Vida Gábor: Évtizedek óta építem a magam egyszemélyes transzilvanizmusát

Egy fiktív kisváros főterén találja magát a Senkiháza olvasója, ahol a közösség tagjai olyan látszólagos nyugalomban éldegélnek, mintha nem zúgna, áradna körülöttük a történelem. Namajdot, az unalmas kisvároskát azonban a nagypolitikánál sokkal inkább érdekli egy új jövevény megérkezése a településre: Matei Călugăr vagy magyarosan Kalagor Máté, oklevél nélküli mérnök azt ígéri, hogy megjavítja a város rég tönkrement vízturbináját. A bizonytalan identitású idegen lehet román, lehet magyar is, de az is lehet, hogy nem tartozik sehova, egy senkiházi, akit a történelem jól megforgat, majd kiköp, és magára hagy. Akárcsak Namajd többi lakóját.

Marosvásárhelyen, a Látó szerkesztőségének árnyékos szobájában beszélgettünk Vida Gáborral. Az irodalomba, Senkiháza történetébe és szereplői közé azonban mindegyre benyomult a jelen a maga kérdéseivel: politika, medvék, románok, Horthy-nosztalgia, még Orbán Viktor sem maradt ki. A beszélgetés során pedig élőben megtapasztalhattuk, hogyan képes Vida Gábor a magyar és román viszonyt egy mondatban megfogalmazni, a vadászok és környezetvédők képmutatását egyszerre érzékeltetni, és legfőképp az erdélyi ambivalens „igazságainkra” pontosan rátapintani. Kényelmesen elidőztünk egy-egy témánál, majd hirtelen, könyörtelenül, egyetlen rövid mondatban félelmetes erővel mutatta fel a diagnózist. Aztán mentünk tovább, bejártuk vele a kisvárost, megismertük a namajdi színes világot a pópával, csendőrrel, gyárossal és fényképésszel, de legfőképpen azt, hogy mit gondol a szerző a máról, amely nem értelmezhető a múlt nélkül, ahova mindegyre visszatér regényeiben.

Miért vagy leragadva a világháborúk korszakánál, mi az, amit ki akarsz ebből bogozni?

Meg akarom érteni őket, hogy aztán megérthessem azt, ami velem történt.

És mire jutottál?

Megértettem azt, amit nem értünk. Vagy amit nem értek. Van a történelemnek, egy jól belénk sulykolt menete, de emellett van több másik is. Nem csak az a fontos, hogyan történtek az események, hanem hogyan éltek azok az emberek. Arról általában nem tudunk semmit, a történeti tudatunk pusztul, azt gondoljuk, mindig mindenütt az emberek ugyanolyanok voltak, mint mi. Ugyanazt csinálták, csak mondjuk más ruhát hordtak. Pedig nem. Van, amikor mást gondolnak, másként éreznek, másként viselkednek, más dolog lelkesíti őket. A nagyszüleink ugyanazokról a dolgokról teljesen mást gondoltak, mint mi. Ez volt az, ami engem izgatott, ezt a másik világot igyekeztem megragadni.

A másik dolog az, hogy az elmúlt száz évben mindig olyan korszakokat éltünk, amelyekben csomó mindenről nem lehetett beszélni. Nem lehetett kutatni, utánamenni, nem lehetett föllapozni a régi sajtót, elővenni memoárokat és feljegyzéseket, mert valamelyik politikai szereplőt vagy főszerkesztőt, cenzort, állami hivatalnokot zavarta volna. És most egy ilyen hiátusban élünk, most nagyon sok mindent le lehet írni, el lehet olvasni, ki lehet kutatni abból, amit 50 évvel ezelőtt nem lehetett.

Meg kell becsülni ezt az időszakot, mert el fog múlni, látjuk, hogy múlik el. A szabadság az olyan dolog, amit vissza szoktak vonni.

