Azt hiszem, pár év múlva a településünk csak egy vakációs falu lesz a franciáknak

Bár a Romániában utazgató turisták legtöbbje már megcsodálta a Bánffyhunyadon felhúzott hatalmas, színes, csillogó bádoggal fedett palotákat, nem ez az egyetlen ilyen jellegű látványosság az országban. Kicsit félreesőbb helyen, Szatmár megyében, a román-ukrán határ közelében fekvő Avasban is meghökkentő látvány fogadja az utazókat. A romapalotákkal ellentétben, ahol a kaotikusan alkalmazott, tiritarka díszítőelemekben és az építészeti megoldásokban fellelhető némi hasonlóság, egyfajta helyi stílus, az avasiak, azaz a vasányok építményeiből talán csak a grandománia az, ami mindenhonnan visszaköszön. Az egyenes vonalú, modernnek ható épületek mellett a boltíves formák is megjelennek, de olyan is akad közöttük, ami a francia kastélyok díszített, szobrokkal telerakott kinézetét próbálja utánozni.

Aki átutazik a településen, biztos nem felejti el az élményt: az avasi községben nincsenek földszintes házak. És tömbházak sem. A hivatalosan háromezres település olyan, mintha kizárólag újgazdagok laknák, akik abból űznek sportot, hogy kinek van nagyobb és gazdagabban díszített háza. Nem véletlenül nevezték már sokan Románia leggazdagabb falujának. Tiritarka összképet adó, különböző, élénk színekre festett és különféle stílusban kialakított épületek sorjáznak. Embert viszont, a nyári építkezési vakációt, illetve a téli ünnepeket kivéve, alig látni a faluban. Illetve jobbára csak időseket, gyerekeket, valamint azokat a lakókat, akik – a sorból kilógva – mégis úgy döntöttek, hogy otthon próbálnak szerencsét.

Avasújfalu lakóinak többsége ugyanis – hasonlóan a környező, szintén vasányok által lakott falvakhoz – külföldön dolgozik. A férfiak zöme az építőiparban robotol, a nők pedig takarítanak, háztartási munkákat végeznek Nyugat-Európában. Egyesek igen szerény körülmények között, spórolva élik a mindennapjaikat, az összekuporgatott pénzt pedig itthon fektetik be: építik, bővítik, csinosítják az emeletes házakat, sokszor kettőt is egyetlen portán. Csak az a kérdés, hogy minek, hiszen az év tizenkét hónapjából több mint tízet külföldön tartózkodnak.

Viszont amikor hazajönnek, augusztusban és decemberben, felforgatják a vidéket: minden ház előtt luxuskocsik parkolnak és heteken át folyik a dínomdánom. Egymást érik a lagzik, keresztelők, eljegyzések, olyan sok az esemény, hogy a hétvégék nem is elegek. Nem ritka, hogy hétfőn, szerdán vagy csütörtökön is lagziznak, hogy beleférjenek a szabadságolás időszakába. Ezeken az eseményeken pedig nagyon sokan összegyűlnek, a közeli Ráksán például azért épített az önkormányzat egy 1700 férőhelyes rendezvénytermet, mert kisebbe nemigen férne el a násznép. Az Avasban márpedig az ilyen, családi események is jórészt a pénzről szólnak. Meg kell hálálni az adományokat, vissza kell járni a lagzikba, keresztelőkre, hogy viszonozni tudják a rokonok, barátok szívességeit, ezt pedig csak úgy lehet megoldani, ha mindent az itthon töltött rövid időszakba zsúfolnak be.

Nyilván, az öltözködésnek is megadják a módját: ahogy mondani szokták, továbbfejlesztették a népviseletüket, a sokkal több rend szoknya, a sok-sok gyöngy és egyéb dísz, és a drágább anyagok miatt egy vasány fiatal ünnepi ruhája több ezer euróba is belekerülhet, különösen a lányoké. De ezt is beszerzik, mert a megkeresett és összespórolt pénz megmutatása, úgy tűnik, mindent felülír.

