Ki az a srác, akit tényleg csak a baj érdekel? Józsa Leventével már a Transtelexen is találkozhatsz

Amikor leültünk beszélgetni Józsa Leventével, tudtam, hogy ez nem egy szokványos interjú lesz. Ezúttal ugyanis nem ő kérdezett – ahogy azt a Csakabaj podcast nézői megszokhatták – hanem én ültem a jól ismert kérdezős kék fotelbe, és ő volt a másik oldalon. Az apropó? A Transtelex és a Csakabaj friss együttműködése, amelynek részeként egy ideje nálunk is hallgathatók, nézhetők Levente adásai. Úgy gondoltuk, ha már belevágtunk a közös munkába, ideje bemutatni őt közelebbről is – ki is az a srác, aki eddig kérdezett, most viszont mesél.

Levente rögtön a beszélgetés elején jelezte, hogy furcsa neki ez a szerepcsere, de azért lazán átadta az irányítást nekem, és kezdhettünk is. Leginkább az érdekelt, hogyan lett egy kamerák mögött mozgó srácból podcastos mikrofonmágus, aki izgalmas embereket, ráérős történeteket hoz be az egyre inkább másodpercekre töredező figyelmünk középpontjába. Miért gondolja azt, hogy a YouTube shortok, és Instagram reelsek világában van idő, kedv és figyelem elmélyülős beszélgetések meghallgatására.

Az infós arc, aki fotós lett, és aztán beszélgetni kezdett

Gyerekként imádott fotózni – mesélte Levi – sokáig eszébe sem jutott, hogy ebből akár meg is lehetne élni. A klasszikus kenyérkereső pályák – orvos, informatikus, jogász – nyomása alatt ő is kezdetben az informatikát választotta, de gyorsan kiderült, hogy ez nem az ő világa. Fél évnyi szenvedős próbálkozás után azt mondta, elég volt. Ez volt az első igazi krízis, trauma az életében, amit máig élesen fel tud idézni, például azt, ahogy a buszmegállóban is kirázta a hideg az infós egyetemi napokra gondolva.

A pályakorrekció után jött egy kis munka – kukoricát is árult nagymamájával a piacon – amiből végül meglett az első fényképezőgép. Innen már egyenes út vezetett Kolozsvárra, a BBTE-re, ahol fotó-film-médiát tanult, és végre azt csinálhatta, amit igazán szeretett. Az egyetemi éveket nem lazsálta el – kipróbálta magát újságíróként, tévésként, operatőrként, rádióban, még az operában is dolgozott – bár a szórakozásra is szakított időt, mint mondta, „nem vettem ki abból se a részem”.

A fotózáshoz húzott mindig is, de a filmezés és a kommunikációs helyzetek is vonzották.

Államvizsgáját például Afrikában készítette, egy dokumentumfilm formájában, ahol szintén szerepelnie kellett a kamera másik oldalán is – itt már kezdett kibontakozni az a vonal, ami később a podcastig vezetett.

Miért nem tévé, miért pont podcast?

Bár tanulmányai elvezették a tévés világba is, ezt gyorsan kizárta, rájött, nem az ő közege, nem az ő stílusa. Viszont történeteket mesélni, embereket megszólaltatni, közösen gondolkodni – na, az jöhet. Innen indult az első vlog, aztán abból kinőtt a Csakabaj, ami mára minőségi, sokszínű, szórakoztató beszélgetéseket kínál, minden adásban valami olyat, amit érdemes hallgatni.

Ez az egész azért is fontos nekünk, mert a Transtelex eddig nem gyártott podcastet, és most Józsa Levente műsorai révén a minőségi tartalom hangban is eljut az olvasóinkhoz. Nemcsak partnerre találtunk, hanem olyan alkotót ismerhettünk meg, aki szenvedéllyel, humorral és hitelességgel viszi a saját útját. És pontosan ez az, amit a Csakabaj epizódok is sugároznak – őszinteség, kíváncsiság, és az a fajta minőség, amit öröm hallgatni.