Most még egy teljesen laza és szabad időszakban élünk, nincs olyan hatóság, amelyik azt mondja, hogy márpedig erről nem szabad írni, ha te erről írsz, elviszünk, letartóztatunk, kiebrudalunk az országból, nincs ilyen. Gondoljuk el, hogy a '80-as években arról írt volna valaki, hogyan vonult be Horthy Marosvásárhelyre. Magyar filmhíradók voltak itt-ott, úgy ahogy, cenzúrázva, rövid szekvenciákban, néha egy-egy fénykép is előkerült, amit a nagyapák eldugva őriztek, s időnként megmutatták, hogy milyenek voltak fiatalon, amikor Horthy katonái vagy kakastollas csendőrök voltak. Ott voltak ezek a „büszkeség-tárgyak”, de nem lehetett erről beszélni, holott mindenkit ez foglalkoztatott.

Szerinted azért, mert kibeszéletlenek maradtak ezek a történetek lett egy dicsfényük? Vagy ez általában jellemző az emberekre, hogy mindig csak a jóra emlékeznek és az árnyoldalakat figyelmen kívül hagyják?

Szelektív a memóriánk, ez kétségtelen. Pedig pótolhatók a hiányosságok: a 90-es évektől ránk szakadt egy óriási irodalom, hihetetlen mennyiségű, csupán félig-meddig föltárt történeti anyag arról, hogy mi is történt itt valójában. Engem ez izgatott. Ma is foglalkoztat, bár megfogadtam, hogy sem első, sem második világháborús anyagokat egy ideig nem lapozok, és nem olvasok cikkeket, könyveket erről, de hát nem olyan könnyű ennek ellenállni.

Hol kezdted a kutatást?

Mikor a '90-es években elkezdett a csapból is Trianon folyni, felmerült bennem, hogy ennek utána kellene nézni, mi ez az egész. És amikor valamit megértettem, lett húsz új kérdésem. Kiderült, hogy nem értek a történelemhez, nem ismerem Magyarországot, nem ismerem az első világháborús események krónikáját, egy csomó mindent nem tudok.

Hát, Mohácsig éppen nem kellett visszamennem, de a pragmatica sanctióig és az ónodi országgyűlésig igen, hogy mi is van a magyar történelemben? De hát engem nem csak a nagy politikatörténet érdekelt, hanem a mindennapok mikrotörténelme meg a technikatörténet a vasúttól a gőzhajózásig, és amikor megvolt az Ahol az ő lelke, és a hiányos műveltségem pontra tételét úgy, ahogy foltozva elvégeztem, akkor kiderült, rengeteg sztori és történet maradt, mert 1923-ban nem ért véget a világ.

Van egy sor olyan történetünk, ami az első világháborúban kezdődik, és a délszláv háborúban ért véget, vagy még ott sem. Tehát nincs a dolgoknak vége. És akkor azt mondtam, hogy jó, az első világháború után kéne írni egy második világháborús regényt. Nézzük meg, akkor mi történt emberekkel, hogyan éltek, mit tudunk erről mesélni. És igen, izgatott ez a kor is, nagyon. Öregemberek közt nőttem fel, gyerekfejjel már megértettem, hogy a nagyapámék korosztálya számára ez volt a legfontosabb esemény az életükben.

Meséltek neked erről?

Nem mesélt mindenki. Az orosz hadifogságból hazatértek sokszor egy szót nem szóltak arról, hogy mi történt. Nagyapám viszont elmondta, hogy azzal engedték haza őket, hogy „amit itt láttak, s hallottak, azt felejtsék el, arról soha senkinek egy szót sem.” El is teltek évtizedek, amíg az emberek elkezdtek erről beszélni.

Emlékezzünk arra, hogy amikor Nemeskürty István megírta a Requiem egy elfelejtett hadseregért című könyvét, vagy Sára Sándor, amikor leforgatta azt a monstre dokumentumfilm-sorozatát a Don-kanyarról, rengeteg emberből szakadtak fel ezek a történetek. Addig soha egy szót nem mondtak arról, mi is történt velük. És nagyon nehéz ezeket a dolgokat összeszedni, mert ugye, Magyarország egy második vesztes háborúban vett részt, az erdélyi magyarság úgyszintén. Válaszaink nincsenek arra, hogy miért történt ez így, és marad a kérdés is, hogy mihez kezdünk ezzel, hiszen a lövészárkok meg a fedezékek még mindig ott vannak kint az erdőben. Akárhova megy az ember, mindenütt katonatemetők vannak.

