes hosszában menjek végig. A szász és a székely szakasz ugyanis összesen több mint 350 kilométert ölelnek fel Fehér és Szeben megye határától kezdve egészen Vármezőig.

Elég kihívást jelentett tehát nekem már az is, hogy előbb Segesvárról, majd másnap Székelyudvarhelyről induljak meg mindkét esetben Erked irányába a számomra eddig ismeretlen útvonal feltérképezésére, vadregényes tájakon át, vért izzadva néhány méterért, és amikor már eleget „kóstoltam”, visszaforduljak a szász központba és a „székely anyavárosba”.

A Ceaușescu-féle rendszer által eladott kisebbség

Mielőtt a szászföldi túrára térnénk, érdemes röviden szót ejteni magukról a szászokról is, akiknek mesterségükből adódó precizitása, egyedi építkezési stílusa végigköveti utunkat. A szászokat németországi eredetűnek tartják, akiket a Via Transilvanica leírása szerint a magyar királyok hívtak Erdélybe, kiváltságokat adtak nekik, ők pedig tudásukkal gyarapították az országot. A szász közösség híres volt az egységről, amelyben élt. Ezt az egységet bontotta meg a Nicolae Ceaușescu által vezetett rezsim, amely gyakorlatban helyezte a kisebbségek úgynevezett „eladását”, amely mind a romániai németeket, mind a zsidókat érintette.

A szász falvak azóta sok helyen kiürültek, románok, magyarok és romák vagy más népek lakják házaikat, amelyeket a székely házakhoz hasonlóan kapuikról ismerhetünk meg leginkább. A szász kapuk szintén magasak, tekintélyt sugárzók, viszont letisztultak, egybeforrnak a ház falával.

A szászok precizitását nem örökölte a túra kijelölése, de az útvonal nélkül ezeken a helyeken eszedbe sem jutna megfordulni

Segesváron járunk, a 12. század második felében alapított városban, amely egykor a szász szék központjaként több évszázadon keresztül fontos kereskedelmi és stratégiai szerepet játszott. Segesvár ma is lenyűgöző látványt nyújt a szemnek, és a helyi érdekességek közé tartozik, hogy a mítosz szerint a legismertebb szülöttje: Drakula, alias Vlad Țepeș havasalföldi fejedelem, aki létező történelmi személy volt, de vérszomja inkább abból állt, hogy ezreket húzatott karóba. Drakula szülőházának vélt objektumtól mindössze pár száz méterre, Segesvár legdélibb pontjáról kapcsolódtam be a Via Transilvanica több száz kilométeres útvonalába.

Innen Haufan felé vezetett az utam. Terv szerint Segesvárról Erked felé haladtam a Via Transilvanica útvonalán. Ez ugyanis az a település, amely összeköti a szászföldi szakaszt a székellyel. Így első nap a szász, másnap a székely szakasz felől közelítettem meg.

A haufani út viszont becsapósnak ígérkezik. Először azért, mert a székelyföldi borús, őszi időhöz képest Segesvár környékén indián nyár fogad, ami miatt több túrafelszerelés is a 65 literes táskába landol. Majd amikor az ember azt hinné, hogy könnyed túrára érkezett, mert néhány kisebb emelkedőn túl könnyed siklásokkal veszi az akadályt, két oldalt eltűnnek a magas kapuk és házsorok, vele együtt pedig Haufan megmutatja a foga fehérjét. Kilométeres emelkedő következik, kis ízelítőt adva abból, ami az elkövetkező két napban rám vár.

Rendesen meg kellett küzdenem magammal ahhoz, hogy a biciklin maradjak. Az embernek folyamatosan az az érzése, hogy az aszfalt emelkedése soha véget nem ér, és inkább átállna tolni a biciklit, hogy tartalékolja az energiáját. A domb teteje felé közeledve viszont kedves gesztusra lettem figyelmes: az egyik haufani lakos leállította fűnyíróját, leguggolt és szurkolni kezdett.

Nyilván tudott a Via Transilvanicáról, mert nehéz nem észre venni a pár száz méterenként fehér alapon, narancssárga körbe festett T betűket, vagy kilométerenként a faragott gránitoszlopokat. A szokatlan gesztus pedig hatásosnak bizonyult, egészen addig úgy éreztem, hogy kitartok, amíg a haufani Szent Demeter Kolostor után el nem kezdődött egy kaptató, ami percek alatt „levett a lábamról”. Ez a folyamatos „mászás” újra és újra megállásra kényszerített. És ekkor még szégyenteljesen alig 5-10 kilométert tekertem le, és azt is tudtam, hogy ennek a többszöröse még hátra van.