„A kommunizmus miatt eltűnt a hagyományos kultúrában gyökerező értékrend. Így az emberek egy olyan skála szerint kezdték el rangsorolni az értékeiket, melyben a vagyon volt a legfontosabb” – mondta el Ana Ludusan szociológus a Romania Liberănek az avasi falvak építkezése kapcsán. Szerinte az erőforrásokkal való helytelen gazdálkodás is visszaköszön az avasi palotákban. Úgy vélte, a helyi hatóságoknak sokkal többet kellett volna tenniük annak érdekében, hogy az emberek a pénzüket inkább oly módon fektessék be, hogy ezzel munkahelyeket teremtsenek és profitot termeljenek.

Hogy a palotaépítési láz mikor tört ki a községben és hogyan uralkodott el ennyire, nem tudni egész pontosan, az viszont biztos, hogy az emeletes házak többségét már 40-50 éve húzták fel. Nem elégedtek meg a mezőgazdasági termelőszövetkezetek által nyújtott szerényebb lehetőségekkel, ezért jól fizető, kemény munkákra szegődtek el. Férfiak és nők egyaránt az államilag szervezett erdőkitermeléseken, folyószabályozásokon, bányákban húztak, mindent elvállaltak, amivel sokat lehetett keresni.

„Én is jártam erdőirtáson dolgozni, amikor még lány voltam, nagyon nehéz volt, de hát mindenki ezt csinálta, így mentem én is” – emlékezett vissza nekünk Maria, az egyik helyi üzletben áruló nő. A '89-es rendszerváltás után, követve a többi falubelijét, szintén szerencsét próbált külföldön is. Viszont nem tetszett neki Franciaország, így hazajött, és azóta nem is járt Nyugaton.

„Kinn is nagyon nehéz volt, üresen maradt házakban, szükséglakásokban húztuk meg magunkat. Eléggé lerobbantak voltak, nem volt rajtuk sem ajtó, sem ablak. A lomtalanítások alkalmával szedtünk össze magunknak matracokat és néhány bútordarabot. Én hírlapokat árultam, de nem szerettem, a nyelvet sem sikerült megtanulnom” – mesélte. Panaszra viszont nincs oka: otthon is megtalálták a számításukat, például a bolt is a sajátjuk, és persze a szintén hatalmas épület, amelynek a földszintjén árulnak. Ha külföldön él, ha otthon, a vasány ember keményen dolgozik, mondta, és szemléltetésképpen, némileg büszkén arra is felhívta a figyelmünket, hogy kocsma egyáltalán nincs a településen. Hogy miért hajtanak ennyire, arra nem válaszolt, csak a vállát vonogatta: mindenki így él, senki nem akar kilógni a sorból.

Régebben, főleg az EU-csatlakozás előtt, komoly gondot jelentett a gyerekek felügyelete. Mivel nem lehetett úgy járni külföldre, mint 2007 után, a legtöbb külföldi munkavállaló itthon hagyta a gyerekeit a nagyszülőkre, rokonokra. Ennek hatása pedig érződött a szociális statisztikákon is. Nyilván, nem a nélkülözés miatt, hiszen pénzt küldtek haza bőven, hanem a gyerekek, kamaszok viselkedésbeli, időnként pszichés problémáin, amelyekkel kiemelten igyekeztek foglalkozni a hatóságok. De legalábbis programokat indítottak, mert nyilvánvaló volt, hogy gondok vannak a több ezer, szülő nélkül cseperedő gyerekkel. A határok megnyitása előtt arra is akadt példa, hogy a külföldön született gyereket kéthónaposan hazaküldték valakivel, majd legközelebb ötéves korában látták újra a szülők, hiszen a maximum 90 napos tartózkodási engedély, amit vagy meghosszabbítottak, vagy nem, komoly akadály volt a hazajárásban.

Jónéhány éve viszont ez már nem gond: a gyerekek zöme kinn él a szülőkkel, sokan közülük már ott is születtek, ott járnak iskolába. „Sok gyerek, amikor bejön a boltba, már nem is akar románul beszélni. Egymás közt pedig kizárólag a franciát használják. Persze, tudnak románul, a szülőkkel románul beszélnek, de egymás között már franciául” – mondja a boltos. Hozzátéve: nem mindenki boldogul egyformán külföldön, bár igyekeznek segíteni egymást, tartják a kapcsolatot, egymáshoz közel telepszenek le egy-egy vasány falu lakói.

