Békét, csendet kerestek: mára már kisebb kolóniát alapítottak a móc hegyvidéken élő buddhista britek

Szép, fegyelmezett tájon vezetett át az utunk, miután elhagytuk Bánffyhunyadot: a frissen, zölden hullámzó búzatengert sárgálló repce váltotta. Hatalmas ég borult a mezőre, az egyik felén még ragyogott a nap, aztán ahol a hegyekkel összeért, ott már sötétebb kékre váltott, felhők kapaszkodtak a hegycsúcsokba. A fény meg az árnyék felkockázta a vidéket, a harsogó zöld arról árulkodott, hogy bőven öntözte az eső az elmúlt éjszaka a fákat, füvet, bokrokat és az útszéli pipacsokat.

Bár nem szólt a rádió, Sting dalát dúdolgattam… Englishman in New York… Igaz, mi most nem New York felé repültünk, ellenkezőleg, kicsit lementünk a térképről, hogy felfedezzük azt a mini angol közösséget, amely a Vlegyásza aljában találta meg helyét a nagyvilágban. Legtöbbjük ingázik a szigetország és választott erdélyi hegycsúcsuk között, azonban David Rowe már hét éve él itt, és csak a koronavírus kényszerítette haza, egy hosszabb angliai szünetre, de annak már vége, és ismét ezer tervvel tért vissza.

Márkos Tamás fotós kollégám volt az, aki – 20 éven keresztül élt Angliában és maga is buddhista – boldogan újságolta a hírt, hogy „angolokra talált” Viságban. Egy olyan falu, ahonnan a legtöbb lakos menekül, már többnyire csak idősek élnek, mert a fiatalok inkább Kolozsváron vagy külföldön néznek munka után. Az amúgy is egymástól kilométerekre fekvő házak jó része lakatlan, az idő eljárt felettük, és lassan már megmenteni sem lehet őket a pusztulástól.

Mi tetszhet egy világot járt embernek ott fent, ebben a lehangoló környezetben, a hegy tetején? Kíváncsivá tett David története, aki egyre több és több barátjával szerettette meg a vidéket, és már többen vásároltak házat, telket a környéken. Tamástól megtudtam, hogy Davidnek az első kirándulása errefelé valamikor 2007-ben volt, és már akkor is szuperlatívuszokban beszélt az élményéről, amikor visszatért Angliába. Egyre gyakrabban látogatott ki, majd megvásárolt egy dombot, egy istállót, majd még egy dombot és egy lakóházat, a hozzátartozó csűrrel, úgyhogy igazi kisbirtokossá nőtte ki magát a faluban. A csűr azért kellett, mert ott rendezte be műhelyét, ugyanis David ezermester, bármit megjavít, felépít, helyrepofoz, szervizel, de igazi szenvedélye a motorbicikli. Nos, szerencse, hogy ott a hegy tetején nem kell félnie a tolvajoktól, mert a begyűjtött járgányai igazi ritkaságok, és az örökösen nyitva álló csűrben egy kisebb vagyon van felhalmozva, mesélte Tamás.

Mindeközben magunk mögött hagytuk a szelíd kalotaszegi tájat, egyre szűkebb és kanyargósabb út vezetett a hegynek fel és már az éles vlegyászai levegő fújt be a letekert autóablakon. Szinte észrevétlenül léptünk át egy másik világba, ahol a természet valósággal az ember fölé tornyosul, a színek sötétebbek, a csend nagyobb, a házak egyre ritkábbak – ez a hegyvidéki móc települések szétszórt világa, melynek délnyugati csücskét érintettük. A visági bejáratnál David várt ránk, durrogó motorbiciklijéről le sem szállva intett, hogy kövessük. És akkor már az egy autóra méretezett országútról is le kellett térnünk a meredek hegyoldalak között tekergő ösvényre, amelyen – a városi használatra alkalmas kisautómmal bukdácsolva – egyre riadtabban gondoltam arra, hogy meg tudok-e majd fordulni, meg lehet-e egyáltalán, s végül is, miért kellett nekünk ide behajtanunk az autóval.

Aztán az egyik völgyhajlat kiszélesedett, és kiderült, hogy két hegykupac között van egy rejtett miniparkoló, mindenki a falunak abból a részéből ott áll meg az autójával, mert onnan aztán valóban csak terepjáróval, szekérrel, motorbiciklivel vagy gyalogosan lehet tovább menni.