Ha a Via Transilvanican jársz, és rossz helyzetbe kerülsz, tudd, hogy mindig lehetne rosszabb

Mivel a VT pályájának íratlan szabályait csak ekkor tanulgattam, első útvesztésem is megejtettem Haufantól Sárpatak felé közeledve. Az út kétfelé ágazott, bal felől volt a VT oszlopa és egy szélesebb földút, ami a Sárpatak előtti domb felé vitt. Jobbra keskeny út vezetett Sárpataktól ellentétes irányba az erdőn keresztül. Nyíl nem mutatta a pontos irányt, így meg sem fordult a fejemben, hogy a Transilvanica valamiért hatalmas kerülővel szeretne eljutni Sárparakig. Mea culpa, mea maxima culpa, de nem tudtam, hogy ez a VT-re jellemző vonás.

Az erdő helyett a sárpataki dombra másztam fel, nem kis erőfeszítéssel, a kilátás azonban magáért beszélt. Közben nem is sokat dilemmáztam azon, hogy melyik volt a helyes út. A szénaboglyás, parasztos táj úgy hatott rám a rengeteg megpróbáltatás után, mint gyereknek a cukorka, vagy sivatagi tájban a víz látványa. Úgy éreztem mintha új erőre kaptam volna. Már csak fotózni álltam meg. Elkezdtem a terep lehetőségeit kihasználva szöktetni, száguldani, mert végre nem csak felfelé kellett araszolgatni. Így csakhamar fejre is álltam a biciklivel, mint gombostű a tűpárnában. De ez nem zavart annyira, mint az, amikor rájöttem, hogy délibábot láttam…

Erre azután jöttem rá, hogy Sárpatakra egy meredek lejtőn – az esztenák mellett – leereszkedtem, majd bosszankodtam, mert a településen nem sok mindent lehetett látni, és a falubeliek azt mondták, máshol nem lehet visszamenni biciklivel, csak azon az úton, ahol jöttem, mert különben „széttépnek a pásztorkutyák”. Ezt olyan természetesnek, elfogadottnak mondták, mintha a hétköznapok része lenne, hogy itt a pásztorkutyák nyugodtan beléd kóstolhatnak, ha autó nélkül végig akarsz haladni egy mezei úton.

Kimásztam tehát a gödörből, hogy Szászdálya felé menjek. Tűzött a nap, és már a biciklit itt már csak kitolni bírtam. Szászdálya előtt viszont még Volkány következett, amit románul Vulcannak neveznek, és a szekérutakból nem egy, hanem három állt előttem, amiből csak egyet tudtam kizárni. Kettő a VT útvonalának megfelelően haladt előre. Mivel nem volt jól kijelölve az út, ezért hasra csapással lehetett volna eldönteni, hogy melyiken menjek. A jobbra vezető úton azonban a több méteres, vaskos, kivágott fák után egy VT oszlop állt. Ez elég meggyőzőnek bizonyult ahhoz, hogy azt válasszam. Neki lódultam hát ennek, bízva abban, hogy jó úton megyek. Élveztem is, mert szinte zuhanórepülés érzését keltette bennem az erdős dombon lefelé vezető út, ami miatt nyakig sárosan értem az erdei út végébe. Az arcomat is betemető sárnál azonban szörnyűbb volt ráébredni, hogy ezen az úton azon a dombon jöttem le, amit a VT eredetileg a felfelé útra szánt. Így ismét Haufanban találtam magam. Mászhattam tehát vissza és kezdhettem elölről az utamat.

Mondanom sem kell a lelkesedést az ötletért és a nyomdafestéket nem tűrő szavakat, amiket a felkapaszkodás kínkeserves méterein át néha magamban, néha hangosan elejtettem a földúton. Nagy bánatomban azt is elfelejtettem, hogy nem szeretem a rahátot és egy csomaggal elpusztítottam, amíg valahogy felértem. Ezután jutott eszembe a VT útmutató egy nagyon fontos és ide illő mondata:

„Ami a VT-n lévő kerékpározás általános képét illeti, egyesületünk csapata által az útvonalon végzett tesztek alapján figyelmeztetjük a hegyikerékpározás kedvelőit, hogy a VT bizonyos útvonalai rendkívül nehezek, és csak a nagy tapasztalattal meg fizikai felkészültséggel rendelkező kerékpárosoknak alkalmasak.”