Bár folyamatosan trianonozunk, az az érzésem, az erdélyi magyarság még mindig nem tud mit kezdeni az első-második világháborús vesztes történeteivel. Ráadásul most már olyan piedesztálra emelték, olyan kultusza lett, hogy esély sincs rendezni dolgainkat. Te hogy látod ezt?

Hogy a politikai döntéshozók mit csinálnak, az ő dolguk, nem tudunk beleszólni. Saját szuverén logikájuk, bölcsességük szerint dolgoznak, és irányítják a hivatalos emlékezetpolitikát.

Ezek a kicsi nyomorult államok, se pénzük, se hadseregük, se megbízható konszolidált viszonyaik, se egy rátermett, kipróbált hatalmi elitjük, hivatalos rétegük tulajdonképpen nincsen, állandóan improvizálnak, és nem is szabad ezt számonkérni. Olyan, amilyen. És egy nagyhatalom azt csinál egy kishatalommal, amit akar.

A társadalomnak azonban, amely folyamatosan rákényszerül arra, hogy a nagyon rosszról azt mondja, ez nagyon jó, és szeresse azt, ami van, holott döglik bele, sokkal nehezebb a helyzete, mint a politikai döntéshozónak. A politikai döntéshozó, ha nagyot hibázik, akkor emigrál.

Elmegy Estorilba, mint Horthy, vagy kimenekítik, mint Rákosit a Szovjetunióba, és békésen éldegélnek, amíg meg nem halnak, őket nem kell félteni. Egyet lőttek agyon, Ceaușescut. Meg a második háború után Szálasit meg Antonescut, de ezek a rendhagyó esetek.

Az, hogy mi mit csinálunk velük, vagy nélkülük, de együtt és egymással, az a nagy probléma. Megjöttek az első világháborúból a nagypapák, fél lábbal, fél karral, és be kellett állni dolgozni, és túl kellett élni. A hadi özvegyek, ha ügyesek voltak, kaptak trafikjogot. És ezzel ki lettek fizetve, miközben nyögött egy egész társadalom a háború után, és az emberek nyomorogtak évtizedekig, hogy az ország kifizesse a háborús kártérítést. És az egésznek a pszichés tehertételéről még nem is beszéltünk, hogy mit jelentett a családok számára olyan emberek mellett leélni az életet, akik súlyos háborús traumákat hordoztak.

A magyar társadalomnak ezeket a XX. századi kudarctörténeteket pontosan ebben a kibeszélhetetlenségben nagyon nehéz volt hurcolni. Tehát, hogy van valami, amitől nyomorultak vagyunk, amitől frusztráltak vagyunk, amitől betegek vagyunk, de arról nem lehet beszélni, mindig valami másról kell beszélni, és ez száz éven át történt.

És történik most is?

Most is, hogyne. Azért van ez a nagy Horthy-nosztalgia és a keresztény kurzus iránti ébredés, meg egyáltalán, azért zsidózunk már megint Erdélyben, holott nincsenek is már zsidók igazából.

Ez egy rosszul adminisztrált múlt. Már megint.

Alapvetően az erdélyi magyar társadalom zöme mindig a magyar kormányhoz és az uralkodó magyar rezsimhez társul. És nincs amiért ezen csodálkozni. A párizsi lázadásban is az arabokkal tartunk. Basszák meg Párizsukat. Igen, ezt érzi az erdélyi magyar: basszák szét, megérdemlik. És aztán majd nekiállunk a következő cigánypogromnak.

A nacionalizmus egy vallás. És sokan ott tévednek, hogy nem néznek szembe vele, hogy ez mi is valójában. Hogy az emberek nyolcvan százalékának szüksége van a vallásra, valamilyen pszeudo vallási történetre. A párizsi arab nem éhezik. Mit akar ő? Shariját, Isten országát akarja felépíteni Európában és Párizsban is, ugye? A németországi ötmillió török mit akar Németországban? Mecsetet és Erdogant. Ugyanilyen vallásos a román ortodoxia is. Nemzet katedrálisát építenek, Isten országát a földi országban. Ez a népi vallásosság, és ez ezen a tájon működik.