Van, aki szerényebben keres, de olyan is akad már szép számmal, aki saját céget nyitott, lakást vett és komoly egzisztenciát teremtett magának.

„Nagyon furcsák a vasányok, sehogy sem vagyok képes megérteni őket. Tönkre teszik magukat” – osztotta meg az életmódjukkal kapcsolatos kételyeit Júlia, egy szatmárnémeti lakos, akit arról kérdeztünk, ismert-e számára a várostól 50 km-re élő avasaik életmódja. „Egész évben úgy dolgoznak, hogy szakadnak bele, és amikor nyáron vagy decemberben hazajönnek, azt se tudják, melyik orvoshoz fussanak, mert kimerültek, betegek.”

Bár Avasújfaluban minden épület hatalmas, vannak olyanok is, amelyek még a környéken gyakrabban megfordulót is elképesztenek minden alkalommal. Nehéz lenne pontosan megmondani, milyen stílus dominál azon a központi csodaépítményen, ami kétségkívül a legnagyobb. Talán a francia kastélyok hangulatát akarta a tulajdonos visszaadni a kialakításával, a falba mélyesztett domborművekkel, udvari filagóriákkal. Feltűnően aprólékos a vasmunka is a kerítésen, a kapun és a monumentális bejárati ajtón is. Mint kiderült, ez nem véletlen: a tulajdonos, aki szintén nem itt él, kovácsoltvassal foglalkozik, gyára is van.

„És mindezt tisztességes munkával kereste” – mondja nyomatékosan Ciorba Ioan Aurel alpolgármester, aki a hivatalában fogadott minket. A grandomán építkezésekre a pontos választ ő sem tudja, de állítja: az épületek kb. hetven százaléka a ‘70-es, ’80-as években lett felhúzva. Legalábbis akkor fogtak neki, azóta főként bővítenek, modernizálnak. És kerül rájuk időnként pluszba egy-egy emelet.

„Szerintem egyszer valakinek jött egy ilyen ötlete, hogy a megtakarított pénzéből épít egy hatalmas házat, hogy megmutassa, mije van. Aztán a többi elkezdte utánozni, folyamatosan próbálnak rálicitálni egymásra” – vélekedett. „Nincsenek itthon jól fizető állások, hol dolgozzanak? Ha lennének olyan munkahelyek, ahol legalább ezer eurót kapnának kézbe, talán sokan hazajönnének. De mivel a gyerekek már ott járnak iskolába, ott szokták meg, ez nehezebb. Az ember nagyon sok mindent megtesz a gyerekeiért.

Azt hiszem, pár év múlva a településünk egy vakációs falu lesz a franciáknak”

– vélekedett. Az alpolgármester szerint a munkaképes lakosságnak több mint 60 százaléka külföldön van. Aki pedig itthon maradt, főleg gyümölcstermesztéssel próbálkozik. De nagyon nagy pénzt nem tudnak ebből csinálni, mivel feldolgozó üzemük nincs, így ki vannak szolgáltatva a felvásárlóknak, viszonteladóknak.

Vasile Ababei 19 éve él külföldön, eleinte építőtelepen dolgozott, hét éve viszont kamionsofőr. Össze sem lehet hasonlítani a két munkát, mondja, míg most a légkondicionált kabinban ül, korábban akár napi 10-12 órát is lehúzott a tűző napon. Sofőrként 2400-2700 eurót kap havonta kézbe, az építőtelepen pedig a 3700-is megkereste. Az albérlet viszont nem olcsó, Párizstól néhány kilométerre bérel egy tömbházlakást 800 euróért. Most 50 éves, és azt tervezi, hazaköltözik és saját vállalkozásba kezd.

„Más az, amikor a saját ágyadban, a saját párnádra teszed le este a fejed. Valamiféle vállalkozásba kezdek, tehenet vagy disznót fogok tartani, talán juhot, de a juhokkal túl sok a munka. Van egy 7 hektáros legelőm, már elkezdtem építeni az istállókat. Két-három évet még lehúzok kinn, aztán hazajövök” – mesélte a terveit Ababei. Gyerekei nincsenek és a feleségétől is elvált odakinn. Hozzáteszi: nagyon gyakori a válás azok között, akik vendégmunkásként a párjukkal mennek külföldre. Úgy vélte, többen mennek szét, mint ahányan együtt maradnak.

