„Minden kép mögött emberi történetek vannak, amelyek így kultúrából kultúrába vándorolnak”

A street photography az 1950-es években született meg, vagyis ekkor kapott az utcákat és történéseiket bemutató fotóművészet saját nevet. A műfaj először Amerikában bontakozott ki, New Yorkkal a középpontban, majd Párizs és London következett, és ha fáziseltolódással is, de megérkezett Kelet-Európába is. Turós Margaréta is leginkább utcai fotográfusnak vallja magát, arra törekszik, hogy ne legyenek beállított kompozíciók, hanem inkább a spontán, véletlenszerű cselekvések az elkapott pillanat minden erejével jelenjenek meg a fotóin. Ráadásul nem is egyetlen országból, még csak nem is egyetlen kontinensről gyűjti össze ezeket a pillanatokat: 58 országban fordult már meg, és Indiában, Kubában, Franciaországban is kiállított már – de egyszer elhozta fotóit szülővárosába, Kolozsvárra is.

Az utak, az ismeretlen vonzása már a gyerekkorában nagyon erős volt benne, Kolozsváron, nagymamája kertjéből mindig az eget, a felhőket nézegette, meg az időnként felbukkanó repülőket: „vajon hova mennek azok az emberek, akik most éppen a fejem fölött szállnak el?” A nagyvilág vonzása már akkor nagyon erős volt, annál is inkább, mert a Ceaușescu-diktatúra Romániájából nem lehetett kiszabadulni. Az információáramlás sem volt szabad, tehát az, hogy valójában hogyan élnek más országokban, más kontinenseken, nem igazán derült ki. A tévében csak az afrikai éhező gyerekeket mutatták időnként, és már kisgyerekként arra gondolt, hogy valahogy segítenie kellene rajtuk. Az egyetlen eszköze akkor az volt, hogy belefoglalta őket esti imájába. És ez a mélyen gyökerező vágy, hogy el kell mennie, és meg kell találnia ezeket a gyerekeket, soha nem veszett ki belőle.

Először 12 éves korában lépte át az országhatárt, amikor Magyarországra utazott szüleivel, és elámult azon, hogy Budapesten esténként fénybe borulnak az utcák. Romániában akkor a nagy áramszünetek kora volt, esténként a lakások nagy részét is csak egy-egy gyertya világította meg, az utcai világítást pedig rendszeresen lekapcsolták. Az üzletek, az ételek, a szabadság felszabadító érzése mind-mind felerősítették benne a felismerést, hogy mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy a bezártságból kiszabaduljon.

A kulturális sokkok hosszú sora után visszatért Kolozsvárra, ahol eldöntötte, hogy külföldi levelező barátokat keres magának, akikkel a kapcsolattartás egyrészt jelenthette az összeköttetést a vasfüggöny mögötti élettel, másrészt nyelvtanulási lehetőséget, valós információkhoz való jutást is. Egy ilyen levelezőbaráti meghívásnak köszönhetően jutott el Franciaországba is, ahol – bár a nyelvet már ismerte – teljesen elbátortalanította az a sok újdonság, amellyel lépten nyomon találkozott: az üzletek önműködő, mozgásérzékelő ajtói, a forgalom, a metró, a repülőtéri forgalom csupa olyan dolog volt, amely vonzotta és elvarázsolta, ugyanakkor elbátortalanította.

A '90-es években végleg Budapestre költözött, az utazások rendszeressé váltak, és az egy-két baráton kívül, akik időnként elkísérték egyik-másik utazásra, rendszeres társa, aki nem hiányzott soha, a fényképezőgépe lett.

„Legtöbbször egyedül megyek, csak a kamera a társam és ez elmondhatatlan hatással volt az életemre: hihetetlenül más dimenzióban láttam mindent. Számomra ez az utazás”.