Ez a leírás pedig egyértelműen nem rólam szólt, de utólag azért kicsit mégis elégedett vagyok magammal: hiába jutott eszembe milliószor, nem adtam fel.

Igaz, ekkor még nem tudtam, hogy milyen megpróbáltatások várnak rám

Utólag egyszerre tűnik jó döntésnek, hogy kitartottam, és gondolom azt is, hogy ebben a formában még egyszer nem csinálnám végig ezt az utat. Nemes egyszerűséggel azért, mert a Volkány felé vezető – helyesen – szekérúton ismét sárfürdőztem, majd a faluban az aszfalt megint csak hamar kifogyott a kerekem alól, és helyét agyagos, kavicsos, fehér út vette át Szászdályáig. Ez ugye elég fárasztó így a dombok után.

De hiába voltam most jó útvonalon, valahogy a VT-jelek nem akartak megjelenni, ezért a település felé közeledve enyhén magamra hagyva éreztem magam. Aztán persze valahogy csak megláttam az út mellet egy VT jelet. Ez az érzés viszont Szászdályán sem szűnt meg, és ismét sokat bolyongtam, amíg rátaláltam a jelzésre, hogy aztán ismét elveszítsem a fonalat. A jelzések ugyanis továbbra is nyilak nélkül operáltak, nem követték egymást és nem voltak következetesen kihelyezve. GPS és internet pedig nem volt Szászdályán. Az utolsó jelből indultam ki, és szerencsémre nem volt nagy különbség az általam választott és a VT útvonala között: mind a kettő erdőn és erdő mellette, mezőn ment fel a hatalmas dombra Szászkézd felé. Egyik az erdő egyik, a másik az erdőrész másik oldalán.

Baj inkább az volt, hogy a két útvonal végül egy esztena mellett ért egybe, és haladt el. A kereszteződéstől pár száz méterre pedig juhok legeltek, amiket pásztorok és méretes kutyáik őriztek. Sejtettem, hogy mivel járhat az egyedül bringázó turista és a kutyák találkozása, de más opció nem volt: ha már megmásztam ezt a dombot is, vissza nem fordultam. Arra kényszerültem tehát, hogy elosonjak mellettük. Pechemre azonban a pásztorkutyák nem a nyájjal vonultak, sokkal közelebb voltak hozzám. Az úton heverésztek és nézték, ahogy a távolban a juhok vonulnak.

Én minél messzebb próbáltam menni az őrzött juhoktól, és legfőképpen tőlük, de így is ha hamar felfigyeltek rám, ugatni kezdtek, majd a nyomomba eredtek. A kutyák és a bicikli közötti távolság pedig egyre csökkent, miután a bicikli kerekét menekülés közben lényegesen lelassította a fű és vakondtúrás. A hat termetes nyájőrző pedig könnyen merített karmait a talajba és vágtatott felém. Csak hamar utol is értek, és két oldalról próbáltak bekeríteni. A tekerésen kívül nem sokat tehettem. Védelmem érdekében, ha a lábamhoz túl közel jöttek, rájuk ordítottam. Ettől ideiglenesen meg-meg torpantak, és nem a lábamba haraptak. De az adrenalin és a félelem elöntött, és amikor egy bucka után a fél cipőmet a lábujjaim tartották rajtam, már előre láttam a vesztem.

Mondhatnám, hogy csodával határos módon menekültem meg, és csak a kulacsomat veszítettem el, mert a fél cipőm végül is a lábamon maradt. De nem a csodán, és nem is rajtam múlt a dolog. Ezek a kutyák – utólag meggondolva – nem támadtak rám, hanem elhajtottak a juhok közeléből. Ha akartak volna, könnyűszerrel leteríthettek volna, de nem ezt tették, és amikor már elég messzire értem a nyájtól, lemaradtak majd megálltak.

