Egy fiatal apa eltölt pár napot a 11 éves lányával egy törökországi tengerparti panzióban. Süt a nap, türkizkék a víz, mindenütt Tiki-bárok és játékgépek, teljes az idill. Valami mégsem stimmel: bár az égen nyomokban sem találhatók felhők, a 31. születésnapja előtt álló apa tekintete egyre borúsabbá válik a nyaralás alatt. A Volt egyszer egy nyár (Aftersun) nem véletlenül lett az utóbbi évek egyik legnagyobb függetlenfilmes sikere: egyszerre szívmelengető nosztalgiautazás a kilencvenes évekbe és letaglózó családi dráma, aminek megnézése után soha többé nem tudod ugyanúgy hallgatni az Under Pressure-t.
A tavalyi cannes-i filmfesztivál egyik kedvence volt a skót Charlotte Wells rendezői debütálása. Elnyerte az elsőfilmeknek járó zsűridíjat és egyértelművé tette, ami a Normális emberek című sorozat bemutatója idején már sejthető volt: hogy Paul Mescalra fényes karrier vár. A 27 éves ír színész első filmes főszerepéért Oscar-jelölést kapott – megérdemelten –, de a Volt egyszer egy nyárnak valójában nem ő a főhőse, hanem a Frankie Corio által megformált 11 éves Sophie, aki számára a nyaralás fordulópont az apjával való kapcsolatában és fontos mérföldkő a felnőtté válás útján.
Már az eredeti és a magyar cím is egyértelműen utal rá, hogy a Volt egyszer egy nyár visszaemlékezés-film. Ami nem merül ki abban, hogy a múltban játszódik.
Persze megjelennek az adott évtized – ezúttal a kilencvenes évek – jellegzetes motívumai a walkmantől a Macarena-koreográfián át a kézikameráig, de Wells filmjének emlékezés-jellege jóval mélyebbre hatol a tárgyi világnál. Némi utánaolvasás után megerősítést nyer, amit háttértudás nélkül is lehet sejteni: a film gyerekhőse a rendező alteregója. Sophie felnőttként is megjelenik a filmben, akit életének meghatározó szakaszában, a szülővé válás idején kezd el kísérteni apja emléke, és a régi törökországi nyaralás, amiről nincs ugyan kimondva, de valószínűsíthető, hogy az utolsó együtt töltött napokat jelentette.
A gyerek Sophie a közelgő tragédiáról még mit sem sejt. Azért azt látja, hogy a válás után Edinburgh-ból Londonba költöző, a lányát ritkán látó apa finoman szólva sem éli legjobb időszakát. Magánéleti és szakmai válságban van, folyton rejtélyes sérüléseket szerez, bevásárolt önsegítő és meditációs könyvekből, továbbá nem tűnik túl lelkesnek a születésnapját illetően. Ugyanakkor változatos programokkal és kedélyes humorral szórakoztatja a lányát, akit elhalmoz a szeretetével. Ez a szoros kötelék viszont sajnos nem elég ahhoz, hogy visszahúzza a szakadék széléről a depresszióval és szorongással küzdő férfit.
A Volt egyszer egy nyár semmiről és mindenről szól.
Semmiről szól, mert nincs konkrét története, hiányoznak a kimondott üzenetek és tanulságok, látszólag összefüggéstelen jelenetek sokaságából áll, melyek nagy részében a szereplők csak fekszenek a napsütésben. Mindenről szól, mert ezek a jelentéktelennek tűnő, valójában mesterien megkomponált epizódok mély tartalommal bírnak, és logikusan építkeznek a katarzis felé. Minden hétköznapinak tűnő mondatban ott rejlik a kulcs a karakterek belső világának, múltbéli traumáinak és egymáshoz fűződő kapcsolatának megfejtéséhez, és mindez egy percig nem érződik erőltetettnek. Elég egy feszengős bocsánatkérés a tengerbe ejtett drága úszószemüveg miatt, hogy megértsük, az apa komoly anyagi problémákkal küzd. Vagy egy félreértett szón való viccelődés, hogy rájöjjünk, Sophie nem tette túl magát a szülei válásán. Minden odavetett mondat közül a legsúlyosabb az apa megjegyzése, hogy nem tudja elképzelni magát 40 évesen, hiszen az is meglepő, hogy egyáltalán a 30-ig eljutott.