Ezt ismerte fel Orbán Viktor, hogy a magyar társadalomnak szüksége van erre a nemzeti hóbortra és hóbeleváncra, amiben a románok és a szerbek és a környéken levő kis népek szinte egytől egyig dagonyáznak. Ötven éven át Magyarországon el volt fojtva, de most nehéz visszazárni a szellemet palackba. Az erdélyieknek nem is kell több, száz éve nem lehetett egy szép magyar zászlós, felvonulós, székely ruhás, csűrdöngölős, kivilágos kivirradtig világ. Kellett ez a fajta cirkusz és ez a fajta showműsor, attrakció, aminek megvan a maga politikai hozadéka is, nincs mit tenni. Hiába próbálunk bármilyen szép, európai, „szeressük egymást gyerekek”-ideológiát szembe helyezni vele.

Ebben a múltban helyezted el a történeted. Erdély, amikor a Senkiháza sztorija kezdődik, a 30-as éveket morzsolgatja, még nincs háború, de nyugalom sincs.

Ahhoz képest, ami azután jött, a '30-as évek gazdasági válsága egy nyugodt, joviális kiegyensúlyozott korszaknak tűnik. Közben szegénység volt meg összeomlás, de falun az emberek ezt nem érzékelték, mert abból éltek, amit megtermeltek. Önellátó gazdálkodás folyt, sokat dolgoztak, kis haszonért. Azóta ez változott, most keveset vagyunk hajlandóak dolgozni, és nagy nyereséget akarunk. Az tehát egy békés időszak volt, minden felfordulás ellenére.

Mint ahogy a mostani korszak is az: a jólét csúcsán élünk. Iszonyúan kétségbe vagyunk esve, borzasztó rossznak érezzük, és panaszkodunk, és világgá akarunk menni, és egyáltalán. S ha – ne adj isten – becsapódnának az első rakéták, azonnal rájönnénk, hogy az aranykorban éltünk. Sok pszichés bántalmunk van, de amúgy konkrét, nagy baj nincsen.

Pedig, amint mondtad, folyamatosan más korokat sírunk vissza. Az úgynevezett hagyományápolásnak is mintha az volna az egyik fő üzenete, hogy régen volt jó, nem most.

Ezt a XX. században többször láttuk. Mindig van egy ilyen retrospektív nosztalgiánk, ciklikusan előjön. Most Erdélyben a '40-es éveket, a Horthy-korszakot sírják vissza sokan. Kialakult róla egy hamis nosztalgia, mert akkor hirtelen minden piros-fehér-zöldbe öltözött. Különben az erdélyi mentalitásban mindig azt gondoljuk, hogy a romániai magyarság a modern, kulturált, demokratikus, polgári hagyományt képviseli. Nem igaz. Az erdélyi magyarság ugyanolyan nacionalista, mint a román.

Ha piros-fehér-zöldben van a szalámi, akkor az jobb, mint a piros-sárga-kék, pedig ugyanaz a szalámi.

Mondok erre egy példát. Az erdélyi magyarság iszonyattal és félelemmel nézte, hogy a vasgárda milyen zsidóellenes akciókat hajt végre Erdélyben, hisz Váradon is volt pogrom, Kolozsváron, Máramarosszigeten stb. Egymást érték a merényletek, zsidók meghurcolása, és mindenki szörnyülködve tette szóvá. Horthyék bevonultak, két hét után itt is életbe léptek a zsidótörvények, és az erdélyi magyarságnak egyetlen szava nem volt. Nem semmi ez, ugye? Ugyanaz az antiszemita szöveg, magyarul már jó.

A '40-es évek, a kis magyar világ tehát egy olyan nosztalgiatárgy, amiről már alig tudunk valamit, néha föl-fölsejlik, hogy ott sem volt minden rendben, de foggal-körömmel ragaszkodunk hozzá.

A Sztálin által létrehozott Magyar Autonóm Tartomány az 50-60-as évekből is egy hasonló nosztalgiatárgy. „Jó volt. Dolgoztunk. Volt munkahely. Cigányoknak is kellett dolgozni. Kötelezték őket. Mindenkit. Rend volt, fegyelem.” – halljuk sokszor. Minden jó volt akkor itt Erdélyben, magyar volt a rendőr, a szekus, a párttitkár, a teljes elnyomó gépezet. Ennyit akarunk tulajdonképpen most is. Hogyan éltünk, milyen volt valóban, az már Viskyre tartozik. Meg a Tompa Andreára.