– Cse zi frumoszá (Milyen szép napunk van)! – kiáltotta felénk mosolyogva egész tűrhető románsággal David, amikor kiszálltunk Tamással az autóból, és én is megkönnyebbülve integettem, örülve, hogy nem fordultam be valamelyik árokba. De csak eddig tartott az örömöm, mert rögtön angolra váltva megkérdezte, hogy Where are your boots? Azaz, hol vannak a bakancsaim, csak nem képzelem, hogy ezekkel a könnyű sportcipőkkel fogok én itt le-fel a hegyen csatangolni. Kénytelen leszek, mert más nincs, mondtam neki szégyenkezve. Egyből lerítt rólam, hogy nem vagyok a természetjáró típus, fogalmam sem volt, hogyan kellett volna felkészülnöm erre az egynapos kiruccanásra. Mindenre van megoldás, és amúgy sem lesz eső aznap, úgyhogy lehet megúszom szárazon, nyugtatott meg nevetve, majd gyorsan témát váltva megszervezete a programot.

– Paul és Karin ott laknak a következő völgyben, csak ezt a magas dombot kell megkerülni, először benézünk hozzájuk. Utána megyünk föl hozzám, és mutatta, hogy neki két-három „emelettel”, azaz hegyoldallal fentebb van a háza.

A „parkolóból” elindulva 10 perc alatt megkerültük a dombot, és egyszer csak kinyílt a völgy, nemcsak Paul és Karin házát láttuk, hanem egészen messzire szaladhatott szemünk, Kalotaszeg irányába: a zöld minden árnyalatában tobzódó hegyoldalak, dombok, erdők, szántóföldek alkottak egy óriás puzzle-t, amely már össze is volt rakva a kedvünkért, csak meg kellett csodálni. – Gyere, megmutatom neked, honnan a legszebb a látvány, karolt belém Karin a bemutatkozás után, és fölmentünk a házzal szemben fekvő dombra, ahol újabb wow-élmény várt rám. Miközben a bukolikus tájat csodáltuk, és figyeltem a ház körül szétszórtam legelésző juhokat, amint apró, gyapjas felhőkként fehérrel foltozzák a zöldet, Karin elmesélte kapcsolatukat Visággal.

Épp az utolsó napjukat töltik most itt, este már repülnek vissza Doncasterbe, tudtam meg, de ott sem a városi agglomerációban élnek, hanem a Trent folyó egyik mellékcsatornáján van egy kis lakóhajójuk. Karin több mint húsz éve ápolónőként tevékenykedik különböző intézményekben öregotthonoktól elkezdve hospice-okig, de fegyházban is dolgozott már. Mindig oda megy, ahol szükség van rá. A férje, Paul shiatsu-masszázzsal, jógaoktatással foglalkozik. Mindketten buddhisták, és így kerültek ide, hiszen David Rowe is az angliai buddhista közösség tagja, régi jóbarát, és először az ő meghívására érkeztek Viságba.

Azonnal ráéreztek a hely egyediségére, és miután néhány éve nekik is sikerült megvenni ezt a házat a hozzá tartozó telekkel – mert addig Davidnak a vendégszeretetét élvezték –, most már büszke tulajdonosai ennek a völgynek, a rajta átcsörgedező kis érnek, ahonnan a vizet is hordják (mert egyelőre nincs folyóvíz bevezetve a házba), az öreg almafáknak és annak a méretes istállónak, ahonnan épp kiengedték a juhokat legelni. A juhok nem az övék, hanem a hegyen túl élő barátaiké, Angeláé és Ioané, akik annak fejében, hogy itt legeltethetik a kis nyájat, friss túróval, sajttal, tojással látják el őket.

Ha már így belemerültünk a történetbe, kicsit le is ültünk a dombon, és onnan figyeltük a többiek jövés-menését a ház körül. Tamás a dolgát végezte, fotózott, Paul és David pedig homokot lapátoltak le egy lovasszekérről. Annak ellenére, hogy elmennek, a munka a ház körül folytatódni fog, Davidre bízzák ennek koordinálását, részletezte Karin, mert szeretnének egy kis fürdőszobát kialakítani a házban. A víz a telek szélén csörgedező patakocskából származna, és egy fontos kényelmi tényező volna, hiszen azt tervezik, hogy évente 3-4 alkalommal jöjjenek el ide rövidebb-hosszabb kikapcsolódásra. Sőt, arra is gondoltak, hogy ebben a csodás tájban – madárcsicsergésben, őzjárásban, fák között – elhelyezkedő házuknak mások is örvendhetnének. Paul szervezhetne itt spirituális elvonulásokat jógagyakorlattal, ahol sokan ki tudnának kapcsolódni néhány napra, és feltöltődhetnének, megtapasztalhatnák azt a nyugalmat, amelyet ez a hely sugároz. Persze, mindez egy távlati terv, addig is első a felújítás, magyarázta Karin, majd lassan leereszkedtünk a dombról, ahol Paul és David már végeztek a homoklapátolással.