Betfalvi ismerősöm szerint a környéken gyakori jelenség, hogy a juhászkutyák emberekre „támadnak”. Sokszor a pásztor látja ugyan, de tudva, hogy kárt nem tesznek az emberekben, nem csinálnak ügyet belőle. Egyesek már csak azért sem hívják vissza állataikat, mert élvezik, ahogy a turisták megriadnak. Még akkor is, ha pánikrohamot okozhatnak az embereknek.

Csöbörből vödörbe

Utólag megtanultam, hogy a VT-nél, ha nem tudod, hogy merre menj: az erdőt kell előnyben részesíteni, de az adrenalintól hajtva, és abban a reményben, hogy a kutyák már mögöttem vannak, mint egy rossz horror filmben természetesen a rossz irányba, az esztena felé indultam el, mert láttam a szervezők videóiban, hogy egyes VT szakaszok esztenák mellett haladnak el.

Itt földút volt, ráadásul nekem lejtett a pálya, ezért a fogadásomra érkező újabb három pásztorkutyát már simán lehagytam, és az esztena előtti hídig értem. Ekkor láttam meg, hogy a hídon két behemót dög néz velem farkasszemet. Ha még egy lépést tettem volna, biztos voltam benne, hogy azok is nekem rontanak. Vissza azonban már nem volt út a másik három eb miatt, akik a dombra felfelé menet revansot vehetnének rajtam, gondoltam.

Megkockáztattam tehát kikerülni a hidat a füvön keresztül. Már majdnem át is értem a „vörös vonalon”, amikor egy másik kutya zárta el az utamat. Sakk.

Nem volt mese, itt segítséget kellett hívni az esztenáról, ezért visszafordultam, és negyed órán keresztül szólítgattam a bent dolgozó munkásokat, akik rám se hederintettek. Aztán amikor a traktorral kijöttek, útjukat álltam. Egy fiatal srác lépett hozzám, és annyit segített, hogy megmutatta a helyes irányt: a híd nem Szászkézd felé vezet, fogta rövidre. Aztán magamra hagyott az ott várakozó három másik kutyával.

Ha megszorul az ember, akkor furcsa dolgokra szánja el magát. Egy vasrudat magamhoz vettem az esztenáról, s mint Don Quijote de la Mancha a szélmalom óriások ellen indultam hadba. A bicikliről leszálltam, ezt a lábam mellett toltam. Védekező állásban haladtam el az igen csak ingerült, de látszólag magatehetetlen kutyák mellett, a vasrudat a fejem fölött lobogtatva. Lesújtanom azonban a rúddal egyszer sem kellett. Sem ennél a három kutyánál, sem az utánuk következő többi eb esetében, akik már a Via Transilvanica útján Szászkézdig a többi háztartásból elém kerültek.

Közben pedig azt is észre vettem, hogy volt ugyan jel arra nézve, hogy ne az esztena irányába induljon el a kiránduló, de azt egy alig térdig érő kőre festették fel, tehát nem szemmagasságban, de nem is arra az oldalára festették fel, ahol az ember megérkezik. Ha nem kerülöd meg a követ, akkor nehezen igazodsz el, erre pedig a pásztorkutyákkal a nyomodban kevesebb az esély.

Szászkézden aztán megváltam fegyveremtől. Előzőleg kacérkodtam a gondolattal, hogy Szászkeresztúrig elmegyek, és talán onnan már meg sem állok Erkedig, ez azonban még legalább 30 kilométer lett volna. Erre a napra viszont már eléggé megcsömöröltem a mezős, erdős utaktól, de főleg a kutyáktól. És hát mi más következett volna, mind ezek váltakozva. Erőm is fogytán volt és sok időt vesztettem tévedéseim miatt, így lassan sötétedett, nekem meg a segesvári szállásomig húsz kilométeres szakasz volt hátra Szászkézdtől, amely távolság csak nőtt volna Erked felé. Pont elég kihívásnak tűnt tehát, hogy épségben hazaérjek, és a 90 kilométer után már csak zuhanyozásra vágytam.

Ha a székelyt kidobják az ajtón, visszamászik az ablakon. Ha tud

Ha előző nap tehát nem jutottam el Erkedig, gondoltam a másik oldalról majd csak össze jöhet, mert bár Székelyudvarhely környékét sem ismertem annyira, de az útvonal – szemmel láthatóan – alacsonyabban fekvő településeken halad végig. Célba vettem tehát a Holdat, hogy végül a bajuszos csillagok között kössek ki.