„Aztán elvégeztem az antropológia szakot és akkor rájöttem, hogy a két dolgot hogyan kapcsolhatom össze. Hogyan tudok egy kultúrába úgy belelátni, hogy a fotóim révén is kiderüljön, én valóban láttam, megláttam azokat az embereket, akikkel találkoztam. Mindenhol meg kell találni azokat, akik nyitottak arra, hogy bevezessenek a helyi életbe, szokásokba, akik befogadnak. Ezt nem lehet feladatszerűen csinálni, ez választás kérdése. És akkor megtörténik az a hihetetlen kapcsolódás: ha az ember nyit, akkor a dolgok jönnek felé. Valahogy mindig megtalálom azt a valakit, aki tud közvetíteni köztem és a helyiek között. És azután már egyedül is megcsinálom a dolgokat. De pontosan kell tudjam, hogy mi történik azon a helyen, és azt én nem tudom turistakönyvekből vagy össze-vissza információkból az internetről, azt az ott élőktől tudom csak meg” – mesélte még élményeiről.

Az antropológiai fotó Turós Margaréta szerint a kultúra tükre, a tárgyi kultúrát igyekszik visszaadni a vizualitás nyelvén keresztül. Akárcsak más fotósok, ő is állandóan keresi a fotó titkát, hogy mitől marad meg benne egy fotó és mitől nem a sok más többi, és sokszor visszatér Henri Cartier-Bresson gondolatához, amely szerint a fotó lelke: a „decisive moment”, a döntő pillanat, és abba sűrűsödik minden, ott áll meg az idő örökre.

Turós Margaréta nem szokványos helyszíneket választ, és mindig vannak olyan helyek, ahova vissza-visszatér. India, Kuba, különböző afrikai helyszínek szerepelnek ezen a rövidebb listán, de ott van Kína, Kambodzsa, Nepál és Tibet is az meghatározó helyszínek között.

„A kép az érzéseink, vágyaink kifejezése, hiszen amikor a távoli törzsi kultúrák mesevilágát nézzük, ott vagyunk abban a mítoszban, elhagyjuk saját valóságunkat, hogy részt vegyünk a vizet vivő gyermek és fején gyümölcsöket hordó nő falujában zajló életben. A kép a múltunk lenyomata bennünk, mindenki fiókjában ott lapul a megbarnult családi kép, vagy ma már a számítógépén, az egész világ tükre. A kép befolyásol, manipulál, hat és kérdésekre sarkall, elindít, és katalizátorként részt vesz személyiségünk fejlődésében, önmagunk és a világban való lét felismerésére, reflexió és önreflexió. De az a folyamat, ahogyan befogadjuk, a kép saját és önmagunk története, a kultúra hangja és visszhangja” – vélekedett a fotós antropológus.

Arról is mesélt a fotós, hogy milyen az, amikor akadályok merülnek fel a helyszínen. Nem azért, mert lemerül az akkumulátor vagy mert nem találja meg a megfelelő pillanatot, hanem azért, mert „a hely nem engedi” fotózni. A sokféle kultúra, sokféle szokás rengetegében néha nehéz eligazodni, és azt hihetné az ember, hogy egy fényképezőgép senkit nem bánthat, azonban nincs mindig így. Az első ilyen élménye Havannában volt, ahol az afrokubai Palo Monte rituálét szeretett volna fotózni, ami egy ősi kongói-angolai mágián alapuló rítus, de a rituálé vezetője azt mondta, kapcsolja ki a kamerát.

„Itt szellemek vannak jelen és megbüntethetnek, őt is, engem is, mondta nekem a szellemi vezető” – idézi fel Turós Margaréta a pillanatot. „Mivel természettudományokat tanítok, s ezekben az egzakt tudományokban hiszek, nem foglalkoztam azzal, amit mondott, kinyitottam a kamerát, hogy fotózzak, azonban pár másodperc múlva a kép elkezdett mozogni, lila hullámok jelentek meg, a kamerámról eltűnt minden, befeketedett és már nem tudtam használni. Elektromágneses tér, gondoltam, kontakt-hiba vagy bármi, amit a nyugati értelmem megmagyarázhat, kerestem a logikai fonalat, de nem találtam. Persze, az sántított, hogy előtte mondta a palero, kapcsoljak ki mindent. Pedig, mint antropológus, tudhattam volna, hogy egy kultúra többezeréves titkaival ott és akkor nem vehetem fel a versenyt.”

