„Színtanácsadáson jártam, és úgy éreztem, mintha felnyitották volna a szemem”

Nyolc-kilenc éves koromban derült ki, hogy színtévesztő vagyok, amikor festészet szakórán megkérdeztem a tanárnőmet, hogy mehet-e a vörös a fa leveleire. Az ő azonnali reakciójára nem emlékszem, viszont a következő kép már az, hogy a többi tanárnővel együtt a teremre kifüggesztett gyerekfestményeken tesztelik a látásom. Narancssárga, mondom bátran a barnára, mire az egyik tanárnő felkiált, hogy én lehetek majd a festészet Beethovenje. Ez még várat magára ugyan, de a színtévesztésem megmaradt, és a mai napig összekeverem azokat a színeket, amelyek, úgy tűnik, környezetem számára mindig egyértelműek.

Délután színtévesztő vagyok, ami nagyon lebutítva azt jelenti, hogy a zöldet a vörössel tévesztem, pontosabban a zöld fényre érzékeny receptoraim csökkent érzékenységűek. Nőknél sokkal ritkább a színtévesztés: mindössze 0,5%-unknál jelenik meg ez a rendellenesség, míg férfiak esetében 8%-ról beszélhetünk. Édesapám is színtévesztő. A színtévesztés nem egyenlő a teljes színvaksággal, ami rendkívül ritka jelenség, és egyfajta szürkelátás, a színek fekete-fehérben való érzékelését jelöli. A köznyelvben sokszor összemosódik ez a két fogalom, pedig én is látom a színeket, csak épp nem jól.

Ezt a részét sajátos filteremnek a legnehezebben tudom megmagyarázni nem színtévesztő ismerőseimnek: hogy mit, mikor és miért keverek. Árnyalattól, telítettségtől, fényviszonyoktól, anyagtól és színkombinációktól függ, hogy mikor mit (nem) ismerek fel. A pirosat például csak közvetlenül a zöld mellett látom zöldnek, illetve ha sokat nézem (festés közben), a lilát viszont szinte egyáltalán nem ismerem fel. Színidentifikációs és -diszkriminációs képességeim gyatrák: ismerek én is olyan szavakat, mint mályva, királykék, citromsárga, tört fehér, vagy méregzöld, csak épp konkrét helyzetekben nem tudom a szót a színhez társítani. Olykor a színérzékelő receptoraim csődöt mondanak, és nem tudom megkülönböztetni a rózsaszínt a szürkétől, a lilát a kéktől, a sárgát a zöldtől, a szürkét a zöldtől, a barnát a zöldtől, extrém esetekben a kéket a zöldtől. Hányszor kértem édesanyámat, hogy mossa ki a barna kabátot, amikor nem is volt olyan, csak zöld! (Vagy fordítva?)

Hajnal Zsuzsára a közösségi felületeken figyeltem fel, és bár extravagáns bőrékszerei is szemet szúrtak a hírfolyamomban, mégiscsak a színtanácsadásról feltett képei és a kliensek visszajelzései késztettek arra, hogy felkeressem őt. Zsuzsa készségesen elvállalta különös esetemet, és az otthonában fogadott egy színtanácsadós délutánra.

A színtévesztés az egész életemre kihat. Törvényesen nem lehet jogosítványom: a legutóbbi munkaügyi vizsgálaton, amin részt vettem, a 40 felismerendő számból 39-et elrontottam. Egyszer majdnem elütött a villamos Szegeden, mert nem láttam, hogy a halvány jelzőlámpa pirosat mutat. És noha túlzásnak tűnhet, a tapasztalás, hogy sokszor nem hihetek a saját szememnek, egzisztenciális méreteket öltő bizonytalanságot is szül. Életem nagy részét fekete és vörös ruhákban éltem le, és ez hosszú ideig rendjén is volt. Az utóbbi években viszont szükségét éreztem, hogy változtassak a stílusomon. Új színek kellettek. Nagyjából két éve aktívan próbálkozom ezzel az átalakulással, mindeddig sikertelenül. Sőt annyira, hogy a Zsuzsával való konzultáció után mindössze egy(!) darab ruhát találtam a szekrényemben, ami nem piros, nem fekete, és az én színem.