Meg a Vida Gáborra. Regényedben egyetlen településbe sűrítetted a 30-as, 40-es évek Erdélyének társadalmát. Ha megismerjük Namajdot és lakóit, megtudjuk milyen lehetett akkor az élet. Meg felismerjük, hogy mi az, amit azóta hurcolunk magunkkal megoldatlan problémaként. És azt is, hogy mit veszítettünk el, amihez lehet jobban kellett volna ragaszkodni.

Volt egy csomó olyan erdélyi kisváros, ahol mindenféle népek laktak: Dés, Torda, Erzsébetváros, Szamosújvár, Déva, Beszterce, Máramarossziget, Dicsőszentmárton. Kis települések voltak, etnikailag is sokszínűek, de különböző habitusú, műveltségű társadalmi osztályba tartozó emberek éltek egy kis területen. Volt egy iparosság, egy értelmiség, mindig volt jegyző, tanító, orvos, pap, lódoktor. Két-három birtokos, egy vállalkozó, szeszgyár-, cséplőgép-tulajdonos, nagygazdák, tehát egy sokkal színesebb társadalom, mint ma van ezeken a településeken.

Nyárádszereda például, ahol lakom. Örmények, zsidók laktak ott a magyarokkal együtt, a zsidókat elvitték, a zsinagógát lebontották. A mostani kávéház '34-ben épült, az ipartestület székhelye volt, a márványtábla most is ott van, hogy kik mennyit adakoztak, hogy megépülhessen. A 30-as évek elején betiltják Romániában a szerencsejátékot, a rulettet és a kártyajátékokat, a römit viszont nem. És ebben a házban azóta römiznek. Ők sem tudják már, hogy miért.

Voltak tehát ezek az urbánus falvak, iskolával, több templommal, főtérrel. A centralizáló állam azonban szétverte őket. Elnémította, visszaszorította, a helyi elitet, fölszámolta a legényegyleteket, cséplő bandákat, borszövetkezeteket, mindenféle társulást. Mindent állami kézbe vett és megfojtott.

Eltelt így egy fél évszázad, most meg azt szeretné szintén az állam, hogy csináljuk vissza és működtessük ezt a világot, csak nincs hozzá semmi, lebontották azt a fajta társadalmat. Olyan kicsi helyeken voltak újságok, hogy ma el se hisszük, mert volt, aki előfizetett rá. Olvasni se tudnak már az emberek. Miközben internet van, meg GPS van, meg okostelefon a zsebében mindenkinek. Ez egy másfajta világ, egy másfajta centralizáció tulajdonképpen.

Most már a nagyobb települések is kezdenek szétesni, milliók mentek el Romániából.

Aki nyelvet tud, és valami szakmája van, az indul világgá. A helyben levő értelmiséget, szakképzett embereket nem tudja megtartani ez a társadalom. Azt azért tudni kell, hogy nem akkor megyünk el, amikor a legrosszabb, hanem amikor lehet.

Sose akkor emigrálnak az emberek, amikor annyira rossz az élet, hogy döglenek éhen, olyankor maradnak.

Mikor viszont lehet jönni-menni, úgy elmegyünk, vissza se nézünk. Csak azzal foglalkozunk, amivel érdemes. Amivel nem érdemes, azzal nem foglalkozik senki. Úgyhogy van a gonosz politika, a gonosz hatalom, de könnyű dolga van, könnyű azt csinálni ebben a társadalomban, amit akar.

A Senkiháza olyan értelemben is rendhagyó a kortárs magyar prózában, hogy a főszereplő etnikuma bizonytalan. A nevét sokféleképpen ejtik, írják, magyarosan is meg románul is tökéletesen működik, és ő az, aki mindkét közösségben jól érzi magát. Hogyhogy nem egy színmagyart választottál főhősnek?

Szilágyi N. Sándortól hallottam a 90-es években, hogy úgy telt itt el velünk száz év az erdélyi magyar irodalomban, hogy a könyvekből nem derül ki, hogy itt románok is élnek. Van egy-egy juhász, az Ábel a rengetegben Surgyelán, a csendőr meg egy-két negatív szereplő, a gonosz jegyző, a szakállas pópa, de azon túl nincs román társadalomábrázolás.