– Ő Mr. T. – mutatta be David a lovasszekér tulajdonosát, egy mosolygós öreg mócot, aki láthatóan jól érezte magát az angol társaságban, annak ellenére, hogy csak Daviddel tudott érdemben tőmondatokban románul kommunikálni. Egyébként Traian a becsületes neve, de amikor David megismerkedett vele, akkor még egyáltalán nem tudott románul, ki se tudta ejteni a híres római császár nevét, ezért nemes egyszerűséggel elnevezte első visági barátját Mr. T.-nek. Az öreg Traian nem bánta, és új barátja kedvéért a délutáni kocsmai sörözést elcserélte a five o’clock tea-re.

Amíg nem barátkoztak össze, ő csak akkor ivott teát, ha beteg volt, mesélte mosolyogva az öreg, hozzátéve, hogy most már ő is angolosan szereti, mindig kér egy kis tejet is a ceyloni feketébe.

Karin azonnal rá is kérdezett, hogy kér-e most teát, mert finom zöld teafüvet forrázott le, de Mr. T. ezúttal visszautasította a kínálást, mondván, még legalább kétszer fordulnia kell, hogy az útszélre lerakott homokot áthordhassa a ház elé. Azzal felült a bakra, csettintett Dorának, és elindultak ki a hegynek.

Mi persze nem mondtunk le a teáról, kiültünk a ház elé, és hallgattuk a csendet, vártuk, hogy David, aki szintén „hazaugrott”, jöjjön vissza értünk a Land Roverrel. Mindeközben Paullal beszélgettem, aki a hűvös tavaszi reggel ellenére mezítlábasan, meztelen felsőtesttel jött-ment, elképesztően lebarnult bőre arról árulkodott, hogy az itt töltött idő nagy részében minimálisan takarta el ruhával a testét. Így tudtam meg, hogy Paul filozófiájában a test energiavezetékein (meridiánjain) keresztül áramló energiát élénkíti az, ha ezek felszabadulnak, és közvetlen kapcsolatba kerülnek a földdel, a levegővel, a vízzel – egyszóval azokkal az elemekkel, amelyek nélkül elképzelhetetlen volna életünk. A shiatsu, magyarázta Paul, nemcsak egy gyógyászati technika, hanem egy egész életfilozófia, ugyanis ez a testi és az érzelmi-szellemi részünket nem tekinti elválaszthatónak egymástól. Ebben a környezetben pedig, messzi a világ zajától, tökéletesen lehet koncentrálni arra, hogy összhangba kerüljünk saját magunkkal és a természettel.

Olyan beleéléssel mondta ezt, hogy már-már szinte ledobtam volna a harmatos fűtől átázott sportcipőmet, de végszóra megérkezett David, várt ránk az újabb kaland három hegyoldallal odébb. Azt már próbáltam, hogy milyen hullámzó tengeren a hajón lenni, de azt, hogy milyen egy extrém off road-túra, mindeddig nem tapasztaltam. Járatlan utakon, lejtőkön, emelkedőkön, vízmosásokon keresztül hajtott David, sokszor az volt az érzésem, hogy csak „a kedvemért” a nehezebbik utat választja. Ha egy pillanatig örültem annak, hogy sikerült kihajtani egy-egy meredek domboldalon, máris megbántam, mert jött az ugyanolyan meredek ereszkedő. Aztán az egyik szűk völgykatlanban megpillantottuk a házat.

Két nagy fehér kutya szaladt hozzánk, Mică (Kicsi) és Frunză (Levél), mutatta be őket a gazdájuk. A termetes ebek Mr. T-től szoktak át Davidhez, mert itt nemcsak jobban táplálták őket, hanem simogatásban, gondoskodásban is részük volt nap mint nap. Az öreg Traian nem bánta, csak azon csodálkozott, hogy miért kell a házőrzőkhöz pajtásként viszonyulni. S túletetni sem szabad őket, mert akkor ellustulnak, nem végzik olyan elszántan a dolgukat.