De ne fussunk előre. Zsuzsa stílusos, spanyol beütésű lakására egy napfényes őszi délután érkezem. Közvetlen a beszélgetés, hamar rátérünk a színtévesztésre, de majd csak a színkendőknél fog kiderülni, hogy tényleg szürkének látom a zöldet. Zsuzsa nyílt, humoros és őszinte, ugyanakkor bizalomgerjesztő személyiség, ami igen fontos egy ilyen intim találkozásnál. „Leggyakrabban akkor keresnek fel a hölgyek, amikor szülési szabadság után készülnek visszamenni dolgozni, munkahelyet váltanak, vagy változás következett be a testsúlyukban”, meséli Zsuzsa. Férfiak is viszonylag gyakran járnak hozzá szín-és stílustanácsadásra, ők egy-egy fontosabb esemény előtt keresik fel útbaigazításért.

„A saját színtípusom megtalálása azt eredményezte az életemben, hogy mindig mindenben jól érzem magam”, mondja személyes tapasztalatáról Zsuzsa. „Sok ruhám van, de az összeset hordom, és már nem a ruhától várom a csodát, hanem attól, ahogyan összeállítok egy szettet, övvel, kiegészítőkkel, táskával, cipővel. Mindenem talál mindennemmel, és már nem is nézek olyan darabokat, amelyekről tudom, hogy nem állnak jól, még ha a szememnek tetszene is egyik-másik. Ha valamelyik kedvenc színem nem előnyös számomra, a lakberendezésben használom, így egész nap gyönyörködhetek benne.”

A szolgáltatásai lényegét így fogalmazza meg: „A színelemzésben és a testalkatelemzésben talán az a legjobb, hogy életünk során sosem változik. Ha nyáron meg is fog a nap, az altónusunk úgyis hideg vagy meleg marad, ha kontrasztosak vagyunk, az sem változik. A testalkatnál az arányokat nézzük, a végtagok, a váll, a test hosszát és szélességét, ami arányaiban mindig így marad, bármennyit hízik vagy fogy egy személy”. Rólam az első percekben megállapítja, hogy valószínűleg hideg altónusú,tiszta tél vagyok, ami a színkendőzés során be is bizonyosodik.

Hajnal színtanácsadása az évszaktípusok színelméletére alapoz, amelyet Johannes Itten svájci expresszionista képzőművész és teoretikus nevéhez kötünk. Ő volt az, aki diákjai festett portréiban felfedezte az egyes évszakok színskálájának használatát. Festményeket nézegetünk, portrékat és tájképeket a négy évszakot megelevenítendő: tavasz, nyár, ősz, és tél. Zsuzsa elmondja, hogy a klasszikus hollywoodi filmekben már e szerint a színelmélet szerint öltöztették a sztárszínésznőket, így Monroe-t és Hepburn-t. A nyolcvanas években ez a négyes beosztás már túl szűknek bizonyult, így kombinációk során ma már összesen 16 évszaktípusról beszélünk, a 4 alap/tiszta típusról és ezeknek 12 keverékéről. A meleg ősz például a tavasz hatásával keveredő ősz típust jelöli, a hideg nyár a tél hatására hűvösebb és tisztább lesz, és így tovább. Tisztának nevezzük azokat az évszaktípusokat, amelyekben nem fedezhető fel más évszak hatása, színskálája.

Zsuzsa egyből látja, hogy nekem hideg, kékes altónusú bőröm van, ami ugyan evidenciának hathat, de számomra azért valamennyire meglepő. Sokszor látom és láttam sárgás beütésűnek a bőrömet, ezért előszeretettel választottam mustár- és okkersárga felsőket, pulcsikat, intenzív, egyértelmű, meleg hatásukért. Szerettem volna egy marokkói szőnyegben érezni magam. A színkendőzés során, ami már a tükör előtt, természetes fényben történik, lassan az egész eddigi, magamról való percepcióm összeomlik. Drámai kijelentés ez, de hát a tél maga is csupa dráma és kontraszt, ahogy azt a Zsuzsa által használt, Kretter Bea tervezte tél színkendő is megfogalmazza.