Mivel szinte teljes szegregációban élünk, nem sokat tudunk a románokról. És ennek a furcsa vetülete az irodalomban is érződik.

Itt nem csak arról van szó, hogy az ember mit akar írni, hanem hogy mit enged meg a nyelv, mit enged a kollektív tudás. Mivel egy meghosszabbított Magyarországban élünk mentálisan, a szépirodalom sem tükrözhet más állapotot. Engem viszont nagyon izgatott, hogy lépjek ki ebből a sémából.

És azt mondtam, én ezt az egy országot ismerem alaposan, ezt írjam bele a könyvbe. Milyen lehetett egy '30-as, '40-es évekbeli ember, aki Bukarestben él. Elég régóta van Bukarestnek magyar kolóniája, még a 48-as szabadságharc óta. Volt egy kozmopolita magyarság a román fővárosban, amelyik románul is, magyarul is tudott, Romániában élt, de jól ismerte a magyar kultúrát, és sokkal nyitottabb volt, mint az erdélyi beszűkült nacionalisták.

Úgy tudom, vannak román felmenőid. Ezért izgatott ez a nézőpont? Kicsit magadat is beleírtad?

Nem, magamat nem írtam bele, bár én is egy ilyenszerű kozmopolita magyar vagyok, azt gondolom. Sose éltem Bukarestben, de egy abszolút román többségű környezetben nőttem fel. Ha nem birkák voltak körülöttem, akkor románok voltak. Én már román óvodába jártam, középiskolába, hadseregbe, gyárba, teljesen román környezetben szocializálódtam. Valójában Vásárhelyre kerülésemmel kezdtem elfelejteni Romániát.

Amúgy dédapám román juhász volt. Mind a két nagyapám ilyen jövő-menő, falusi emberként juhokat tartott, kint élték az egész életüket a mezőn, mindig elvittek az erdőbe, fáért, karóért, gombászni, halászni. Kihajtottuk az állatokat a legelőre, szénát csináltunk, és meséltek arról, hogy milyen volt régen az élet, amikor még volt hal a vizekben, és volt széna a mezőn. Észre se vettem, és a természetjárás lett a mániám.

Erdélyben igazából kirándulni lehet jól. Van még erdő, van természet. Itt még ingyen bemehetsz a Bözödi-tóba. Nem olyan, mint a Balaton. Nincs teljesen körbelakva, körbe lesz ez is, de még kimehetsz a faluból, az út kivisz az erdőbe, és a szabadban vagy, szabad vagy. Európában ilyen már nincs, minden be van lakva. Persze, már látszik itt is az irány, mindenütt házak épülnek: az erdőben, a mezőn, falvak között, mindenütt. Aztán sírnak, ha bejön a medve az udvarra.

Amúgy épp egy medve megjelenésével végződik a regényed. Találkoztál már medvével?

Sokszor. Gyerekkorom óta olyan helyeken járok, ahol medve van, mindig is volt medve. Gyakran láttam, gyakran látok, fényképeztem is többször, erdőben is, egyedül is, éjszaka is.

Bánt a medve?

Nem. Az óvatossági rendszabályokat be kell tartani, és akkor nincs gond. A biciklis közlekedés sokkal veszélyesebb, mint a medvével való találkozás. Nem szabad odamenni hozzá, nem szabad közel kerülni hozzá. Ha jön, zajt kell ütni, és elmegy.

Ugyanakkor, ha beszokik egy gyümölcsösbe, háztáji gazdaságba, esztenába, rengeteg kellemetlenséget tud okozni. Nem leszek népszerű, de el kell mondanom, hogy azokat a medvéket, amelyek rendszeresen bejárnak a városba, és megdézsmálnak gazdaságokat, ki kell lőni, mert nincs mit kezdeni velük. El lehet vinni messzire, de megszokta az embert, itt már akkora erdők nincsenek, hogy elkerülhesse a településeket. Egy napi járással én is bejutok bármelyik erdőből egy faluba, hát még a medve, amelyik egy éjszaka 100 kilométert is megtehet. Visszatalál oda, ahonnan befogták. Elviszik, három nap múlva újra ott van. Tehát azt a medvét, amelyik bejár a falvakba, minden további nélkül ki kell lőni.