Körbejártuk a gazdaságot, bekukkantottunk a csűrbe, ahol a motorbicikliműhely van, megnéztük a szabad ég alá improvizált melegvizes fürdőkádat, amelyből esténként David a csillagokat kémleli, benéztünk a házba is, ahol a puritán egyszerűséggel berendezett nappali egyik végében a meditációs sarok volt berendezve, a másikban a konyha, középen pedig a vendégfogadó rész fotelekkel, székekkel. Előkerült itt is a teáskanna, és előkerült David vendége, T.J. is, aki számára külön szobát rendezett be David, mert gyakran látogatja barátját Viságban. Megteheti, már nyugdíjas, és végre megengedheti magának, hogy csak olyasmivel foglalkozzék, csak arra koncentráljon, ami számára fontos, mesélte nekünk.

Kíváncsi voltam, hogy miként alakult házigazdánk kapcsolata a helybéliekkel az évek során. Mennyire fogadták be, fogadták el, illetve ő maga hogyan viszonyul hozzájuk.

Kiderült, alig van nap, hogy valamelyik szomszéd fel ne hívná, hogy érdeklődjék, mikor megy Bánffyhunyadra vagy Kolozsvárra: van egy állandó listája, amelyet azért vezet, hogy el ne felejtse, kinek honnan mit kell hoznia.

Időnként vissza is élnek segítőkészségével, de David nem tudja visszautasítani őket, hisz legtöbbjük idős és sokan valóban segítségre szorulnak. Főként télen van ez, amikor méteres hótakaró borít mindent. Olyankor még a Land Rover kerekeire is olyan hóláncot szokott felszerelni, amilyet az amerikai hadsereg terepjáróin használnak. Enélkül egyszerűen lehetetlen volna kimászni a katlanból. A szívességek nem maradnak viszonzatlanul, a szomszédok szívesen osztják meg Daviddal bármilyük van, igaz nem nagyon értik, hogy a füstölt kolbász, disznósonka miért nem kell neki, de bőven kárpótolják ezért tojással, tejjel, sajttal, krumplival. Ő és barátai nagyon jól érzik itt magukat, mondta el David, azonban nagyon szomorú azt látni, hogy többnyire már csak öregek élnek a faluban, fiatalok alig vannak. Senki nem akar már gazdálkodással foglalkozni, mindenki elment innen.

Miközben a visági élet viszontagságairól beszélgettünk, T.J. a vendéglátáshoz kötelező módon hozzátartozó ebéd elkészítését vállalta magára. Vega curry, dhal makhani, basmati rizs és chapati – sorolta T.J. a menüt, én pedig megállapítottam, hogy az angol a mócok földjén is angol marad. Mire mindennel elkészült, megérkeztek Mr. T., Paul és Karin is, a rögtönzött asztal pedig egy műanyag nyugágy lett.

A curry mártogatása közben ismét szóba került, hogy megfizethetetlen az a szabadságérzet, amelyet ez a hely sugároz. Angliában minden túl van szabályozva, mondták házigazdáink, kerítés kerítés hátán, ha kirándulni indulna az ember, nem tud letérni az útról, mert minden talpalatnyi föld a valakié.

Arról nem is beszélve, hogy ekkora terület megvásárlásához egy kisebb vagyonra volna szükség. Amikor eldöntötték, hogy a „slow life”-ot választják, annak tudatában tették ezt, hogy egy teljes újrakezdésről van szó, ami alapvető életmódváltáshoz vezetett. Az üveg és beton irodában töltött időt elcserélték a természetben töltött időre. Egy olyan életritmusra, ahol nem a pénzről és nem a gazdagságról van szó, hanem arról, hogy hogyan vannak önmagukkal, és mit tudnak tenni azért, hogy a dolgok jobbá, fenntarthatóbbá váljanak. A meditáció is hozzátartozik mindennapjaikhoz, mondták el, mert a tudatos önismereti út, amelyet választottak, a lecsendesedést, az elmélyülést, az érzelmi és mentális szint megtisztítását jelenti, ez a kulcsa annak, hogy feljebb léphessenek a tudatosság lépcsőjén.

Még egy kávé, még egy tea, fahéjas-almás sütemény, buddhista tanítások és napi politika – legalábbis ami felért ide a hegytetőre a szinte teljesen offline életmódot folytató barátainkhoz – váltották egymást a beszélgetésben, csak a lemenő nap látványa juttatta eszembe, hogy menni kellene. A völgy lassan megtelt árnyékkal, a szél hűvösebb lett. Mire kifordultunk a műútra, az útszéli fenyők sötétzöldje feketére váltott. Igyekeztünk vissza a városba, a zajba, a rohanásba, a háborús hírek, infláció, politikai konfrontációk, érdekellentétek világába. Bánffyhunyadon bekapcsoltam a rádiót, hogy meghallgassam a híreket.