Wells forgatókönyve tele van önmagukban is órákig elemezhető megszólalásokkal, melyek zsenialitása pont abban rejlik, hogy egyszerű csevejnek álcázzák magukat, de a Volt egyszer egy nyárban még ennél is erősebbek a csendek, a ki nem mondott dolgok. Azok a sötét gondolatok, amik Calumot gyötrik, és amikhez sem a gyerek, sem a felnőtt Sophie nem tud közel jutni. Paul Mescal megrendítő alakítást nyújt a lánya előtt jobb arcát mutatni igyekvő, de gyengébb pillanataiban teljesen magába roskadó apaként. Hihetetlenül természetesen működik együtt az újonc Frankie Corióval; a 13 éves színésznő lenyűgöző a gyerek- és serdülőkor közötti furcsa időszakban lévő hebrencs kiscsaj szerepében.
Őket nézni tényleg olyan, mintha egy családi videót látnánk, csak ez a lehető legprofibban összerakott családi videó. Wells úgy teremti meg az emlékképeket, hogy nemcsak látjuk, de érezzük azokat. A szaturált képi világtól pont úgy néz ki minden, ahogy egy tengerparti nyaralásra emlékezünk; a tenger valószínűtlenül kék, a nap sárgára festi a partot, minden gyönyörű. A hullámok zúgása, a medencébe csobbanó gyerekek zsivaja, a rovarok zümmögése belehelyeznek minket a jelenetbe, szinte bőrünkön érezzük a klóros vizet és a ragacsos naptejet. A kamera imád belemászni a szereplők arcába vagy éppen a nézőpontjába, velük együtt bámuljuk az égen folyamatosan szállingózó siklóernyőket, vagy a busz ablakán túli elmosódott tájat.
A film tempója is olyan, mint egy jó nyaralás, kellemesen lassú és álmosító, csak éppen itt ezt a nyugalmat áthatja a melankólia.
A jelenetek egymásba folynak, akárcsak az emlékek: Wells olyan áttűnéseket használ, hogy azt tanítani lehetne a filmsulikban, ahogy a kompozíciókkal való játékát is. Az operatőr Gregory Oke képei hol a sokatmondó tárgyak fókuszba helyezésével árulkodnak a karakterekről, hol a tükröződő felületek kihasználásával erősítik a emlék-jelleget és az apa kiismerhetetlenségét. A nyaralás képeit néha megszakítja a keretként szolgáló szürreális, stroboszkópos rave party a felnőtt Sophie-val és a múltbéli Calummal, ami elsőre kicsit zavaros elemnek tűnhet, de Wells merész koncepciója úgy beérik a végére, hogy azzal nemcsak sikeresen visz be egy empatikus gyomrost minden nézőnek, de még a Queen és David Bowie Under Pressure című dala is új értelmet nyer számunkra.
A rendezők előszeretettel készítenek olyan filmeket, amik közvetetten vagy a közvetlenül a saját szüleikkel való bonyolult viszonyukról szólnak, ezek pedig általában hálás és sokak által átélhető témának bizonyulnak, hiszen kinek nincs bonyolult viszonya a szüleivel? Wells filmje kiemelt helyet foglal el ebben a kánonban, de terápiás jellege ellenére a feldolgozatlan veszteség és a gyász érzésével hagyja magára a nézőket. Mert végső soron az elveszített szülőket utólag már nem lehet megfejteni vagy megmenteni. Még akkor sem, ha készítünk róluk, nekik egy fantasztikus filmet.
A Volt egyszer egy nyár március 9-től látható a mozikban.
A Transtelex egy egyedülálló kísérlet
Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!
Támogató leszek!