Ezzel valóban nem leszel népszerű a zöldek között. Egyébként a medve-kérdés is politikai kérdés lett már. Tapasztaltad?

Minden politikai kérdés. És épp ezért nem rendezték tisztességesen. Ha egy hatóság nem tartja kézben a vadállományt, az emberek elkezdenek önbíráskodó módon fellépni. Hurkot tesznek, csapóvasat, összeállnak falusiak öten-hatan lándzsával, főleg az apraját megszurkálják, csúnya dolgok ezek. A sebzett medve valahova elhúzódik a bozótba, az ott az időzített bomba. Na, arra, mikor rámegy a gombász, vége van mindennek.

Az egy nagyon-nagyon buta ötlet, hogy egyetlen állatfajt kiemelünk az erdőből, mert mi ezt megvédjük, és a többit nem. Nem egy állat él az erdőben, mindenkinek hely kell. Itt nincsenek akkora erdők, hogy szabadon lehessen mindent engedni. Itt az emberi beavatkozás évszázadok óta megvan, nem ma kezdődött. A mostani helyzet pontosan azt jelzi, hogy az érintett érdekcsoportok képtelenek leülni, érdemben megbeszélni a problémát. Mindenki csak a saját akaratérvényesítésével foglalkozik, hogy a másik mit gondol, nem érdekes. És ez a baj.

Azt akarod mondani, hogy a környezetvédők is elvetik a sulykot?

A környezetvédelem is egy biznisz. Jól élnek belőle néhányan, nem sokan, de néhányan kurva jól. A vadászok úgyszintén. Eljön a nyugati vadász, és egy zsák pénzt kifizet a medve bőréért. Két medvéből egy átlagos vadásztársaság elvan egy évben. A selejtezés, az etetés, a védelem, a kerítések, az adók, minden kijön belőle. A nagy öreg bakmedve semmire nem jó. Ő mehet trófeának és szalámiba. Nem lehet kilőni, nincs bevétel. Mit csinál a vadász? Lő azt, amit lehet. Kettőt bejelent, hármat nem. Orvvadász. Olyan orvvadászat zajlik Romániában, hogy elképzelni sem lehet a méreteit. A medveprobléma csak az egyik nagy baj ebből.

A román-magyar együttélés még a medve-kérdésnél is megosztóbb. Kalagor figuráját úgy építetted fel, hogy nem tudjuk pontosan, román-e vagy magyar, de otthon van mind a két helyzetben. Mindeközben Erdélyben ma azt látjuk, hogy a magyarok inkább bezárkóznak, lemondanak arról, hogy románul megtanuljanak rendesen, és sokszor épp emiatt kell elhagyniuk szülőföldjüket. Van ebből az ellentétből kiút?

Ott, ahol az embert valamilyen módon piszkálják a nemzetiségéért, nehéz erről kiegyensúlyozottan beszélni. Amikor az embernek étteremben, vonaton odaszólnak a románok, hogy tessék románul beszélni, mert ez Románia. Ezen mindenki átesett, és ez a '20-as, '30-as években is gyakori volt Erdélyben. Ezt nem csak a tanító vagy az asztalszomszéd tehette meg, hanem megtette a rendőr és az ügyvéd, a jegyző stb., ezek súlyos drámák voltak, és generációs trauma lett belőlük.

Két dolog jött ilyenkor elő, az egyik, hogy csak azért sem. A másik, hogy felnőtt korban ezt a nyelvi deficitet ledolgozni nehéz volt. Ha már próbált valaki felnőtt fejjel idegen nyelvet tanulni, akkor tudja, mit kínlódik az ember a némettel vagy az angollal: évek munkája, és ha rosszindulatú közegben vagy, akkor mindig szembe röhögnek, mindig megjegyzést tesznek, gáncsolnak, fikázzák az embert.

Engem például Pesten javítanak ki sokszor, hogy ezt a szót nem ismerjük, azt mi nem így mondjuk. Azt szoktam válaszolni, elnézést kérek, de hát ez Arany János, meg Jókai szava, nem én találtam ki. Számomra Budapest egy ilyen nyelvi rigorózus, számonkérő, megjegyzést tevő közeg.