„Meggyűlöltem a sok betont, elegem lett, húsz év után hazaköltöztem” – mondja egy másik férfi, akivel szintén a bolt előtt futottunk össze. Ioan is ötvenes, és ő is elvált Franciaországban, pár évvel azután, hogy a feleségével kimentek dolgozni. A kinti fizetésre neki sincs panasza, ő is bőven háromezer euró fölött keresett, közelebb a négyezerhez, így még az ezer eurós lakbér kifizetése után is maradt félretenni való. De egy idő után nagyon rosszul érezte magát, semmi öröme nem maradt, csak a napi robot. És a szíve is húzta haza. Céget alapított, különféle szerelési munkákat vállal, jól megél belőle. Úgy vélte, azok, akiknek gyereke születik kinn, más helyzetben vannak, ők tekintettel vannak rájuk is. Esetükben egész másképpen tevődik fel a hazaköltözés kérdése, főleg ha a gyerekek már nagyobbak, Franciaországban jártak iskolába, ott a baráti körük, abba a társadalomba illeszkedtek be.

Azonban nem mindenki dolgozik Franciaországban. Ciocan Mariaval hatalmas háza kapujában beszélgettünk, aki azt is elárulta, hogy a mellette levő, kisebb ház is az övé, amit egy boltnak adott ki, és a következő, szintén emeletes palota is, ahol most munkások laknak. Kérdésünkre, hogy minek ekkora épületek, a vállát vonogatja, majd elmeséli, hogy amikor örökölték, még földszintesek voltak a házak, csak később került rájuk emelet. És modernizálják is őket folyamatosan, pedig nem is itt élnek életvitelszerűen.

„A fűtés több mint 1500 lej (300 euró) ha csak egy részét melegítjük a lakásnak” – jegyzi meg. Elmesélte: a férjével a vízumlottón nyertek amerikai kiutazást, így kerültek a tengeren túlra. A következő 15-20 évben gyakran mentek Amerikába, végül pedig sikerült az állampolgárságot is megszerezniük. Dallasban éltek, ahol nem lógatták a lábukat: házakat vásároltak, amikert felújítottak és továbbadtak. Ciocan Maria szerint az összesen kinn töltött hét év alatt hat ingatlant tettek rendbe, és jól is kerestek ezzel a munkával. Hogy pontosan hol van számára az otthon, és hogy mikor, hol fog végleg megállapodni, nem tudta. A gyerekei felnőttek, ötven körüliek és nagyon jól boldogulnak, mérnökként, de hogy hazaköltöznek-e valaha Avasújfaluba, azt nem tudni, ahogy azt sem, hogy Maria marad-e vagy visszaköltözik Dallasba, esetleg valamelyik fiához.

„Szerintem a vasányok megpróbálják a megkeresett pénzt nagyon láthatóan, mindenki számára érzékelhetően felhasználni, ez hajtja őket. A jó autó már nem nagy kunszt, ezért fektetnek építkezésbe. Kialakult egy verseny, kinek nagyobb, kinek magasabb a háza, egyik szomszéd próbálja túlszárnyalni a másikat. Saját magukat vitték ebbe bele” – magyarázta az egyik szomszédos faluban élő magyar. Szerinte nagyon nagy probléma, hogy a gyerekek közül sokan szülő nélkül nőttek, nőnek fel. Bár vannak kivételek, amikor a családi egyensúly fennmarad, és a nagyszülők, rokonok képesek pótolni, a legtöbb esetben a szülői tekintély hiánya komoly viselkedési problémákban jelentkezik. Pénzzel próbálnak kompenzálni, de ez sokszor rossz irányba tereli a fejlődésüket. Az, hogy mindenük megvan anélkül, hogy kérjenek, önteltté, arrogánssá teheti őket. Ráadásul a fiatal generációknak már ez a modell lebeg a szemük előtt, így valószínűleg követik majd a példát. Kevesen vannak, akik tudják, mennyi az elég, az olyan fiatal házasok, akik kimennek, keresnek, majd itthon próbálnak érvényesülni a tőkéjükkel.

A többség benne marad ebben az őrült mókuskerékben.