Lemossuk a minimális sminkemet, és nekilátunk a munkának. Fehérrel kezdjük és egészen a feketéig fogunk eljutni, érintve végül az arany, bronz és ezüst színeit is. A folyamat egyszerű, de annál leleplezőbb: Zsuzsa minden egyes színkendőt (100 körül van neki) a nyakam elé tesz, megnézzük, hogy rezonál-e a bőrömmel vagy sem, kiemel-e vagy elnyom a szín, és ha igen, mennyire. Neki nem fogalmazom meg, de belül azt érzem, hogy ha ruhaüzletben látnám magam ilyen sok irdatlanul rosszul találó ruhában, valószínűleg elsírnám magam, és belemennék abba a híres spirálba, ami a „felpróbálom ezt a ruhát” kijelentéssel kezdődik és az „utálom magam/a testem” megállapítással végződik. Zsuzsa azonban rámutat, hogy nincs rossz vagy csúnya szín, egyszerűen találó vagy nem találó színek vannak. A kendők segítségével én is megkérdőjelezhetetlenül belátom, hogy tényleg nem velem van a baj, hanem egyszerűen ez vagy az az árnyalat nem előnyös számomra. A felismerés azért erős, mert egyik kendő a másik után jön, nincs idő elmélyülni az önmagunkkal való alkuldozásban.

Zsuzsa gyors és pontos: ez fakít, ez elmos, ez rossz, ez borzalmas. Nevetünk. Ha egy próbafülkében mondana ilyet egy idegen, magamra venném, de Zsuzsa egyrészt profi, másrészt egy percig sem engem minősít, hanem az arcom és a szín szándékos találkozását a boncasztalon. Tovább nevetünk, mert semmi nem áll jól azokból a színekből, amelyekből felhalmoztam jó párat az elmúlt években: a barna egyértelmű no-go, de a khaki, a barack, a melegebb piros és zöld színek is igazán rosszak. A pasztell színek dementorként szívják el az arcomból az erőt. Egyes színek, például a melegebb rózsaszín árnyalatok, egyszerűen annyira rosszul állnak, hogy nem is akarom látni a tükörképem. Még mindig nevetünk, de közben sírhatnékom is van, hogy mennyi időt, energiát és pénzt elpazaroltam olyan darabokra, amelyek nemhogy nem előnyösek, de 15 évet rám raknak és sárgás-foltos lesz tőlük az arcom.

Zsuzsa előszeretettel használja a „lebegő fej” kifejezést arra a jelenségre, amikor a ruhánk és az arcunk, fejrészünk között akkora diszkrepancia van, hogy két különálló részt érzékelünk.

Nagy sajnálatomra abban is megállapodunk, hogy sem az arany, sem a bronz nem az én ékszerem, amiért elmorzsolok egy könnyet, mert a fejemben mindkettő talál hozzám. De végül megadom magam, és elhiszem, amit látok.

Azok a színek, amelyek jók, viszont kifogástalanok, és ha nem is tudom pontosan beazonosítani egyiket-másikat, az összhatást érzékelem. Vékonyabbá válik az állam, kitisztul a bőröm, kékesen ragyog a hajam, éles a tekintetem. Úgy nézek ki, mint az a felnőtt nő, aki vagyok, nem egy szellem vagy egy múlt századi lámpabúra. Az én színeim szinte kivétel nélkül erős, intenzív, konsztrasztos, mély és hideg színek, például a navy kék, a mélyvörös, a ciklámen. De jól áll a citromsárga, természetesen a fekete, az ezüst, a smaragdzöld, a királykék.

Zsuzsa egymás mellé teszi a színkendőimet, én pedig boldogan tapsolok magamban, hogy mégsem kell életem végéig feketét hordanom. Távozásomkor egy nyomtatott színindikátort is kapok ajándékba, ami a zsebemben elfér, így már a következő vásárláskor hasznosíthatom is.

Zsuzsa hangsúlyozza, hogy nem kell minden nem találó ruhámtól egyből megválni, sőt egy-két olyan darabot is beépíthetek, például szoknya vagy nadrág formájában a gardróbomba, amelyek épp nem az én színskálámból származnak. De ezekre felépíteni a ruhatáramat nem érdemes, mert nem fognak találni a többi színnel. A statement kiegészítők esetében nem annyira fontos, hogy sajátom legyen a szín, de az arcomhoz közeli darabok (kendők, blúzok, zakók) kell passzoljanak, hisz az emberek mindenekelőtt egymás arcát nézik, veszik észre.