Bukarestben mindenki örül, hogy beszélek románul. Megállapítják, hogy erdélyi akcentusom van, és amikor hozzáteszem, hogy magyar vagyok, akkor gratulálnak, hogy milyen jól beszélem az állam nyelvét. Ott soha nem javított ki senki, Pesten állandóan.

Mi a recept a románnyelv-tanulásra szerinted?

Gyerekkorban kell tanulni idegen nyelvet, legalább egyet. Legalább az angolt jó volna tudni, de aki veszi a fáradtságot és románul megtanul, látni fogja, hogy a román se nehezebb nyelv, mint a többi.

Aki azt mondja, hogy Erdélyben akar maradni, a szülőföldet őrizni, és nem tud románul, az súlyos hibát követ el. Amíg itthon, Romániában kellett boldogulni, addig nem volt nyelvi probléma, mindenki beszélt románul, amióta ki lehet menni
és Magyarországon lehet munkát vállalni és elhelyezkedni, át lehet telepedni, már nem érzi fontosnak a székely fiatal, hogy a románt megtanulja.

Különben ehhez kapcsolódik egy másik aggasztó jelenség: ahogy Erdélyből a magyar értelmiség elszivárog, egyre több falusi ember lesz a városban. Kolozsvárnak is ez a baja: már rég nem a nagyvárosi polgárok lakják, hanem a székelyföldi beköltözők. Harminc évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy a kolozsvári gyerekek nem tudnak románul, fel sem merült ez a dolog, ugye? Most az van, hogy jön a Székelyföld mindenestül, a maga szegregált világával, akár egyetemi ifjúság, akár már családot alapított felnőttek, és nem tanulnak meg románul, úgyis ott az angol, aztán úgyis el fogunk menni Magyarországra. Ennek ez az egyszerű magyarázata.

Ezek a szólamok, hogy szülőföld és anyanyelv és megmaradás nem őszinték. Egy lófaszt akarunk megmaradni, el akarunk menni oda, ahol jobb.

És ezzel nincs semmi baj. El lehet menni oda, ahol jobb. A zsidók is elmentek, mert volt hova. A németek is elmentek, mert volt hova. De akkor ne játsszuk el, hogy itt akarok maradni, de nem vagyok hajlandó minimálisan se integrálódni abba a világba, ami körülöttem van, csak mondjuk a miccs és a pacalleves, meg a zakuszka szintjén, mert azért az fontos.

De te nem mennél. Miért?

Én évtizedek óta építgetem a magam egyszemélyes transzszilvanizmusát, és találtam néhány embert, aki ezt így gondolja továbbra is, lehet, hogy nem is vagyunk annyira kevesen. Aki elmegy, elmegy, visszajönni nem lehet. Aki elmegy Erdélyből magyarként, az egy helyet visz el magával. Megszűnik az a hely.

Pedig ez egy élhető ország, mert itt egy másfajta érzelmi kultúra van. Még nyitottak, befogadóak az emberek.

Románia sokkal jobb hangulatú ország, mint például Magyarország.

Nem igaz, hogy leköröztük a magyarokat. Magyarország egy rendezett, jobban működő, tisztább, kulturáltabb, összeszedettebb hely. De Románia kedélyesebb, jobb kedvű, jobb hangulatú. Itt a politika miatt csak mi, magyarok szoktunk összeveszni egymással. A románoknak legyen miccs és sör, nem foglalkoznak politikával. Mindenki egyformán nacionalista, mindenki magyarellenes, a balos értelmiségtől az ultrajobbig. Van egy standard nacionalizmus, 100 éves, még mindig működik, ezzel se sokat bajlódnak már.

Nagyon sok igazságot, mondhatnám axiómát fogalmaztál meg, amióta beszélgetünk, holott azzal zárod a regényed, hogy az igazsággal adós maradsz.

Hát ha egy tanulságot leszűrhetek a könyvből, azon túl, hogy jó volt nekem, mert sok mindent megtudtam én is regényírás közben, akkor az, hogy attól, amire vágyunk és amink nincs, nem látjuk azt, amink van. És nem tudjuk megbecsülni azt, amink van. Eladjuk, eltékozoljuk, elszórjuk fölöslegesen arra érdemteleneknek. Ez a tanulság, igen.