Arra viszont nem számítottam, hogy a túra végére örömkönny szökik a szemembe, ha aszfaltot látok. S ilyenkor, ha nem felfelé kanyargózik, legszívesebben a középiskolás koromban olvasott regény, a Ion címadó főhőséhez hasonlóan megcsókoltam volna a földet.

De a tegnapi „sikerek” miatt el is bíztam magam, ezért az útmutatóban látott székelyudvarhelyi látványosságot is meg akartam látogatni, mielőtt megindulok a VT-n. Célba vettem tehát a kőkeresztet is. Azt ugyanis előre nem mondta nekem senki, hogy ez egy hatalmas domb tetején áll, és embert próbáló küldetésnek bizonyul majd megmászni. Mondhatni a lelkem is kiköptem, amíg Székeludvarhelyről odáig kimásztam. Lejönni róla viszont nyilván szórakoztató volt.

Igen ám, csak a dombon találkoztam egy testes, sportos alkatú udvarhelyi futóval, aki két dologban is bolhát ültetett a fülembe: egyrészt lehet nem is kellett volna már elmondja, hogy az elején folyamatosan emelkedős lesz a VT-s pálya, az arcáról le lehetett olvasni, hogy mi vár rám Székelyudvarhely után. Majd fél füllel hallottam, hogy egy futótársának bevallotta, hogy fél a medvéktől, ezért nem fut arra felé.

„Ha ez a birkózókat megszégyenítő kigyúrt, izmos ember is fél, akkor én mit mondjak”

– gondoltam magamban, és a pásztorkutyás tapasztalatom után most a medveveszély kezdett el foglalkoztatni, amit az út elején táblák is megerősítettek bennem. Aggódni kezdtem. Fel is lapoztam a VT útmutatót, hogy szerintük mit kell tenni, ha medvével találkozik a túrázó. Hát konkrétan szóról szóra (copy+paste) ugyanazt, amit Gál László (Tekergő) vadőr végzettségű ökológus javasolt egy előző korszakban olvasóinknak.

Ezekkel a tarsolyomban indultam neki a székelyföldi Via Transilvanica szakaszának, ami hamar le is terített, már olyan értelemben, hogy ember legyen a talpán, aki ezt a szakaszt biciklin ülve meg tudja csinálni. Én a domb tetejéig főleg inkább toltam a biciklit. Az is épp elég kegyetlen érzés volt. El is gondolkodtam azon, hogy minek nekem lábmeghajtású bicikli, ha lehetne elektromos is, vagy még jobb: egy krossz motornak most nagyon örvendtem volna, talán a fél vesémet odaadtam volna érte. Aztán az emberi fej méretű gombáknál, és azokon a helyeken, ahol a Nap átsütött az erdei fákon, hamar rájöttem, hogy az ember nem rohanásra termett, ideig óráig jó lehet, de csak lassan vagyunk képesek észre venni számunkra fontos dolgokat.

És hát mit szerénykedjek… kipróbáltam a domb másik oldalát is. Időbe telt, de a Szarakő mellett elhaladva felértem a dombra, aztán Homoródremete mellett krossz motorokat megszégyenítő módon ereszkedtem le a hegyen. Kis híján párszor le is dobott magáról a bicikli, akkor kövek voltak, hogy simán félredobtak biciklistől, ha rájuk mentem. Végül azonban nem ezek, hanem egy méretes faág koppintotta meg a lábam úgy, hogy azt éreztem leszakadt. Végül azonban gipsz és pótláb nélkül folytathattam a túrát Gyepes felé.

Innen elég barátságos út kezdődött: pár faluig rendes út vezetett, sehol egy domb. A szászföldi út kijelölésével ellentétben pedig a székelyek elég rendes munkát végeztek, azaz jól megcsinálták a Via Transilvanica útvonalát. Egész végig jelzések kísértek, szinte el sem tud tévedni így az ember, de online térkép se kellett, nyugodtan lehetett menni. Egyedül az kavarhatta meg az embert, hogy mivel Homoródszentpál után az útvonal unalmassá, sablonossá kezdett válni, ezért a szervezők kitalálták, hogy akkor a túrázókat majd úttalan utakon vezetik végig. Az út helyett tehát két település melletti fűvön mentünk, just for fun. Így történt, hogy egy zöld mezőben, azaz a semmi közepén is volt jelzőoszlop. Recsenyédbe pedig csak azért mentünk be, hogy onnan ugyanott kijöjjünk.