Egyébként Kubában kicsit rátalált a gyermekkorára is, mondja Turós Margaréta, aki abban a „fényes szegénységben és boldogságban” mintha a saját kolozsvári gyermekkorát látná viszont időnként. A nincstelenséget, a pompás, de omladozó épületekben lakó szegény embereket, és ugyanakkor a természetességet, amivel elkönyvelik, hogy számukra az a kultúra, az az élet – mindent jelent.

Emiatt az életérzés miatt 13-szor látogatott el Kubába, idén már kétszer volt, igaz, hogy második látogatása egy kiállítással egybekötött utazás volt, ugyanis egy helyi galéria, a Casa de Artistas Creadores tárlatot szervezett a magyar fotós ott készült fotóiból, a megnyitón részt vett a magyar nagykövet és a helyettese is. „Valószínű, nem tudnék ott élni, mert egy kultúrát nem lehet teljesen átlátni. Minél többet ismersz meg belőle, annál inkább látod, hogy a puzzle-nak lényeges részei hiányoznak”.

Nemcsak fotókat hoz haza ezekről az utazásokról, hanem rengeteg történetet is, ugyanis az általa beszélt nyelvek valamelyikén mindenképpen kapcsolatot létesít a helyiekkel, akikkel sokat beszélget. „Cunamik, válság, szerelmek, lámák, gyereknevelés” – mondja a világjáró fotós, bármiről elbeszélget azokkal az emberekkel, akikkel megteremti a kapcsolatot.

Indiai utazási során bejárta a nagy ország sok tartományát, fotókiállítása is volt ott, és sokszor visszatért újabb és újabb helyszíneket megismerni. „Az egyik legélesebb emlékem az, hogy a slum (Indiában egyfajta gettóként, nyomornegyeként értelmezhető – szerk. megj.) területén több száz gyermek odaszaladt hozzám, hogy fotózzam őket, aztán lassan csatlakozott az egész család. Soha senki nem kérte, hogy mutassak meg egyetlen fotót sem róluk. Beálltak a kamera elé, aztán továbbszéledtek, és én azon gondolkodtam, miért fontos nekik ez a kamera általi rögzítés. Talán ezzel tűntek ki a nyomorból, talán hitték, hogy a pillanat megörökíti őket együtt és gondtalanul. Indiában nagyon sok jó fotós van, éppen amiatt, hogy India adja magát, színeivel, mesevilágával, spiritualitásával, kihívásaival…” – emelte ki egyik indiai élményét Turós Margaréta.

Tibetben is járt, ahova egy mongol barátnője kísérte el: egy négyezer méter magasságban fekvő faluban szálltak meg, ahol a négyszáz láma lakta településen zuhogott az eső, amikor fotózni akart. Ráadásul a lámák nem is engedték meg a közeli fotózást. Ahol a spiritualitás a tét, a dokumentáció nem része a rituáléknak. „Tibetben egy lámánál laktam, aki nagyon elismert volt azon a vidéken. Nem engedte lefotózni magát, csupán egyszer, de csak azért, hogy emlékezzek és nem adott engedélyt a közlésre. A kezét lehetett fotózni, az arcát soha. Az arc a lélek tükre és a lelket nem lehet fényképezni” – emlékezett vissza arra a pillanatra. Vannak olyan dolgok, amiket nem szabad továbbadni, vallja a fotóművész is.

A fotók mögött mindig vannak történetek, senki sem teljesen ismeretlen, mindenkivel igyekszik kapcsolatot teremteni. És amikor kiállításra kerülnek a fotók, akkor is az a legszebb része, amikor a nézelődők rákérdeznek a fotók történetére, és így öröklődnek, vándorolnak kultúrából kultúrába az egyszerű emberek élettörténetei.