„A színtípus- és a testalkatelemzés nem szubjektív dolog, ezt látják a klienseim a tükörben – mondja Zsuzsa. Aki eljön hozzám, azért van ott, mert kíváncsi önmagára. Csak úgy fogadom a klienseimet, ha maguktól jönnek, és én sem próbálok senkit meggyőzni. Amikor az emberek meglátják a tükörben az arcukat egy számukra előnyös és előnytelen színben, szó szerint sokkot kapnak. Azt mondják, hogy nem is tudják, hogy tudtak eddig így létezni”. Amint a szeánszunk véget ér, én is hasonlóan érzem magam. Tényleg ennyire nem láttam, hogy mi segíti és mi rontja a megjelenésemet? És miért akartam állandóan magamra erőltetni színeket, amelyekben láthatatlannak néztem ki, és ennél fogva úgy is éreztem magam? Zsuzsa megnyugtat, hogy ezek reális problémák: sok nőnek van tele ruhával a szekrénye, de semmi nem talál semmivel közülük, és még kevésbé a viselőjéhez. Attól, hogy egy szín vagy egy szabásminta divatba jön, mutat rá a szakember, nem biztos, hogy hozzánk is találni fog, minket képvisel. „Tudatossággal rengeteg időt, pénzt és energiát tudunk megspórolni”, mondja végül, ami bár egyértelmű, a megfelelő ismeretek nélkül ez nehezen kivitelezhető.

Egy nappal a tanácsadás után elmegyek turkálni, mert új ruhák kellenek. Gyakorlatba ültethetem újonnan szerzett tudásomat is. Máris bekövetkezik az, amit Zsuzsa jósolt: egyes ruhadarabokat egyből kikerülök, hiszen nem az én színeim. Barnák, narancssárgák, viszlát! De az élet nem ilyen egyszerű. Megérkezem a vörös darabokhoz, és megakad a szemem egy rövidujjú pulcsin, amit valahová a bordó és a mályva közé lövök be. Kiválasztok továbbá egy királykék puffos kabátot, egy ciklámen (magenta, fukszia, bíbor?) jógatop-ot, egy fekete-fehér csíkos felsőt piros nyakszegéllyel, illetve egy műbőr bordó shortot, és irány a próbafülke.

Ebben a turkálóban nemrég világító öntapadós matricasávot ragasztottak a tükör köré, esélytelen tehát, hogy a valós összhatást lássam. A top és a kabát azonnal működik viszont a kinti terem fényében: azt az arcomat látom, amit Zsuzsánál a találó színek teremtettek meg. A csíkos felső nyakszegélyén a piros narancsosnak hat, és hirtelen egy lagymatag arcot látok a tükörben: ez nem okés, gyorsan vissza is teszem. A problémák a rövidujjúnál kezdődnek és a shorttal végződnek. Előbb a neonmatricák fényében, majd a ruhásteremben, immár a többi vásárló között hasonlítgatom a pulcsi árnyalatát a téli színkártyám valamelyik kis négyzetéhez. Képtelen vagyok megállapítani, hogy ez a bordó és mályva közötti (meglehet, hogy egyik sem) szín meleg vagy hideg. Megoldom annyival a dolgot, hogy szúr az anyag, akkor ez sem marad. A műbőr shortot fel sem próbálom, mert a fülkében barnának tűnik már. Megrémülök, és beüt a fáradtság.

Másnap a ciklámen (magenta, fukszia, bíbor vagy élénkrózsaszín?) topban megyek jógázni, és szuperül érzem magam benne: egyben van a testem, magabiztos vagyok, ragyog a bőröm, tetszem magamnak. Valami működik.

A színtanácsadás elindított egy folyamatot az életemben, amely révén tudatosabb és stílusosabb vásárló lehetek. A színlátás csodája viszont nem történt meg: hosszasan el tudok filózni egy-egy ruha valódi színén, és sosem leszek teljesen biztos abban, hogy mi a különbség a citrom-, a lime- és az aranysárga között. Azt is tudom, hogy a bő ujjú leopárdmintás ingemtől nem fogok megválni, bár barna. Van ilyen kompromisszum is. Viszont Hajnal Zsuzsa tanácsai, a nála látott, drága porcelánra emlékeztető tükörképeim és sápadt, lekonyult rémlátomásaim velem maradnak. Nem engedhetem meg magamnak, hogy fejetlenül, érzésre vásároljak, mert a szemeim elárulnak. Most már kevesebb a tévedési felület, de még sok a munka: egy olyan, színeket is tartalmazó ruhatárat összeállítani, amely valóban engem szolgál.

Kevésbé fájdalmasan ugyan, mint Buñuelnél, de az én szememet is felnyitották. A tisztá(bba)n látást a tudatos és fenntartható stílus érdekében.