Persze közben szemügyre lehetett venni a székely kapukat, házakat, szóba lehetett állni a falusiakkal, akik finom péksüteményt, zöldséget és vizet is árultak. Meg különben is: mikor menne az ember Recsenyédre? Mikor tapasztalná meg, hogy az emberek akár saját pénzükön is, de segítik a falun áthaladókat?

Jó volt tehát ez a kis kitérő, de azért a fejemben az járt, hogy a székelyföldi szakaszból többet is ki lehetett volna hozni (mondom ezt úgy, hogy Farkaslakát, Szovátát és Parajdot még nem láttam). Meg lehet azért gondolom így, mert székelyként többet látok Székelyföldben, mint dombokat, mezőket, elöregedett falvakat, legelő teheneket. És persze azt se bántam volna, ha Maros és Hargita mellett Háromszék is megjelenik az útvonalon.

Akárhogyan is, Recsenyéd után Homoródszentpálra is eljutottam a mezőn keresztül az aszfaltút mellett haladva. Innen pedig Szászdályára ismét jókora dombmászással lehetett eljutni. Ezen a székelydályai dombon pedig szász névrokonához hasonlóan ismét esztenák következtek. Tehát ha eddig unalmas lett volna a szakasz, mert se kínzó mászás, se kutyák nem jöttek szembe, akkor azt is mondhatnánk, hogy terülj, terülj asztalkám várt Homoródszentpál után. Itt azonban egyszerre csak egy kutyával lehetett összetalálkozni, azzal is hamar lebeszéltük, hogy mi a pálya, miután a tegnapi napból tanulva egy vékony faágat lóbáltam elrettentésül. Jobbnak láttak tehát békén hagyni.

S ha kóbor vagy pásztor kutyákkal most nem is gyűlt meg a bajom, a dombról leereszkedve azért a száguldástól eléggé elment a kedvem. A földúton ugyanis két felől villanypásztor haladt végig, és egy adandó alkalommal az utat is átvágta. Ezt azonban biciklis tempóval csak későn lehetett észlelni, fékezni meg még kevesebb idő maradt. Nem tudom, hogy hány embert csapott meg eddig úgy az áram, hogy nem tudta eldönteni, hogy a kötő vágása vagy rázása fájt jobban, de nem tartozik a jó élményeim közé biciklivel nekimenni egy villanypásztornak ez biztos.

Székelydályán sétafikálni így már kevés kedvem volt, és újabb domb következett Jásfalva felé, ami még inkább kedvemet szegte. Nem láttam ugyanis nagy értelmét felkapaszkodni rá, majd legurulni róla. Fent nem volt olyan különleges a kilátás. Ráadásul a további székely szakasz is ennyiből állt: domb, erdő, mező váltakozva. És mivel fűvön vagy mezei úton haladni, felfelé időigényes, de fárasztó is. Kányádig még a naplemente előtt elmentem, de onnan Erkedre Székelymuzsna hatalmas dombján át, már nem. Biztos voltam benne, hogy ha neki indulok Székelymuzsnának rám esteledik. Túl veszélyesnek tartottam viszont az erdei utakat, ezért hatvan kilométer után, Kányádról vissza indultam Székelyudvarhelyre.

Ez azonban a két nap alatt így is közel 150 kilométer biciklizést jelentett, ami elég kóstoló volt számomra a Via Transilvanicából. Biztos vagyok benne, hogy tavasszal a többi pályát is kipróbálom, de erre az évre bőven elég volt belőle, mert egy elképesztően kegyetlen túraútvonal, ami direkt a nehéz terepet, a veszélyeket keresi, nem pedig a látványosságokat. Bár az útmutató kitér ezekre is, és nem kételkedem benne, hogy amennyiben valaki pár kilométerre szánja rá magát útba ejt párat belőlük, de mivel általában az érdekességek nincsenek direkt az útvonalba beépítve, aki egy egész szakaszt, nagyobb részt akar bejárni, csak több nap alatt lehetne végig járni. Bárhogyan is, én ehhez nem biciklit ajánlanék, de túrabotot és medvesprayt igen.