Amikor rákérdeztem Leventénél, hogy mi nem tetszett neki a tévés világból, azt mondta, hogy ő most bizony szabadszájú lesz – és miért is ne lenne, a saját podcastjában csak elmondhatja, amit gondol. Szerinte a tévék nagy részénél – főleg itt, a környékünkön – szinte lehetetlen kreatívnak maradni, miközben meg is tudsz élni a munkádból, kompromisszumok nélkül.

Ráadásul – és ez nála alap – ha valamihez nincs kedve, vagy nem ért vele egyet, akkor nem fogja jól csinálni.

A tévés szakma pedig teli van kompromisszumokkal, politikai függőségekkel, percre pontos időkeretekkel, felszínes ötperces „mély” interjúkkal, amiket nem érzett magáénak. Ahogy mondta: ő nem ilyen keretek közé való.

És itt jött képbe a podcast. A szabadság, hogy lehet három órát is beszélgetni egy témáról – vagy akár ötöt. Elárulta, hogy most már álma, hogy egyszer eljut oda, hogy egy 4-5 órás mélyinterjút le tud húzni úgy, hogy az végig érdekes marad. Mert most már érti, hogy az ilyen adások mögött mennyi meló van – nem csak a felvételben, hanem a felkészülésben is. És amikor egyszer majd úgy tud befejezni egy ilyen gigapodcastet, hogy azt mondja: „na, megérkeztem”, akkor tudja majd, hogy tényleg benne van a sűrűjében.

„A beszélgetés megsokszorozza a tudást”

Azt mondta, ezért is választotta ezt a műfajt, mert itt van tér. És persze, előtte több száz másik podcastet hallgatott meg, elemezgetett, mert szereti látni, hogy mások hogyan csinálják. Azt mesélte, ez nála mindig így működött: akár fotózás, akár podcast, mindig keresi azokat a beszélgetőpartnereket, akikkel lehet közösen gondolkodni, sztorizni, ötletelni. Még a fotós korszakában is kialakult egy szűk közösség, akikkel naponta Skype-on lógtak, és egyszer csak rájöttek: ezeket a beszélgetéseket akár fel is lehetne venni. Így született meg az első podcast projektjük, hárman fotósok – ami 12 epizód után ugyan megállt, de akkor már benne volt a bogár Leventében.

Amikor érezte, hogy még mindig van benne kraft, folytatni akarja, de a többiek elfoglaltak lettek, ő először finoman megkérdezte: srácok, mehetne ez tovább egyedül? És ezzel megszületett a Csakabaj. Új név, új formátum, egyéni stílus. A régi barátság megmaradt, a beszélgetések pedig elindultak – és most már a Transtelexen is hallgathatóak, nézhetőek.

Ami nekem ebből átjött: Levente nem csak csinálja a dolgait, hanem átgondoltan, szenvedéllyel épít valamit.

A podcastjeiben ott van a humor, a mélység, és az a lazaság, amitől az egész működik. És ami a legfontosabb: a beszélgetéseiben ott a szabadság. Ez az, ami miatt érdemes őt hallgatni.

Hogyan épül fel egy jó beszélgetés Levente szerint?

A külső körülményeket megértettem, de még mindig titok volt számomra, hogy mégis mi fogta meg igazán Leventét ebben az egész podcastesdiben. A válasza kábé úgy hangzott, hogy „minden”. De komolyan. Hol az emberek érdeklik a legjobban, akikkel beszélgethet, hol a témák, amiket boncolgatni lehet, hol meg az, hogy hogyan működik a YouTube algoritmus. Kiderült, hogy külön dokumentumban jegyzetel a podcastkészítésről, egyfajta „podcast kisokost” rak össze magának. Mondtam is neki, ha egyszer kiadhatná, mi is tanulnánk belőle.