„Itthon nem lelik a helyüket, semmi sem elég jó nekik, amikor pedig hazajönnek augusztusban, felforgatják az egész környéket. Van egy csoport, akik nagyon tudják az itthoni dolgokat bírálni. Kinn lehet, hogy vécét takarít, de itt úrnak képzeli magát, mert pénze van. Persze, sokféle felfogás van, nem egyformák ők sem” – osztotta meg tapasztalatait a férfi, aki évtizedek óta él az Avasban.

„Szomorú és kegyetlen valóság a pénznek az ilyen szintű hajszolása. Sokak számára ez egy ördögi kör, nem tudnak belőle kiszállni, rámegy az egészségük, a fiatalságuk, két világ között ingáznak, és negyven fölött már párt sem tudnak találni, hogy családot alapítsanak. A rendszer szülte ezt a dolgot, hogy a Nyugat pénze sokkal erősebb, csábította őket a lehetőség, majd be is szippantotta. Nagyon bölcsnek kell lennie köztük annak, aki azt tudja mondani, hogy elég, ennyivel megelégszem, és itthon folytatom.”

Beszélgetőtársunk szerint a román többségű Avasban sem minden román tartja magát vasánynak. „Ők egy olyan réteget képviselnek, mely kultúrájában, identitásában, felfogásában inkább az óromán mentalitáshoz húz. Nagyon fontosak számukra a hagyományok, szokások megtartása és betartása nemcsak itthon, de a kinti, modernebb világban is. Például nagyon pontos elképzeléseik vannak arról, hogy hol a helye a nőnek a családban, megvannak a hierarchiák, a lefektetett szabályok, mindenki ezekbe születik, nő bele. A pénz ragad rájuk, megteremti számukra a jólétet, együtt jár a hatalommal. Legyünk gazdagok, mint a gazdag Nyugat. De a mentalitásuk nem változik. A pénz a döntő faktor” – magyarázta.

Megkésett kelet-európai posztmodern

Dr. Zuh Deodáth eszmetörténész, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem docense és az Óbudai Egyetem Ybl Miklós Építéstudományi Karának óraadó tanára kérdésünkre elmondta, hogy Avasújfaluról nehéz koherens építészeti elemzést adni. Egyfajta megkésett kelet-európai posztmodernről van szó, amely anyagi-társadalomtörténeti hátterét tekintve is igen kései lenyomata a hetvenes-nyolcvanas évek Jugoszláviában és Magyarországon megismert helyzetnek. A lakosság külföldön dolgozik vagy maszekol, és így létrehoz egy úgynevezett második gazdaságot, amely az államnak nem adózik, de a pénzét részben itt költi el, többek között épületekre.

Mint kifejtette, az avasújfalusi többszintes egycsaládos házaknak hagyományos értelemben nincsenek építészei. Mérnöki értelemben is meglehetősen kezdetleges az, amit látunk: az épületek tervezett elemei és felhasznált díszítései sokszor teljesen ötletszerűek. A vasbeton gerendák és födémszerkezetek elképesztően sematikusan, egymásra halmozva adnak ki valamint, amit építménynek lehet nevezni. A díszítőelemek kiválasztásának kritériuma, hogy mi kapható készen, és mi van túl a nevetségesen olcsón. És ha a népi építészet egyik jellegzetes tulajdonsága a funkcionális és mértékletes építés volt, akkor ez itt teljesen eltűnik. A pénz, az anyagi körülmények ugyanis már nem képeznek akadályt. Van pénz, ezért sem kell a funkció szerint, észszerűen elgondolni a házat – fogalmazott.

Ugyanakkor úgy vélte, a hagyományos arányérzék és anyaghasználat itt szánt szándékkal teljesen eltűnik, ráadásul olyan házak jönnek létre, amelyeket nem laknak. Márpedig a házak akkor jók, ha használják őket. A szakértő szerint, ami ezen túl történik viszont, az a jellegzetes avasi népi építészet – a házak és pajták –, illetve a falukép hagyományos formájának lerombolása. Azt is mutatja, hogy egy sokáig szervesen fejlődő közösségi építészet hogyan tűnhet el nem csak a szocialista tervgazdaság, hanem a szervetlenül fejlődő kapitalizmusba belecsöppent lakosság révén.