A legnagyobb élménye mégis az, amikor emberek fókuszáltan és empátiával beszélgetnek egymással. Nem csak úgy random sörözés közben, hanem tényleg: leülnek, és félelmeiket félretéve meg merik mutatni magukat, nyitottan beszélnek magukról, a szakmájukról, a bajokról. Ez a nyitottság az, ami szerinte megsokszorozza a tudást.

És ő tényleg ezt érzi minden adás után: hogy többet tud, jobban ért dolgokat, mint bármikor azelőtt – állítása szerint még a suliban se tanult ennyit, mint az elmúlt másfél évben.

Na de miért lett a műsor neve Csak a baj? Mert szerinte mindenki ezt mondja manapság, miközben ő pont azt tapasztalta, hogy tök sok vagány dolog történik. Gyereket fotózni, kézműves termékeket látni, cégekkel dolgozni – mindenhol látott valami jót. De a közhangulat meg az, hogy „minden szar”. Innen jött a név, és a szándék, hogy ezt a negatív hozzáállást valahogy megcibálja – persze nem naivan, mert ő is érzi, hogy sok a gond, de pont ezért akar beszélgetéseket, amik építenek.

A vendégeket és témákat vagy ő maga találja ki, vagy csak belebotlik valami izgalmasba. Néha a téma jön először, néha az ember, akit muszáj megszólaltatni.

De mindig az a cél, hogy a beszélgetés értéket adjon a nézőknek – nem a magánéletbe vájkál, hanem a témát bontja ki, amit a vendég képvisel.

Nem lokális műsort akar gyártani, bár a vendégei nagy része székelyföldi

A közönségről is beszéltünk. Levente elmondta, hogy célja: bárki, aki ért magyarul, kapcsolódni tudjon. Tudatosan kerüli a lokálpatrióta skatulyát – nem akar „helyi műsor” lenni, hanem minél szélesebb körhöz szólni. Kolozsvár, Budapest, London – mindenhol van hallgatója, és ez így is marad.

Ezért is választotta a Transtelexet partnernek: hogy a Csakabaj ne helyi keretek között mozogjon, hanem országos, sőt határon túli közegben is hallgatható legyen. Emellett fontos neki a függetlenség is – nem akarja, hogy bárki megszabja, mit lehet mondani.

A politikai témákat egyelőre kerüli – nem azért, mert fél, hanem mert ha csinálja, akkor jól akarja csinálni. Nincs még elég ideje beleásni magát, és nem akar felszínes véleménytartalmat gyártani csak divatból. Már elindult a 168 óra című heti műsora, ahol finoman rákapcsol a közéletre, de a komolyabb belevágás csak akkor jön, ha lesz rá energia.

Levente nem a nulláról indul ebben sem – négy évig önkormányzati képviselő volt, pontosan tudja, mi zajlik a színfalak mögött. Épp ezért nem akar félkész véleményeket odavágni, csak hogy mondjon valamit.

A Csakabaj továbbra is kéthetente érkezik, most indul egy új mesterséges intelligenciás sorozata, lesz több egészséggel kapcsolatos epizód is, és tele van új ötlettel – az idő és energia dönti el, mit tudnak megvalósítani. A háttérben két ember dolgozik: Szabó Samu felel a technikáért, Levente pedig viszi a tartalmat.

És amit biztosan tudok: a Csak a baj nem csak beszélgetés, hanem tudás, emberi kapcsolódás és figyelmes jelenlét. Olyan, amit egyre ritkábban találni – amikor tényleg hallgatod, és nem csak hallasz, hanem része leszel annak, ami történik. Nem csak szórakoztat, hanem ad is: gondolatot, nézőpontot, új felismeréseket.

Józsa Levi az a srác, aki helyettünk is kérdez. Aki nem magát tolja előre, hanem azokat a kérdéseket, amik bennünk is felmerülnek – hogy mi, hallgatók, közelebb kerüljünk a témához, az emberhez, vagy akár saját magunkhoz is. Ezért működik, ezért marad meg.

Szóval ha olyan tartalmat keresel, ami nem csak elmond, hanem hozzátesz, irány a Transtelex és a Csakabaj – érdemes ránk kattintani.